Burján Csaba: Amikor kijöttünk Phjongcshangba, korizni alig tudtam

(Kangnung)

2018. február 23., péntek 13:23, frissítve: péntek 15:25

Burján Csaba, a csütörtök este Liu Shaolin Sándorral, Liu Shaoanggal és Knoch Viktorral együtt olimpiai bajnoki címet szerzett rövid pályás gyorskorcsolyázó a legvidámabb természetű sportolók közé tartozik. Ennek szellemében válaszolt kérdéseinkre.

– Láttam, hogy összesúgtak a többiekkel a csütörtök esti, jégarénában tartott eredményhirdetésnél, mielőtt fölléptek volna a dobogóra. Ekkor beszélték meg, hogy Usain Bolt felhívására a világhírű sprinter kézmozdulatát is bemutatják?
– Hát, nagyon sok mindenről beszélgettünk a dobogó mögött. Hogy miként kéne felállni, egyeztettük, hogy egyszerre ugorjunk föl, meg hogy csináljuk meg ezt is, mert miért ne.

– De vajon Usain Boltnak melyik dobogó számít? A csarnokban vagy az éremátadáskor bemutatott mozdulatért küldi a pezsgőt, ahogy ígérte?
– Ja, ott is bemutatjuk, ha ezen múlik. El ne felejtsük, nehogy kibújjon alóla! (Végül nem mutatták be, mint beszélgetésünk után fél nappal, pénteken dél tájban láthattuk – a szerk.)

– Három hetet töltöttek Koreában, hosszú volt?
– Fú, nagyon rossz volt. Amikor kijöttünk, nem találtam magamat, korizni alig tudtam, a fejemben volt legalább két hétig, hogy életemben nem koriztam még ilyen gyatrán. Aztán a verseny előtti utolsó edzésen össze tudtam szedni magam. Akkor úgy voltam vele, hogy na jó, megvan olyan kilencvenöt százalék, az elődöntőben már száz volt, és akkor azt hittem, innentől minden sima lesz. Aztán lementünk újra az edzőjégre, és megint nagyon rosszul ment. Fogtam a fejemet, hogy mi van, nem tudok korizni? Aztán rájöttem, hogy kicsit többet kell imitálni, edzeni, hogy az izommemória működjön, és így az utolsó három-négy nap már százszázalékos volt.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

– A fináléra ezek szerint már minden megfelelően működött?
– A váltódöntőt nagyon összeraktam fejben, ám úgy éreztem, nagyon gyorsan kezdtünk, és azután is irgalmatlan tempót mentünk. Volt a végén olyan kanyar, ahol tudtam volna gyorsabban menni, de egyszerűen nem mertem én előzni, inkább csak stabilan akartam hozni a köreimet. És ez be is jött, mert Ádó (Liu Shaoang beceneve – a szerk.) meg Shaolin ugyan az egyéni számokba beleraktak néhány hibát, de itt hibátlanul mentek. Megcsinálták a tutit!

– Fölvetődött reálisan, netán álmodott róla, hogy nemhogy továbbjutnak az elődöntőbe, nemhogy érmesek lesznek, hanem olimpiai bajnokok?
– Mindig álmodtam róla, általános iskolában szórakoztak még ezzel a tanárok, amikor Pécsről elkezdtem följárni hétvégente Pestre, hogy na majd amikor az olimpiai döntőben drukkolunk nektek, meg ilyenek. Ám én mindig mondtam, hogy jó-jó, de hát még sose jutott ki a férfiváltó, érmet sem szereztünk ebben a sportágban. Persze az elmúlt hetekben már mindenki erről álmodott. Amikor bejutottunk a döntőbe, akkor vált igazán közelivé, ám én igazából az ezüstöt vagy a bronzot éreztem reálisnak. A kanadaiaknál szerintem jobbak vagyunk, a koreaiak viszont nagyon erősek, szerencsére ők kikerültek a képből. És hát a végén valóra vált az álom.

– Ahogy megfigyeltem, amolyan mókamesterszerepet is betölt az amúgy is vidám természetű csapatban. Volt arra szükség, hogy mondjuk a fontos futamok előtt oldja a feszültséget?
– Hát azért a versenyek előtt mindenki egy kicsit szigorúbb, és többnyire izgul. Kilenc nap telt el az elődöntő és a döntő között, és a kilenc napnak legalább a felében azon gondolkodtam, mit fogunk csinálni ebben a döntőben. Minden este ezzel feküdtem le, töprengtem, hogy mit, hogyan kéne…

– …el tudott aludni?
– El, szerencsére nagyon jól aludtam. Fura is volt. Szóval akkortájt azért nem poénkodtam ennyit. Főleg nem a döntő előtt. Fölkeltünk, aztán 10-től 5-ig, amíg ki nem jöttünk ide, nagyon nehéz volt. Nem tud mást csinálni az ember, csak malmozni, és megpróbálni elterelni a figyelmét. De amikor felszabadult vagyok, akkor valóban eleresztek pár poént.

– Tudja, mit takar a 177-es szám?
– Igen, mert rákérdeztem: ez Magyarország olimpiai aranyainak száma most már, és mi szereztük az első télit. Történelmet írtunk, amit amúgy nem tudok fölfogni, hogy mit jelent.

– Mit gondol, kevésbé örülnének, ha mondjuk ezüstérmesek lennének? Merthogy alapjában véve az érem volt a reális cél, nem az arany.
– Hát, biztos. Bár lehet, akkor is így lennénk vele, mint most, hogy: mi van?

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.