„A ruszkikat és a jenkiket nem lehet lecserélni”

Totth Benedek egy alternatív 1956-ról, a háborús fenyegetettségről, az őrültek sakktáblájáról és a boldog íróról

Ficsor Benedek

Ficsor Benedek

2017. október 25., szerda 19:52, frissítve: csütörtök 07:35

Gyerekek fociznak a szétbombázott város romjai között, az utcákon „ruszkik” járőröznek, az égen „jenki” bombázók tűnnek fel – így kezdődik Totth Benedek új regénye, Az utolsó utáni háború, amelyben egy kamaszfiú és egy amerikai katona bolyong a posztapokaliptikus Magyarországon. Az író nagy sikerű első könyve, a Margó-díjas Holtverseny után háromszor vágott neki egy új szövegnek, de mindannyiszor kudarcot vallott, míg végül az 1956-os forradalomnak köszönhetően rátalált a megfelelő témára. Bár sosem menne fegyveres konfliktus közelébe, a háborúban felfedezte a személyes érintettséget.

– A Holtverseny kamaszok nihilista, kegyetlen mindennapjait mutatja be. Abból az érték nélküli világból szükségszerűen következik a háború, a teljes pusztulás?
– Nem volt tudatos döntés, de a Holtverseny végpontját akár az új regény kiindulópontjaként is lehet értelmezni. Az utolsó utáni háború talált történet. Felkérésre írtam egy novellát A másik forradalom című 1956-os alternatív történelmi antológiába, amely fiktív történetekben gondolta újra a forradalmat. Amikor befejeztem a novellát, rögtön tudtam, hogy folytatni akarom a fiú és a katona történetét. Így született végül a regény.

– A novella története szerint az amerikaiak beavatkoznak a forradalomba, ami atomháborúhoz vezet. A regény is egy nukleáris pusztítás utáni világban játszódik, ám nyoma sincs benne 1956-nak. Miért szakadt el a forradalomtól?
– Ez a része már tudatos volt. A tematikus kötetben szereplő novella esetében működött a kapcsolat, a regénynél azonban úgy éreztem, túlságosan leszűkíti az értelmezési lehetőségeket, ha ragaszkodom ’56-hoz. Írás közben aztán szép lassan levált a szöveg a forradalomról, így végül a kiadóval és a kötet szerkesztőjével, Babiczky Tiborral egyetértésben úgy döntöttünk, kiszedjük az utalásokat, amelyek ’56-hoz kötik a történetet. Ezek, érzésem szerint, amúgy is sokszor csak karácsonyfadíszként lógtak a szövegen.

– Nem volt túl provokatív dolog újraírni a forradalom történetét?
– Merész vállalás alternatív történeteket írni a forradalomról, de az újszerű megközelítések nagyon élővé teszik 1956-ot. A fiatalok számára talán így még érdekesebb, mintha csak a száraz tényekkel találkoznak. De a kötet csak azért tűnhet elsőre provokatívnak, mert nálunk nincs szerteágazó hagyománya az alternatív történelmi prózának, ellentétben például az angolszász irodalommal, ahol egyetlen téma sem szent. Ha kellő tisztelettel és alázattal írunk újra egy történelmi eseményt, az semmit sem von le az értékéből, sőt az átértelmezésben új jelentésekkel telítődhet. Ezért is tartottam fontosnak A másik forradalom című antológiát.

– Említette, hogy mindent kihúzott a könyvből, ami 1956-ra utalhat, az amerikai–orosz szembenállás azonban így is megmaradt.
– Hamar kiderült, hogy a ruszkikat és a jenkiket nem lehet lecserélni. Illetve ha őket is kihagyom, akkor végleg egy légüres, történelmi kapaszkodók nélküli térbe lököm a szereplőimet és az olvasókat. Ebben a szembenállásban amúgy is erős aktualitást éreztem. Mintha a történelem ismételné önmagát. Magyarország helyzete pedig különösen pikánssá teszi a történetet.

– A fegyveres konfliktus az egyik legszélsőségesebb szituáció, amelyet a békében élve nehéz elképzelnünk. Miért döntött úgy, hogy háborúról ír?
– A Holtverseny után több szövegbe belekezdtem, de valahogy mindegyikbe belefulladtam. Rájöttem, hogy ha nem tudom bevonni magam a szövegbe, nem tudok a részévé válni egy történetnek, akkor képtelen vagyok hitelesen megírni, és a végeredmény is üres lesz. Sokat dolgoztam azon, hogy ebben az én mindennapjaimtól nagyon távoli és a valóságtól is jócskán elemelt történetben megtaláljam a személyes kötődést.

Könyvesház hírlevél

Minden, ami könyv. A Magyar Nemzet könyv témájú esszéi, kritikái, interjúi heti egyszer e-mailen.

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

– A fenyegetettség érzése ez a kötődés?
– Az ember próbálja kizárni a tudatából az állandó fenyegetettséget, de nehéz megfeledkezni róla. Ami nekem fikció, az a világon rengeteg ember számára a mindennapi valóság. Egy csomó problémával szembesülünk persze mi is nap mint nap, de az igazán szélsőséges helyzetek, mint amilyen egy háború is, egyelőre elképzelhetetlennek tűnnek. Akármennyire is tisztában vagyunk a világ jelenlegi helyzetével, könnyen el tudjuk hitetni magunkkal, hogy ez velünk sosem történhet meg. Nagyon bízom benne, hogy a háború, amelyet a regényben megírtam, fikció marad.

– A világpolitika eseményei mennyire szivárogtak be a szövegbe?
– A posztfaktuális, vagyis az igazságok utáni korban nem könnyű tájékozódni, de híreket, a bennünket körülvevő világot nem tudom és nem is akarom kizárni még egy ilyen szövegből sem. A regénynek nem szántam semmiféle társadalmi küldetést, nem hiszem, hogy az irodalomnak elég ereje lenne ahhoz, hogy felhívja a figyelmet mondjuk a háború veszélyeire. Nekem az is fontos kérdés volt, hogy íróként hogyan lehetek szolidáris azokkal, akik a valóságban is átélik mindazt a borzalmat, amelyből fikciót alkotok. Írás közben sokszor úgy érzem, mintha én is ott lennék ezeken az elátkozott helyeken, de annyira nem vagyok vagány, hogy tényleg elmenjek egy háborús övezetbe. Azt hiszem, a világ kevésbé biztonságos hely, mint korábban volt. Sokszor döntöttek már eszelős vezetők a sorsunkról, de Donald Trump, Kim Dzsongun vagy Vlagyimir Putyin mégis új szintre emelték ezt a dolgot. Nem vagyok pszichológus, de azt hiszem, ezek a vezetők súlyos mentális problémákkal küzdenek, és túl nagy hatalom összpontosul a kezükben, ami számunkra nem jelent sok jót. A hidegháború sakkjátszma volt világos játékszabályokkal, ma viszont úgy tűnik, bármikor jöhet egy őrült, hogy egy mozdulattal lesöpörje a bábukat a tábláról.

– Személyes tapasztalat híján hogyan lehet felkészülni a háború leírására, a gyakorlati részletekre?
– Sok háborús könyvet olvastam, filmeket és fotókat néztem. Ezekből sokat lehet tanulni, de azért óvatosnak kell lenni, mert ha túladagoljuk, az ember elvesztheti a saját hangját, én pedig nem akartam mások történeteit újraírni. Igyekeztem egyensúlyba hozni a hitelességet a saját hangommal. Az első regényemre sem jellemző a túlzott realizmus, most is próbáltam stilizálni a szöveget, elemelni a történetet a valóságtól. De voltak esetek, amikor kiderült, hogy túlságosan szabadjára engedtem a fantáziámat, és ez a hitelesség rovására ment. Még az ’56-os antológiában megjelent novella kapcsán hívta fel a figyelmemet egy súlyos bakira Horváth Viktor, akinek most jelent meg Tankom című új regénye, és a kisujjában van a hadászat. Viktor jelezte, hogy Az utolsó utáni háborúban az ejtőernyős akció nem történhetett úgy, ahogy megírtam, mert a bombázóknak nincsen olyan ajtajuk, ahol ki tud ugrani egy deszantos.

– A pusztításokról ma már rengeteg videó készül, akár a monitor előtt ülve is bepillanthatunk a háború borzalmaiba. Ez a vizualitás is hatással volt a regényre?
– Konkrét eseményeket nem vettem át, de sok olyan videót láttam, amely nagyon mélyen érintett. A BBC egyik riportműsorában egy szíriai játszótéren kérdezték a gyerekeket a háborúról. A városuk tele volt romokkal a folyamatos bombázások miatt. Döbbenetes volt számomra, hogy a pusztulás közepén ugyanolyan mosolygós gyerekarcok tűntek fel, mint amilyeneket itthon látok, ha a fiammal kimegyünk a játszótérre. Rettenetes belegondolni, hogy számukra ez a természetes, ebben nőnek fel, és nem ismernek másfajta életet.

– Az utolsó utáni háború kapcsán óhatatlanul is felmerül Cormac McCarthy amerikai író Az út című műve, amelyben egy apa és fia bolyonganak a posztapokaliptikus világban. Az ön által fordított regény szerzője azt mondta, kisfiával való párbeszédei ihlették a világvége-történet megírására. Az utolsó utáni háborúban egy kamaszfiú keresi az eltűnt öccsét. A gyermekei önre is hasonló hatással voltak?
– A regényben szereplő testvérpár sem életkorban, sem habitusban nem hasonlít a saját gyermekeimhez, mégsem tudtam tőlük elvonatkoztatni írás közben. Emiatt nagyon erős érzelmi töltete lett a szövegnek számomra. Az út kapcsán azért fontos megjegyezni, hogy bár McCarthytól távol áll az érzelmesség, itt nem tudott gátat szabni neki, ami nem tett jót a szövegnek. Ettől függetlenül nagy hatással volt rám az a regény. A fordítás mindig nagyon intenzív élmény, de éppen Az út miatt próbáltam elkerülni az érzelgősség csapdáját. A regényem talán egyfajta főhajtás is McCarthy előtt, számos utalásban idézem meg a műveit, de azért a különbségek fontosabbak, mint a hasonlóságok.

– Az út akár egy megváltás történeteként is olvasható. Önnek jelentett feloldozást, hogy megírta a saját regényét a pusztulás utáni világról?
– A fenyegetettség érzését nem enyhíti, de alkotói szempontból nagy megkönnyebbülés, hogy befejeztem. Azt szokták mondani, hogy egy könyvet mindenki meg tud írni, a Holtverseny után sokadik nekifutásra sikerült összehoznom a következő regényt, és sokáig benne volt a pakliban, hogy ez sem működik majd. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, egykötetes szerző maradok. Most viszont van egy nagyon komor regény és egy végtelenül boldog író.

A szerkesztők ajánlják

Hutter Marianna

Az első Orbán-kormány jelölte Zaid Naffát a tiszteletbeli konzuli posztra

A jordán üzletember már abban az időszakban is elbukott a magyar állampolgársághoz szükséges nemzetbiztonsági átvilágításon.