Oliver Stone többször is hosszan beszélgethetett Putyinnal – de minek?

2018. március 20., kedd 16:30, frissítve: kedd 19:16

Az Oscar-díjas rendező páratlan lehetőséget kapott, amikor 2015 júliusában három, 2016 februárjában kettő, majd 2016 májusában négy, végül 2017 februárjában egy napon át folytathatott hosszú beszélgetéseket az orosz elnökkel.

– Verték már meg magát? Sokszor. Csak azért, mert most is szenvedni fog azért, amit csinált – a párbeszéd Vlagyimir Putyin és Oliver Stone között játszódik le annak az interjúfolyamnak a legvégén, aminek most jelent meg az írott változata a többrészes tévésorozatot követően. Putyin a végén még azt is felajánlja az amerikai rendezőnek, hogy ha tényleg nagyon megverik, utazzon vissza Oroszországba gyógykezelésre. Talán szimbolikus is lehet a beszélgetésnek ez a része, ha Putyin komolyan gondolta a szavait – és nem úgy tűnik, hogy a felek bármikor is viccelődtek volna –, akkor az jól mutatja, mennyire nem érti még mindig a nyugati világot. Azt, hogy Oliver Stone készíthet bármilyen interjút vele, senki nem fogja megverni miatta még képletesen sem, legfeljebb keres egy csomó pénzt. (Oroszországban persze nem biztos, hogy ez lenne a helyzet.)

Az Oscar-díjas rendező páratlan lehetőséget kapott, amikor 2015 júliusában három, 2016 februárjában kettő, majd 2016 májusában négy, végül 2017 februárjában egy napon át folytathatott hosszú beszélgetéseket az orosz elnökkel. Ez már tényleg elég idő ahhoz, hogy valakinek részletesen megismerjük a világról alkotott elképzeléseit, az orosz elnök esetében ennek pedig nyilván világpolitikai jelentősége lehet adott esetben. Az interjúk valóban igyekeznek felölelni egyrészt Putyin teljes életútját, a gyermekkorától, a Sztálin-rajongó szüleitől kezdve az elnöki évekig, emellett a beszélgetőpartnerek kitérnek Putyin időszakának legkritikusabb momentumaira is, kezdve a 2008-as grúz háborútól (persze ekkor Dmitrij Medvegyev volt az orosz elnök a két ember hatalmi manipulációjának következtében, így az orosz alkotmány szerint a hadsereg főparancsnoka is, de Putyin nem is csinál titkot belőle, hogy valójában ő irányított, például kvázi ő rendelte el Medvegyevnél az orosz csapatok bevetését), a Krím annektálásán és a Snowden-ügyön keresztül a kelet-ukrajnai konfliktusig vagy éppen az amerikai elnökválasztás meghekkelésének vádjáig.

Azt nem mondhatnánk, hogy Stone rárúgja az ajtót riportalanyára, a konklúziók levonásakor ki is jelenti, hogy lehetőséget adott Putyinnak arra, hogy „elmondja a történetet az ő szemszögéből”. Az viszont már kevésbé érvényesül, amit a könyv előszavát jegyző Robert Scheer veterán újságíró állít, miszerint Stone „ezt a történetet folyamatosan és határozottan meg is kérdőjelezi”. Ez a kritikai él ugyanis néhány esetben bántóan hiányzik a beszélgetésekből. Stone simán elhiszi például, hogy a Krím bekebelezéséhez gyakorlatilag semmi köze nem volt Oroszországnak, azt a „krími emberek akaratából” csatolták el Ukrajnától, egy Putyin szerint abszolút szabad és tiszta népszavazáson, és ugyan tény, hogy voltak orosz csapatok a félsziget területén, de semmit nem csináltak, az egész az ukrán kormány hibája. Ugyanígy szabadon szárnyalhat Putyin narratívája Kelet-Ukrajnával kapcsolatban is. Néha nehéz szabadulni a gondolattól, hogy az Oscar-díjas rendező egyszerű Amerika-ellenességből szeretné elhinni, Putyinnak ezekben az ügyekben igaza van. Stone ugyanis nemcsak kérdez, időnként ő maga is hosszasan beszél arról, milyennek látja hazája szerepét a világban, ezek során többször kijelenti, hogy „a Wall Street irányítja az amerikai politikát”. Abszurd, hogy egy ízben Putyinnak kell megjegyeznie, hogy „kérem, ne erőltesse rám a saját Amerika-ellenes nézeteit”, vagy hogy „a Szovjetunióban sem a munkásosztály irányított”.

Ezek már csak azért is zavaróak, mert így rontják az interjúk valóban érdekes részeit, Putyinnak ugyanis számos olyan megjegyzése van, amit mára hajlamosak vagyunk elfeledni az adott eseményekkel kapcsolatban. Például, hogy az ukrán forradalom idején három ország külügyminisztere is aláírt egy egyezményt Viktor Janukovics elnökkel a békés változásokról, így aligha lehetett őt szinte ugyanabban a pillanatban illegitim diktátornak nevezni. Vagy hogy 2008-ban Grúziában Miheil Szaakasvili elnök felelőtlen katonai akciója is kellett a konfliktus kitöréséhez. Nagyon érdekes, hogy Putyin arról beszél: több nyugati diplomata kollégája négyszemközt „őrültnek” nevezte Szaakasvilit, én magam szintén beszéltem egy ízben egy őt ismerő diplomatával, aki pont ugyanezt a kifejezést használta a grúz elnökre. (Akinek aztán végül Ukrajnában is kitelt az ideje, és minden bizonnyal nyugati emigrációban fogja majd leélni a hátralévő életét.) Stone néha a tárgyhoz képest bántóan tájékozatlan is (nincs tisztában például Ukrajna kapcsán Novorosszija fogalmával, vagy nem emlékszik, hogy Viktor Juscsenkót mérgezték meg dioxinnal, „volt az az ember, akinek eltorzult az arca a higanytól” – szó szerint így emlegeti), ezért van az az érzése az embernek a Putyin-interjúk elolvasása után, hogy hiába vannak a könyvnek időnként nagyon érdekes részei, összességében ebből a vállalkozásból többet is ki lehetett volna hozni.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztők ajánlják

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.