„Tintafosóknak nem dudálok!”

2018. március 2., péntek 20:20

Mihez értett hajdanán egy pásztorember azonkívül, hogy birkatürelemmel őrizte a juhokat? Sok mindenhez. Például népdalokat tudott, fejből – úgy ezret. Legalábbis a többféle díjjal és címmel méltányolt Pál István biztos, azaz Pista bácsi, akinek a hagyományos műveltsége egy kis szeletét rögzítette Pál István mesél című könyvével Agócs Gergely.

A szerkesztő a könyv bemutatóján feltette a kérdést: ugyan ki az a magyar szakot végzett, aki nem ezer, de száz verset tud kívülről? Ez persze kevésbé a magyar szakosokról mond el valamit, inkább arról a módról, ahogyan régen és ma jutunk el a műveltséghez. „Pál Istvánnal 1992 júniusában, népzenei gyűjtőutam során ismerkedtem meg akkori lakóhelyén, a Nógrád megyéhez tartozó Tereskén” – kezdi a könyv bevezetésében a népzenekutató Agócs Gergely, aki akkor egy dudálni tudó embert keresett. Nem is akárkire bukkant, hanem az utolsó hagyományőrző dudásra.

A könyv a bevezető tanulmány után 18 lejegyzett mesét tartalmaz. Fontos kiegészítője egy CD és egy DVD is, amelyek részben ugyanezeket, részben más meséket tartalmaznak. Az összeállításnál kiemelt szempont volt, hogy különböző alkalmakkor rögzítették az elhangzottakat, így meg lehet figyelni, hogy a mesélés módja attól függ, hogy csupán a gyűjtőnek mondja-e el, vagy közönségnek adja elő, amit az összetartozás-tudat határozott meg, ilyenkor jellemzően ki-kiszólt a meséből.

 
Pásztorfiú Erdélyben 1940-ben. Az egyre inkább megcsapolt idő nyomában
Fotó: Ebner / Fortepan
 

A mese szó hallatán ma hajlamosak vagyunk gyerekmesékre gondolni, holott az eredetileg inkább felnőtteknek szóló műfaj volt, amely magán hordozza a mítoszok, mondák jegyeit. Egyik funkciója munka során a monotonitás elűzése volt. E gyűjteményben van ugyan gyerekeknek is emészthető, de vannak rágósabb falatok is, sőt „zsíros”, amilyen jelzővel a mesélő illette az erotikus tematikájút. Az utóbbiból egy került a csokorba s emiatt a DVD-re a 18-as karika, pedig több benne a humor, mint az erotika. Sokkal indokoltabb lehetne más történetek okán korhatárt húzni, ugyanis többükben az ördögök olyasmiket művelnek az emberrel, hogy azokból exportcikk gyanánt – mondom félkomolyan – a horrorimádó japánoknál akkora közérdeklődés-cunamit kelthetnénk, amelynek hullámai a magyar GDP-t is megdobnák.

Népdal, népmese, dudálás. Mit tudott még? Ahogy Agócs Gergely 1997-es – Pista bácsi műveltségét taglaló – szakdolgozatában is írja, a szövegfolklór több műfajából is sok részletet rögzítettek tőle, mint például monda, apokrif imádság, ráolvasás, gyermekjátékok, állathangutánzók, s említett népszokás- és népigyógyítás-adatokat, igaz történeteket, álomfejtő magyarázatokat, pranosztikákat, szólásokat, találós kérdéseket és közmondásokat is. Dokumentált a furulyázása, flótázása, dalai, hangszerkészítő gyakorlata, tánca, a pásztorélet több eszközének készítése, azok kifinomult használata.

Az állatok mellett emberi betegségeket is gyógyított ismerősei körében. „Ezek között a racionális gyógymódok éppúgy szerepet játszottak, mint a bajelhárítás mágikus eszközei.” Ismerte a gyógyításhoz alkalmazható növények élettani sajátosságait, hatóanyaguk legmagasabb koncentrációja szerint gyűjtötte össze őket. Az utóbbit inkább édesanyjától tanulta, másban az apját tekintette tanítómesterének, testvérei közül pedig ő bizonyult az apja szellemi örökösének. Tudásának jelentős részét tehát a szüleitől kapta.

Könyvesház hírlevél

Minden, ami könyv. A Magyar Nemzet könyv témájú esszéi, kritikái, interjúi heti egyszer e-mailen.

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes
 

Ezeket el kell felejteni, majd mi adunk érvényes műveltséget – hitegették a falusiakat az iskolával és persze előbb az óvodával. A szülőkkel töltött időszakot így megcsapolták, reggel és este jutott csak némi idő egymásra. Ám amit ígért a polgári közeg, az iskola, azt nem tartotta be – fogalmaz Agócs Gergely. Pál István nem sokat koptatta az iskolapadot, mégis ő volt a tanúja annak, hogy a falusiak elbutultak, unalmas, egykedvű emberek lettek, elveszítve a hagyományos műveltséget. Hogy ma az internet, a tévé mennyire kiszakítja a családból a gyerekeket, azt nem kell részletezni, de a 30-as években megjelenő civilizációs vívmány, a bicikli is képes volt erre – Pista bácsi ezzel magyarázta, hogy a nála tíz évvel fiatalabb öccse miért nem szívta magába a szülőktől azt a sok mindent, amihez neki volt szerencséje. A valódi tudást a strukturáltság is jelzi – hangsúlyozza a szerkesztő –, hiszen Pál Istvánnak saját műfaj-kategóriái voltak, amelyeket jól meg tudott különböztetni.

„A gyűjtés ott kezdődik, ahol a gyűjtő először visszamegy” – jegyzi meg Agócs Gergely, hiszen először idegenként jelenik meg a gyűjtő, másodjára már ismerősként. Pál István már a 74. életévében járt a megismerkedésükkor, majd 23 éven keresztül havi rendszerességgel a néphit rejtett szobáiba is beengedte az elszánt társakkal együtt. Így derült ki, hogy mesélni is tud. Először csak egyre emlékezett, majd a népzenei táborokba járva még provokálták, így lassan felidéződött ez a régi eleme az emlékezetének.

Fejlett szociálisréteg-öntudata volt, akárkinek nem nyílt meg, egyszer szinte hrabali kijelentést tett: „Tintafosóknak nem dudálok!” A leleményes gyűjtő azonban azzal is elnyerte Pista bácsi bizalmát, hogy találkozásaikkor a számára is természetes palóc tájnyelvi változatot használta. A lejegyzett mesék, hogy ne nehezítsék meg az olvasást, dialektológiai jeleket nem tartalmaznak. Utóbbinak hagyománya van, rögzítendő a hozzá szorosan kötődő tájszólást, például az „egyetem fura ura”, a kitűnő nyelvész Horger Antal is így járt el, ám itt a hangfelvételek szolgálják ezt a célt.

A jövőre száz éve született, 94 évet élt Pál István, akinek Agócs Gergely e kötetet szentelte, nem volt ritka madár a hagyományos műveltséget birtoklók között. Különlegessége, értéke számunkra abban áll, hogy a régi magyar identitástudat, népi életmód, tudás, hiedelemvilág egyik utolsó képviselője volt. 

Pál István mesél: egy nógrádi magyar pásztorember mesekincse. Szerk.: Agócs Gergely. Hagyományok Háza, 2017. Ármegjelölés nélkül

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.02.24.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztők ajánlják

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.