Andy Warhol és a Kárpátok falvai

Kulcsregénygyanús mű: Maros Krajnak szépirodalmi látomása magával ragadja az olvasót

2016. május 28., szombat 10:31

Kulcsregénygyanús mű: Maros Krajnak történelmi traumás, szépirodalmi látomása magával ragadja az olvasót.

A történelmi traumákat feldolgozó irodalom akkor jó, ha mítoszt tud teremteni. Olyan látomást, amelynek csak kiindulópontja a társadalom és a történelem. Ilyen mítosz Bodor Ádám Sinistra körzete, Franz Werfeltől A Musza Dagh negyven napja vagy Kertész Imre Sorstalansága – ezt Tőzsér Árpád szlovákiai magyar költő, a Nemzet Művésze mondta nemrég lapunknak adott interjújában. Szerinte a szlovákiai magyar irodalomnak nincs ilyen szépirodalmi látomása a saját sorstragédiáról.

A szlovák irodalomban viszont akad olyan mű, amely ebbe az irányba mutat; legalábbis úgy nyúl a történelemhez, hogy az látomássá válik. Maros Krajnak Kárpátokban játszódó regényében, a Carpathiában olyan erősre sikerültek ezek a látomások, hogy szinte végig futkos tőlük az olvasó hátán a hideg. Krajnak szürreális mesévé gyúrta a ruszin kisebbség lassú eltűnését, a második világháború fojtogató emlékeit és azt a reménytelenséget, amely ismerős lehet mindenkinek, aki járt már valaha Közép- és Kelet-Európa elhanyagolt régióinak kis falvaiban.

Hasonlítják az írót Bodor Ádámhoz is. A „Zónák”, ahogy a Kárpátok ruszinok lakta vidékeit nevezi a regényben, Bodor Ádám Sinistra körzetére emlékeztetnek. De Krajnak világa talán egy kicsit közelebb van a Kárpátok konkrét valóságához. Meghatározza a földrajzi helyet (Bodor Ádámhoz hasonlóan neki is fontos, hogy határvidéken jár, de az övé konkrét határvidék, a szlovák–lengyel határon át is kel az elbeszélő). A történelmi események is sokkal egyértelműbb módon szivárognak be Krajnak regényébe, mint Bodor műveibe. A regény legfontosabb tere, az erdő mégis a körzethez hasonló, mágikus térré válik, az emlékezés terévé. Akadálytalanul lehet vándorolni az emberi élet korszakai között, ahogy a történelmi múlt, a jelen és a jövő között is.

Olyan világban járunk, ahol koponyákat és lőszereket vet ki magából a föld, az ember pedig még nincs túl a háború kibeszélésén. A szikár történelmi valóság és a képzelet, az élet és a halál, a jelen és a múlt észrevétlenül keveredik a szövegben; az egyik pillanatban második világháborús tankokról olvasunk, a másik pillanatban egy szürreális mese kezdődik Andy Warholról, akinek ruszin szülei még 1909-ben vándoroltak ki Amerikába. Akkor még Magyarország, ma már Szlovákia területéről. A mese úgy szól, hogy az amerikai képzőművész hazaküldi első képeit szülei egykori falujába, de az ottaniak számára ezek csak érthetetlen mázolmányok, amelyek a patakban végzik. Később Warhol híressé válik, de az öregek már hiába kutatják a szemetet, amit a víz kivet.

Aztán lassan elviszi őket is a víz.

Könyvesház hírlevél

Minden, ami könyv. A Magyar Nemzet könyv témájú esszéi, kritikái, interjúi heti egyszer e-mailen.

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A kihalófélben lévő ruszin közösség, az elnéptelenedő falvak képe? Vagy az elvándoroltak iránti értetlenségé? Még az is lehet, hogy a művész, az alkotó félelme, akinek a művei talán nem nyernek értelmet abban a közegben, amelyből érkezett. És valószínűleg segíteni sem tudnak a fogyatkozó, alkoholizmusba menekülő, emlékeikkel küszködő közösségeken. Lehet, hogy így van. Hiszen a regény az elbeszélő identitáskeresése, aki próbálja megérteni, és fotókon megörökíteni a tájat. Az azonosulás lehetőségét kutatja, és azt, hogyan lehet az ősök fájdalmához viszonyulni.

Ezért látjuk egyszer lóhoz kötözött, kivégzett fiú reinkarnációjaként. Amikor önmaga, akkor sem egyetlen ember: néha gyerek, aki a Zónákban nőtt fel, aztán fiatal, aki húszévesen hátizsákkal járja a vidéket, tíz év múlva pedig autóval és fényképezőgéppel barangol ugyanitt. Közben maga a múlt is mozgásban van: az elbeszélő is alakítja, próbál hatalmat szerezni fölötte, de ahogy mindenki más, ő is sodródik az idő örvényében, ahol néha előbukkan, aztán újra eltűnik a múlt. Az erdőben lehetetlen visszatalálni kétszer ugyanarra a helyre, és újra szemébe nézni az emberi koponyának, amelyet ott találtunk.

(Maros Krajnak: Carpathia, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2016, 131 oldal. Fordította: Böszörményi Péter.)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.05.23.

A szerkesztők ajánlják

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.