Focira kalkulálva

2016. július 2., szombat 08:00

Esterházy Péter könyvét olvasom, az Egy kékharisnya följegyzéseiből címűt, és rosszkedvűen olvasom. Nem szeretem, ha más írók… De inkább nem folytatom a mondatot, később majd úgyis végig kell írnom, de addig húzom az időt, megpróbálok kicsit mellébeszélni, ezt ugyan nem szeretem, de értek hozzá. Szóval azt írja Esterházy Péter az olimpia kapcsán, hogy ő focira van kalkulálva. Világbajnokság van, találó a megfogalmazás, bár én berzenkedem az efféle henye megfogalmazások ellen, de aztán ugyancsak rosszkedvűen tudomásul kell vennem, hogy a mondat jó, és emellett még igaz is. Esterházy Péter tényleg ért a labdarúgáshoz, szereti is, és tud is focizni. Azt hiszem, a magyar írók közül ő a legjobb focista. Néhány évvel ezelőtt biztos ő volt. Valamikor régen én voltam a legjobb, bár akkor még senki sem tudta, hogy író akarok lenni, de ifjúkoromban a labdarúgóedzők és -segédedzők számontartottak mint ígéretes futballistát, egyhetes szorgalmas edzés után bekerülhettem bármely gyári csapatba, be is kerültem, de azután elkezdtem dohányozni, mert az olyan férfiasnak látszott, elkezdtem a lányoknak udvarolni, elkezdtem irodalmat írni, és az edzők lemondtak rólam. Ilyen ernyedt állapotban érkeztem sokkal később a Balaton partjára, ott elnézegettem a vizet és a vízimadarakat, mellettem meg Esterházy Péter futballozott. Felfigyeltem rá, hogy milyen gyorsan fut, milyen ügyesen cselez, gólokat is rúg, örültem, hogy van közöttünk egy ilyen életrevaló magyar író is. Aztán nagyon sokadszor megint hallgattam barátaim rábeszélésére, beleegyeztem, hogy én is a labdarúgópályára lépjek. Tudtam, hogy nagy hibát követek el, elöregedtem már, kondícióm sincs, meg egyébként sem nekem való már az efféle komolytalankodás. Mégis pályára léptem, és ha már ott voltam, ugyancsak régi rossz szokásom szerint elhatároztam, hogy tisztességesen fogok tevékenykedni, és megpróbálok győzni. Szétnéztem magam körül, és láttam, hogy igencsak rosszul állunk. Nem emlékszem már pontosan a csapatok összeállítására, de azt tudom, hogy a mi részünkről a söprögető Ilia Mihály szegedi egyetemi tanár és minden idők egyik legjobb folyóirat-szerkesztője volt, de akkor éppen a kórházba, kés alá készülődött, a bal szélen Gál Sándor kassai költő melegített, neki fél évvel azelőtt kioperálták a kétharmad gyomrát, én meg füstölt tüdővel és kövéren álltam a pálya közepén, szemben velem Esterházy Péter nyurgán és fürgén, mögötte pedig egy ezüstös hajú festőművész védte a kapujukat, róla azt mesélték, hogy igen kemény csontú, és hajlamos a durvaságokra. Nem sok jót vártam a meccstől, de hát végig kellett játszani. Esterházyék azonnal letámadtak bennünket. A focival valahogy úgy van az ember, mint a biciklizéssel, ha egyszer megtanulta, nem felejti el. Felidéztem ifjúkori emlékeimet: lecövekeltem, Esterházy rám vezette a labdát, megpróbált kicselezni, de hát én valamikor voltam valaki a magam kerületében, a reflexeim még jól működtek, beléptem, és messzire elpöcköltem a labdát. Aztán vártam. Esterházy elfutott a labdáért, megint rám vezette, én megint elrúgtam. Esterházy utánafutott. Reméltem, hogy majd csak elfárad. Nem fáradt el. Kezdtem elunni a dolgot, éreztem, hogy el kell dönteni ezt a meccset, mert nagyon-nagyon fárasztó. Kaptam egy jó labdát valahol a pálya közepén, megcéloztam a kaput, és belőttem. Erről a gólról különféle irodalomtörténeti pletykák keringnek. Egyes források szerint Esterházy Péter azt mesélte, hogy már alig álltam a lábamon, amikor belőttem a gólt. Nem hiszem, hogy ezt mesélte. Ha mégis ezt mondta, szerintem nem gondolta komolyan. Ha komolyan mondta, nem mondott igazat. Nagyon jó labdavétellel nagyon pontos gólt lőttem. Igaz, utána mindjárt javasoltam, hogy hagyjuk abba a mérkőzést, menjünk el fürödni vagy egy kocsmába, vagy menjünk haza, szóval foglalkozzunk hasznosabb szellemi dolgokkal. Az én csapatom ezt nem is bánta volna, hiszen egy-nullára vezettünk, sikerélménnyel távozhattunk volna, az ellenfél azonban alkudozni kezdett, rövid vitatkozás után abban maradtunk, hogy még egy gólig játszunk. Rugdaltuk a labdát. Ilia Mihály kitűnően söprögetett, átpasszolt nekem a jobb szélre egy éles labdát, én bevágtam középre, és Gál Sándor óriási gólt lőtt. Kettő-nullára győztünk. Ezután tényleg összerogytam, leültem a Balaton partjára, és igen sokáig szótlanul néztem a vizet és a vízimadarakat. Főleg a hattyúkat. Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy Esterházy Péter aznap este vagy másnap este rám vert asztaliteniszben, de én papucsban játszottam, és így is keményen ellenálltam, persze akkor is rám ver, ha nem papucsban, hanem fűzős cipőben játszom, de a focigyőzelem után kit érdekelt már az asztalitenisz.

És most már be kell fejeznem azt a mondatot, amit az írásom elején nem akartam befejezni. Hiába húztam az időt. Rosszkedvűen olvasom a könyvet, mert dühít, ha más írók fölfedezik azt, amit én is fölfedezhettem volna. Például a publicisztikában. Harminc évig voltam publicista (is), gyötrődtem ebben a műfajban, görcsösen fogalmaztam, Esterházy Péter viszont megmutatta, hogy könnyedén, elegánsan is lehet beszélni a mindennapi dolgokról. Megint lemaradtam valamiről, talán nem az én hibámból, de valaki megcsinálta, és jól csinálta meg.

Az írás 1994 után született. Az író hagyatékában (OSZK-kézirattár, Fond 583/1.) megtalálta és kéziratból Gion Eszter szíves hozzájárulásával közreadja Kurcz Ádám István.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.06.25.

A szerkesztők ajánlják

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.