Egy fehér kócsagmadár

2017. április 26., szerda 08:00, frissítve: szerda 13:19

Egy ideje észrevettem, hogy unom az irodalmat. Már hallom is az olvasó értetlen és indulatos kérdését, hogy mit képzel magáról ez a fickó, micsoda nagyzoló, öntelt és ostoba kijelentéseket tesz itt nekem. Honnan veszi a bátorságot? A kezdő mondat nyilván nem pontos. Persze hogy nem az irodalmat unom, de mégiscsak akkor járok legközelebb az igazsághoz, ha ezt írom. Életem eddigi negyven éve alatt elég sok mindent összeolvastam, jót is meg kevésbé jót, olykor rosszat is. Mint mindannyian. Voltak nagy olvasmányélményeim, például a Hamvas-időszakomban (manapság alig tudok már beleolvasni Hamvasba, túlságosan közel van, néha már zavaróan közel). Aztán voltak az oroszok, volt Nádas és volt kevés filozófia innen-onnan. Nagyjából egy éve kezdtem érezni a csömört, az unalmat, a fokozódó érdektelenséget. Már csak beleolvasás volt ebbe-abba, gyűltek a félbe-harmadába hagyott könyvek az éjjeliszekrényen. Jó is volt nem olvasni egy ideig. Legalább szellőzik az ember agya egy kicsit, ülepszik a sok regényalak, a mindenféle atmoszférák és tájak, az emlékezetes párbeszédek és sorsdöntő gondolatmenetek. Jó volt érezni ezt az ülepedést, de az ülepedés mögött mégis maradt valami hiányérzet, valami senki földje. Arra vágytam, hogy végre olyasmivel szembesüljek „irodalmilag”, ami letaglóz, ami pofán vág, amitől köpni-nyelni nem tudok. Olyasmi ez, mint amikor az ember elkezdi érezni a szerelem hiányát az életében. Megpróbáljuk felidézni a régi szerelmeket, persze sikertelenül. Mert egy szerelmet nem lehet felidézni, nem lehet emlékezni rá. Amire emlékszünk, az nem a szerelem, hanem a vágy a szerelemre. Mindegy is, a lényeg a vágyakozás. Hogy vágytam valamire, ami – bután fogalmazva – valódi. Ami úgy irodalom, hogy közben mégis élet, ami nem holmi absztrakciókkal való szellemes játszadozás, hanem zsigerből és szívből jövő írásművészet.

Így álltam tehát ezzel a homályos, lassan körvonalazódó vágyakozással, amikor történt valami. Munkahelyemen – amely egy hajléktalanszálló – van egy kis könyvtár. Az időről időre beérkező könyvadományok kerülnek oda. Meghalt a nagypapa, a gyerekek eladják a lakást, és hát mit lehet csinálni a könyvekkel ilyenkor. Ki lehet dobni például. Egyre többször látni ilyet. Vagy el lehet vinni valahová. Néhányan elkeverednek ilyenkor a hajléktalanszállóig, ahol megkönnyebbülten kipakolják az autóból a könyvekkel megtömött kartondobozokat. A legtöbb adományozónak szemmel láthatóan igen jó érzés megszabadulnia a könyvektől. Legutóbb például egy idős hölgy komplett Lukács György-életműsorozattal állított be. Kiraktuk becsületesen a polcokra, bár volt azért némi kétely bennem azzal kapcsolatban, hogy a hajléktalanok mihez kezdenek ezekkel a könyvekkel. Hát, kezdtek velük valamit, többek között cigarettapapírnak használták el őket. Ám ez nem tartozik szorosan ide. Annál inkább ide tartozik viszont, hogy az egyik ilyen szállítmányban bukkantam rá Tömörkény István Csata a boldogságért című, válogatott novellákat tartalmazó kötetére. A Szépirodalmi Könyvkiadó adta ki 1981-ben Olcsó Könyvtár sorozatában, csúnyácska narancssárga borítóval. Tömörkény neve derengett valahonnan. Eleinte nem ugrott be, aztán rájöttem, hogy Cserna-Szabó András egyik könyvében olvastam valamikor egy rövid esszét, amelyben a szerző az egekig magasztalta Tömörkényt. A könyvet a zsebembe süllyesztettem, és mivel éppen vacsoraidő volt, nekiálltam teát és lecsós rizst osztani a szálló vendégeinek. Közben alig vártam az éjszakát, a rám eső alvásidőt, hogy az ügyeleti iroda hálóhelyiségében végre beleolvashassak a kissé megviselt kötetbe. Eljött az éjszaka, ledőltem, beleolvastam. Ahogy belekezdtem, szinte azonnal tudtam, hogy meg vagyok véve. Hogy végre olyasmit találtam, amire régóta vágyom. Tömörkény mondatai úgy hatottak rám, mint egy hirtelen jött hózápor egy erdei sétán. Amikor ballagunk fölfelé a bükkösben, és egyszer csak valami furcsa zúgást hallunk a hátunk mögül, a völgy irányából. A zúgás egyre erősödik, és ahogy visszapillantunk, meglátjuk a kavargó hófüggönyt, ahogy a hirtelen feltámadt szél hajtja maga előtt. Aztán nincs más dolgunk, mint megvárni, hogy utolérjen és átcsapjon rajtunk a fergeteg. Ebben a fergetegben állni olyan, mint Tömörkényt olvasni. Rám legalábbis ilyen hatást tett már az első mondataival.

 

Mert itt van például Kosztolányi a maga éteri költészetével és őszi dekadenciájával, vagy Móricz Zsigmond a súlyos és célirányos mélyütéseivel, nem beszélve Krúdy csillámló melankóliájáról, igen, itt vannak ők, és milyen jó, hogy itt vannak, de mögöttük, szélárnyékban, már-már elfeledve és éppen csak megemlítve ott van Tömörkény István, aki nélkül Móricz Zsigmond biztosan nem lett volna olyan, amilyen. Aki nélkül a huszadik századi magyar kispróza egészen másként festene. Minden bizonnyal rosszabbul. Tömörkény írásaiban többek között az az elképesztő, hogy olyanok, mintha nem százhúsz évesek, hanem néhány hetesek lennének. Ami nyilván nem elsősorban a nyelvére értendő, hiszen azt a nyelvet, amelyet Tömörkény csodálatosan elénk tárt, ma már senki nem használja. Ám mivel a nyelv varázslatos és kiismerhetetlen jószág, azonnal kénytelen vagyok meghazudtolni magam, és azt mondom, hogy igenis ugyanolyan élő Tömörkény nyelve ma is, mint egy évszázaddal ezelőtt. A nyelv egyszerre lehet halott és élő, amiből az következik, hogy a nyelv lehet halhatatlan, szólhat az örökkévalóságból, az időtlenségből. Tömörkény nyelve időtlen nyelv, időtlen, mint a puszta és mint a Tisza, amelyek legtöbb írását inspirálták. Tömörkény az Alföld, a Szeged környéki tanyavilág írója, de ezzel tulajdonképpen nem mondtunk semmit. Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy Marcel Proust a századforduló Párizsának írója volt. Vagy Thomas Mann a letűnő német polgári világot örökítette meg. Iskolás hülyeségek ezek, és persze Tömörkényt sem lehet ilyen szűk keretek között értelmezni, noha írásai térben és időben valóban konkrétan behatárolhatók. Ez a tér és idő, Tömörkény tere és ideje mindenhol van, mindenhol ugyanúgy érvényes. Amikor a pusztai emberekről beszél, a minduntalan felbukkanó pulikról, egy boszniai kaszárnya sivár mindennapjairól vagy a tiszai hajós emberekről, valami olyasmit akar elmondani, ami a világon mindenhol ugyanúgy érvényes és érthető. Tömörkény írásainak varázsa nyelvének szinte archaikus egyszerűségében rejlik. Ilyen tömören, ilyen láttató erővel és pontosan senki nem tudott megszólalni rajta kívül a magyar irodalomban. Azt a nyelvet beszélte és használta, amelyet a pusztai emberek is, de olyan módon tette, hogy műveiben nyoma sincs a mesterkéltségnek, a „skanzenszagnak”. Nem a városi úriember mindenkor kissé leereszkedő gesztusai irányítják, amikor szemügyre veszi a tanyavilágot és a puszták félnomád életet élő pásztorait. Nem csupán megfigyel és rögzít, nem érdekességet vagy folklórt keres, hanem mély együttérzéssel és szikár tárgyilagossággal van jelen abban a világban, amelyben otthon érezte magát.

Mindaz, amit itt fentebb megpróbáltam megfogalmazni, szinte azonnal nyilvánvalóvá vált számomra, ahogy ott, a józsefvárosi éjszakában, a hajléktalanszálló súlyos csendjében olvasni kezdtem Tömörkény novelláit. Olyan világba vezeti be olvasóját, amely elsőre talán távolinak és egzotikusnak tűnik, de igazából régtől fogva ismerős mindnyájunk számára. Letűnt és mára szinte teljesen megsemmisült világ ez, olyan világ, amelyet szinte az emberiséggel egyidős hagyományok és törvények uralnak. Ahol az emberek még nem szakadtak ki a természetből, nem fordítottak hátat istenüknek, ismerték a szelek járását, a vadvizek rejtelmeit, az állatok és a növények titkos életét. A pusztai emberek keserves, tragédiákkal, nélkülözéssel és nehéz munkával teli élete Tömörkény műveiben aprólékos realizmussal, semmit el nem kendőzve jelenik meg. Nem volt szemérmes és udvariaskodó író. Annyit mond, amennyit el kell mondani, még akkor is, ha olykor nagyon kemény és szívbe markoló, amiről beszél. Világa mégsem egyöntetűen komor vagy kilátástalan, írásait átszövi utánozhatatlan humora és rezignált iróniája.

Tulajdonképpen nem értem, miért nincs a legnagyobbak között emlegetve. Bár ha őszinte vagyok, azt kell mondanom, hogyne érteném. Valahogy mintha soha nem szerettük volna igazán azokat az íróinkat, akik színről színre látnak bennünket. Mintha kicsit ódzkodnánk azoktól, akik nem játszanak semmiféle szerepet, nem tetszelegnek különféle pózokban, nem szórakoztatni akarnak, hanem megmutatni nekünk, kik is vagyunk valójában. Megmutatni, de nem kegyetlenül, hanem végtelen együttérzéssel, bölcsességgel és őszintén. Nagy szavak ezek, tudom, és a nagy szavakat sem szeretjük már jó ideje. Tömörkény műveit olvasva tisztán látható, hogy mi végre is van az irodalom a világban. Azért van, hogy élni segítsen, hogy az általa felmutatott drámai erejű és sűrűségű képekben ismerjük fel végre, hogy mi az, ami valóban fontos ezen a világon, és mi az, ami elenyészik az időben. Tömörkény semmi különöset nem tesz novelláiban, csak kérlelhetetlen szelídséggel odavezet minket az életünket alakító erők forrásához, hogy nézzük meg jól, milyen anyagból vagyunk gyúrva, milyen esendőek és fenségesek vagyunk egyszerre.

Könyvesház hírlevél

Minden, ami könyv. A Magyar Nemzet könyv témájú esszéi, kritikái, interjúi heti egyszer e-mailen.

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Az irodalom eredeti, ősi, szinte sámáni képalkotó ereje élt benne. Száz éve halt meg. Nekrológjában Krúdy így írt róla: „Az Alföld felett álomként tűnik el a látóhatár felé egy fehér kócsagmadár. Ez volt a Tömörkény lelke.”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.04.22.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztők ajánlják

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.