Egy regény, amiből világossá válik, a történelem nem felejt

2017. december 6., szerda 19:07, frissítve: csütörtök 02:16

Vajon a történelem tényleg nem felejt? Vagy legalábbis a történelem sújtotta személy nem feledi, amin keresztülment? Azazhogy amin mások keresztülmentek, neki pedig végig kellett néznie? Janne Teller magyarul most megjelent 2004-es regénye, a Macskaköröm ezeket a kérdéseket veti fel, miközben a háttérben felsejlik a balkáni háború rettenete. S főként annak kortárs iszonyata, a tudat, hogy ez itt történt, nem is oly rég velünk, miközben mi önfeledten deliráltunk a történelem végéről és minden háború eltűnéséről. De kin és miként kérhetjük számon történeteinket, ha mi is hibásak vagyunk?

A (papíron) kilenc fejezetből, vagyis itt kilenc életből álló Macskaköröm néhol távolságtartó, máskor egyes szám első személyben sorolja mindazt, amit a férfi elbeszélő felróni kíván a háborúnak, vagy épp egykori szerelmének. Esetleg saját magának: az elbeszélő haragja ugyanis olykor önvádra, bizonytalanságra vált, és zárójeles mondatokban kéri folytonosan egykori partnere, vagy jóval inkább a múlt, és saját egykori énje bocsánatát. Teller a történelem-történet kettőssel játszik, felhozva újra és újra: alakulhatott-e volna másként, létezhet-e tovább az a történet, amely megszakadt, vagy lehetséges-e a jól ismert helyére egy másik, belső történést állítani? Mi alakítjuk egyáltalán a történelmünket, vagy elszenvedjük azt, hogy aztán szüntelenül felhánytorgassuk másoknak, amit nekünk okoztak?

Mindez személyes és általános szinten egyaránt felmerül: az elbeszélő képtelen megbocsájtani volt párjának, de elengedni sem tudja, miközben iszonyodva idézi fel a Balkánon történteket. És közben ismétel, egyre csak ismétel. „Vannak olyan gyerekek, akik számára Európában nincs hely”, rója fel több ízben is. Ide-oda ugrálva eleveníti fel a történteket, mesél, teljesen esetleges, hogy épp mit érez fontosnak megosztani az olvasóval.

 

A részletek egy önkényes döntés függvényében kerülnek elő vagy ítéltetnek elhallgatásra, miközben a történelem folytonosan a megbocsájtást hozza magával. Hiszen az „országod nem halt meg”, de az „országodat meggyilkolták”, és menni kell tovább, építkezni újra, mintha nem rombolhatnák le azt is bármikor. De túl lehet-e lépni valójában, lehetséges-e a tömeggyilkos vezetők bűnein iszonyodni úgy, hogy közben megbocsájtunk a történelemnek, azoknak, akik hagyták, akik nem akadályozták meg?

Könyvesház hírlevél

Minden, ami könyv. A Magyar Nemzet könyv témájú esszéi, kritikái, interjúi heti egyszer e-mailen.

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A világsikerű Semmi szerzője ezúttal még véletlenül sem gyerekeknek írt: története komoly, nehezen fogyasztható. Minden egyes önvádon és zaklatottságon keresztül kell verekednünk magunkat, amihez hozzájön, hogy eleve kihagyásokra épül a Macskaköröm, tehát sokszor nem is rögtön értjük, kihez beszél az elbeszélő, és miről is van szó konkrétan.

Hiszen a személyes elbeszélés, ha valóban az érintettek nyelvén, kódjaival és emlékeivel kíván szólni, nehezen megközelíthető külső megfigyelő számára. Épp amilyen külső megfigyelő hősünk is, aki a háború borzalmait kutatja, és szinte csak szenvtelenül tudja olykor feleleveníteni azt, ami annyi embernek a világ pusztulását jelentette.

Ennek a megírási kísérletéért érdekes könyv Janne Telleré: egy kísérlet, ami összességében talán kudarcra van ítélve, egyes elemeiben mégis mutatja, hogy az elbeszélhetőség, a történet-történelem megközelítése lehetséges. Legalább annyira, hogy mi is megsejthessük a borzalmakat, és azt, mennyire kemény dolog birokra kelni az emlékekkel.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.06.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztők ajánlják

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.