Dragomán György: Az irodalom érthetővé tudja tenni a politikát

2018. április 2., hétfő 17:13, frissítve: kedd 07:35

– A fényes jövő címmel scifi-tárcasorozatba kezdett a Qubit.hu oldalon. Hogy indult ez a történet? 
– Mindig érdekelt a tudomány, rendszeresen tájékozódom, Linuxot használok, kicsit programozni is tudok, és ismerem a populáris kultúrát is. Sok területen vagyok otthon, az egyetemen filozófiát hallgattam. Ha nem író lennék, akkor filozófus lettem volna, és elmefilozófiával, etikával és talán politikai filozófiával foglalkoznék. Ezek a scifiként olvasható tárcák lehetőséget adnak arra, hogy kiéljem az efféle mániáimat. Mindig is írtam tudományos-fantasztikus elemeket tartalmazó szövegeket, rendszeresen közöltem is őket irodalmi lapokban, napilapokban. Egyszer adtam egy interjút a Tilos Rádióban, ahol szóba került a scifi, és elmondtam, hogy vannak scifiként olvasható írásaim. Amikor indult a Qubit, eszükbe jutott ez az interjú, és ajánlottak nekem egy rovatot.

Fontos és mániákusan hangoztatott meggyőződésem, hogy minden újságnak, minden portálnak kellene közölnie irodalmat. Az irodalom ugyanis szinte az egyetlen hosszú távon maradandó tartalom. És az emberek el is olvassák, ha eléjük tesszük.

Fontos nekem, hogy a regényírással párhuzamosan kis szövegeket is írjak, nagyon élvezem ezt a terjedelmet. A scifinek is jól áll ez a forma, és vannak hagyományai még a magyar irodalmon belül is, gondoljunk csak Örkény vagy Spiró egyes írásaira. Én ráadásul nagyon szeretek kis kövekből bonyolult szerkezeteket építeni.

– A zsánerirodalommal foglalkozó körök örök szívfájdalma, hogy a magasirodalom intézményrendszere nem foglalkozik az ilyen jellegű könyvekkel. Kapott visszajelzést a szokásos csatornákon a scifitárcáiról? 
– Azt látom, hogy egy csomó ember elolvassa ezeket az írásokat, talán olyanok is, akik egyébként nem olvasnának scifit. A nevem megvan, írhatok akármit, az olvasóim többnyire bíznak bennem annyira, hogy elolvassák, mert én írtam. De alapvetően nem volt semmilyen visszajelzés egyik közeg felől sem, és ha lenne, akkor sem érdekelne. Nem hiszek a kategorizálásban, és nem érdekel a zsánerirodalom mint szubkultúra. Persze kényelmes dolog kategorizálni, piaci igény is van rá, és nem is lehet tagadni, hogy léteznek zsánerkönyvek. A kérdés inkább az, hogy melyik irányból melyikbe van átjárás. 

– Ez jó kérdés. Egy szépírónak könnyebb a zsáner felé fordulnia, mint egy zsánerírónak a szépirodalmi közeg irányába?
– A zsáner szigorú szabályokkal rendelkező szubkultúra. Egy törzset képez, amelynek szabályai vannak, és ezen belül működteti saját magát. A kitörés hosszabb távon, a kanonizáció útján lehetséges. Raymond Chandlert ma már nem azért olvassuk, mert krimiíró. Akit a Paris Review-ban interjúvolnak, mint Stephen Kinget vagy Walter Mosley-t, az már a kánon részének tekinthető. De ez az egész sokszor főleg marketingkérdés, amivel egy írónak nem kell feltétlenül foglalkoznia. Jó könyveket kell olvasni, és kész.

– Lehet ugyanazt az esztétikai mércét alkalmazni minden szövegre?
– Szerintem lehet is és kell is. A zsáner kényelmes és veszélyes is abból a szempontból, hogy ha adva van egy jó ötlet, de hiányoznak a kikalapált, jó mondatok, attól a könyved még lehet akár kultikus is a műfajon belül. Kamaszkorban még máshogy olvasunk, a jó mondatokat nem feltétlenül vesszük észre, sokszor az ötlet fontosabb. Mindenkinek vannak olyan kamaszkori könyvélményei, amelyeket máig szeret, pedig már kicsit szégyelli őket. Kicsit olyan élmény ez, mint mikor először lát az ember színes filmet. Nem sértegetni akarom a scifiírókat, de néha azt érzem, hogy az ötlet jó, de a mondatok egyszerűen nincsenek megcsinálva.

Könyvesház hírlevél

Minden, ami könyv. A Magyar Nemzet könyv témájú esszéi, kritikái, interjúi heti egyszer e-mailen.

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

– Egy jó ötlet nem lehet emlékezetes? 
– De, lehet, ha nagyon jó. Harry Harrison A technicolor időgép című könyve például ilyen, mindenkinek mondom, hogy klasszikus, de senki sem hiszi el. De az ötlet sokszor kevés. A zsáner veszélye éppen az, hogy az író előre tudja, mit akar: egy nagyívű fantasy-trilógiát vagy egy scifiregényt készül megírni, ezzel mindjárt keretek közé szorítja magát. Szerintem az jó írás úgy működik, hogy nem látod előre, mit akarsz írni. Persze, nem biztos, hogy ez mindenkire igaz.

 Fotó: Balogh Dávid / Magyar Nemzet
 

– A magasirodalmi közeget nemcsak a zsánerek, de a hatalom felől is éri kihívás: a kormány sok milliárd forinttal támogatja a köreihez közeli irodalmat. Mennyiben múlik a pénzen a kultúra minősége?
– Ez olyan, mint a foci.

Működik itthon a foci? Nem. A dolgok nem a pénztől működnek, a tehetség és a pénz nincs egymással semmiféle viszonyban. Abból a szempontból talán igen, hogy tehetséggel lehet pénzt keresni, de pénzzel nem lehet tehetséget.

Hogy is van az a régi vicc? „Tudsz úszni? Nem. És ha megfizetem?” A pénzt persze el lehetne értelmesebben költeni, de sajnos fölösleges ilyesmit várni a hatalomtól. Amit inkább bánok, az az, hogy a civil társadalom nem vált olyan erőssé soha, hogy megteremtsen és érdemben működtetni tudjon egy független, tartós és erős irodalmi intézményrendszert. Például rengeteg díj szűnt meg néhány év után, amikor elfogyott a kezdeti lendület. Az író tevékenységét évtizedekben lehet mérni: nincs azonnal eredmény. A politika mindenben önmagát akarja viszontlátni, de egy ciklus négy év, egy regény meg nyolc. Egyszerűen nem kompatibilis egymással a kettő.

– Fordítsuk meg a kérdést: az írónak, az irodalomnak feladata politizálni, a politikáról beszélni?
– Mindenkinek feladata politizálni vagy a politikáról beszélni, ezt nevezik boldogabb helyeken közbeszédnek. Ehhez nem kell jogosítvány, elég a józan ész, és írónak sem kell lenni hozzá. Egy ideális társadalomban a politikai kérdéseket a köz megvitatja, és ezzel formálja a politikát.

Magyarországon ez megszűnőben van, itt a politika már évtizedek óta kizárólag pártpolitikát jelent, és ezért roppant narcisztikus lett, és öncélú. Nem csodálkozom azon, hogy egyre kevesebb írónak van kedve részt venni ebben. Az egyébként, hogy az irodalom mennyire át van politizálva, a mindenkori hatalom civilizációs fokától függ.

Minél kevésbé civilizált a hatalom, minél inkább az uralma alá kívánja vonni a valóság teljességét, annál inkább politikainak fog tűnni az irodalom, akár az író szándékától függetlenül is. Az irodalom nagy előnye, hogy tapinthatóvá és érthetővé tudja tenni a politikát, teret tud adni a ki nem mondott indulatoknak.

– Ha már itt tartunk: kinek van hosszabban tartó hatása: egy írónak, vagy egy politikusnak?
– A frappáns válasz erre az, hogy tessék megnevezni Ady korának pártelnökeit vagy akár csak a pártokat magukat. Még az is lehet, hogy Kun Béláról többeknek jut eszébe az Édes Anna első sora, mint a proletárdiktatúra. A brusztolós politikánál pedig még a brusztolós irodalom is maradandóbb, a száz évvel ezelőtti napilapokban közölt versek vagy tárcák máig aktuálisak lehetnek, a politikai hírek, sőt cikkek nagy része viszont legfeljebb csak a korszakra szakosodott történészeket érdekli.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztők ajánlják

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.