„A Fidesz kiverte a biztosítékot a nettó befizetőknél”

2018. március 12., hétfő 06:05, frissítve: hétfő 13:52

Március 20-án mutatják be Bíró-Nagy András politológus öt kelet-közép-európai állam európai integrációjáról szóló kötetét. A könyv kapcsán beszélgettünk a szerzővel a közkeletű tévhiteket cáfoló kutatási eredményeiről, a Fidesz Brüsszellel szembeni szabadságharcáról és arról, hogy miként hathatnak az Elios-ügyhöz hasonló botrányok a magyar kormány pozíciójára a brexit utáni uniós költségvetés tárgyalásakor.

– Miért pont ez az öt ország (visegrádi négyek + Szlovénia) szerepelt az elemzésében? Azért, mert ezen államok csatlakoztak az EU-hoz egyszerre a térségből?
– Igen. Az Európai Unióról szóló közbeszéd színvonalát látva, az elmúlt közel tizenöt évben nagy hiány volt abból, hogy tényszerűen feldolgozzuk, a kelet-közép-európai régió miként illeszkedett be az Európai Unióba.

Nagyon sok tévhit, mítosz, legenda él ezzel kapcsolatban.

Azért pont ezek az országok, mert 2004-ben ők csatlakoztak együtt a régióból. És persze az elmúlt évtizedek azonos politikai és történelmi kontextusa is indokolta, hogy a posztszocialista régió ezen öt országát együtt kezeljem.

– A kötet konklúziói között szerepel, hogy a vizsgált országok parlamenti elitjei az Európai Parlament révén újabb platformhoz jutottak. De mi a helyzet azzal a közkeletű elképzeléssel, hogy az EP valójában afféle elfekvőnek számít?
– Ez az egyik tévhit. Számokkal, képviselői interjúkkal igyekeztem bizonyítani, hogy azok, akik úgynevezett európai nyugdíjasok (így hívom ezt a kategóriát, amelyet ön elfekvőnek nevezett), erős kisebbségben vannak a mi régiónkból kikerülő képviselők között is.

Egyharmadnál nem nagyobb azok aránya, akik azzal a szándékkal mennek ki Brüsszelbe és Strasbourgba, hogy ez már egy otthoni politikai karrier utáni levezetés, egyfajta nyugdíjas állás lenne.

Az EP-képviselők emellett jellemzően kétféle karriertervvel rendelkeznek: az egyik a hosszú távú európai politikai karrier (az EP-ben vagy az Európai Bizottságban). A másik pedig, amikor az EP-képviselőséget ugródeszkának tekinti a politikus a nemzeti politika felé. Az EP-ben felépített hírnevet és presztízst már régiónkban is használják arra, hogy korábbi pozíciójuknál magasabbra – kormányba, kormányfői vagy államfői posztra – ejtőernyőzzenek vissza. A nemzeti ugródeszka típusú karrierútra hazánk legutóbbi két köztársasági elnöke jó példa, mindketten EP-képviselők voltak korábban, de ugyanez igaz a jelenlegi lengyel és szlovén államfőre is.

 
Bíró-Nagy András: Integráció Európába – Közép-európai képviselők az Európai Parlamentben. Gondolat Kiadó, 2018. 230 oldal, 3000 Ft
 

– Vagy a jelenlegi román miniszterelnökre.
– Igen, ő is így tért vissza, de nyugatabbra is vannak erre jó példák. Idehaza számos államtitkári megbízatást is EP-ből hazatérő politikusok vállaltak, Győri Enikőtől Glattfelder Béláig. A nemzeti politikába való visszatérés nem csak fideszesekre jellemző, a Jobbikból Balczó Zoltánt, az MSZP-ből Harangozó Gábort említhetnénk, akik országgyűlési képviselőként folytatták, igaz, Balczó később visszament Brüsszelbe. De a sima parlamenti képviselői folytatás a kevésbé tipikus, a kutatásaim alapján úgy tűnik,

aki egyszer EP-képviselő volt, nehezen adja alább államtitkári pozíciónál a nemzeti politikába való visszatérésekor

– ha pedig nem tér vissza, akkor feltehetően hosszú távú európai politikai karrierben gondolkodik. Mindez attól függ, hol helyezi el magát az európai és a nemzeti politika síkjainak ütközőzónájában. Az EP ugyanis az európai és nemzeti politikai preferenciákkal rendelkező politikusoknak is karrierutakat ad.

– Az EP-képviselők szerepfelfogásaira utal, amelyet hosszasan vizsgált a kötetben. Hogyan zajlott maga a vizsgálat, és melyek a fő megállapítások?
– Egy ilyen típusú kutatás – amely a képviselők motivációival, szerepfelfogásaival foglalkozik – egyik legfontosabb előfeltétele, hogy figyelembe vegyük a képviselők önmagukról alkotott képét, attitűdjeit. Ezért vettem egy pártcsaládok és országok szerint is reprezentatív mintát a régió összes európai parlamenti képviselőjéből. Mintegy negyven százalékukkal készült személyes, kérdőíves interjú. Így jutottam el a magyar jobbikos képviselőktől – köztük a megtérés előtti Szegedi Csanádtól – a szocialista Gurmai Zitáig, de cseh euroszkeptikusoktól a szlovén liberálisokig sokakkal volt alkalmam beszélgetni. A válaszok nyomán készítettem el azt a tipológiát, amely bemutatja, hogy mely vezérlőelvek határozzák meg nagyban, egy képviselő milyen típusú munkát végez az EP-ben. A két legfontosabb tényező közül az első, hogy mit tekint a politikus a képviselet fókuszának (a pártja, az országa, vagy egész Európa érdekét nézi): nemzeti vagy európai fókuszt vesz föl munkájában? A második, hogy milyen jellegű munkát végez az EP-ben, mennyire specializálódik és ássa bele magát a bizottsági munkába, azaz szakpolitikus lesz, vagy generalista? Ezek olyan dilemmák, amelyekben minden EP-képviselőnek döntenie kell.

Ezért lesz jól kirajzolható profilja az uniós szakpolitikusoknak, az uniós politikusoknak, a nemzeti szakpolitikusoknak és a nemzeti politikusoknak – ezek nem egymást kizáró, de egymástól jól elkülöníthető szerepek.

Amikor valaki folyamatosan azzal tölti az idejét, hogy Twitteren hazaüzenget a magyar politikának, akkor nemzeti és politikai fókuszú emberről beszélünk, világos, hogy nem egy uniós szakpolitikusról, aki adott esetben a nemzeti politikai kérdésekhez csak minimálisan szól hozzá. Ez a fajta koordináta-rendszer – az európai–nemzeti és a szakpolitikai–politikai tengelyekkel – tökéletesen alkalmazható valamennyi országban, és ezeket a kategóriákat nem én erőltettem a képviselőkre, hanem az általuk adott válaszokból rajzolódott ki.

– Nem tudom, tervez-e későbbiekben hasonló vizsgálatot, de hipotézisem szerint aki hosszabb ideje dolgozik Brüsszelben és Strasbourgban, annak a fókusza egyre inkább eltolódhat az európai–nemzeti tengelyen az európai felé. Tapasztalta-e ezt már most?
– Már az első két ötéves ciklusban elkezdődött ez a trend. Az látszik, hogy a 2004-es csatlakozáskor kikerült társaságban 2009-re nőtt azoknak az aránya, akik magukat uniós szakpolitikusi szerepben látták. A 2009-ben újoncként érkezettek között pedig magasabb volt a nemzeti politikához kötődők aránya. Persze tesztelni kell majd egy-két ciklussal később, hogy valóban van-e efféle uniós szocializációs jelenség, de az első jeleit látni vélem. Egy nagyon fontos dolgot hozzá kell tenni:

senki nem szakadhat el teljesen a nemzeti politikától, az európai és nemzeti dimenziók törvényszerűen összecsúsznak.

Az egyes képviselők újraválasztása szinte teljesen független a brüsszeli és strasbourgi teljesítményüktől. Fél szemmel mindig hazafelé kell tekinteniük, mert az fontos, mennyire látja őket hasznosnak a saját pártjuk és annak vezetősége – ettől függ, felkerülnek-e egyáltalán a pártlistára, illetve milyen helyen. A nemzeti politikát tehát nem lehet kizárni, nincsenek vegytiszta európai vagy nemzeti szerepek, inkább arról van szó, hogy az egyes képviselők számára melyik színtér a hangsúlyos.

– A régió politikusai között fontos különbséget eredményezhet, hogy milyen választási szisztémával jutnak ki az EP-be, igaz?
– Persze, és a magyar képviselőket vizsgálva ez azonnal szembetűnő. Magyarország az egyetlen a közép-európai régióból, ahol zárt listákra szavazunk, azaz a politikusokat a pártjaik elhelyezik valamelyik pozícióban, és a pártra érkező szavazatszám dönti el, bekerül a politikus az EP-be vagy sem. A többi vizsgált országban úgynevezett preferenciaszavazásos lista van érvényben. Itt pártlistákra voksol az ember, de a választók mozgathatják a jelölteket a listán előre vagy hátra. A tapasztalatok szerint ebből az következik, hogy sokkal aktívabbak az EP-képviselők a hazai választókkal való kapcsolattartásban, például az a ritka, ha valakinek nincsen odahaza állandó irodája, nem tart személyes fogadóórákat. Az egyes jelöltek akár saját hirdetésekkel is kampányolnak pártjuk és persze maguk mellett. Magyarországon ezzel szemben aki biztos befutó helyre kerül a listán, az félig hátradőlhet, aki pedig nem, az azért kampányol kevésbé, mert demotiválja, hogy úgysem kerülhet be.

Természetesnek vesszük, hogy a mostani rendszerben választjuk a képviselőinket, pedig rajtunk kívül csak nyolc tagállamban – köztük a németeknél és a franciáknál – használják ezt a rigid rendszert, 19 országban pedig a preferenciaszavazásos szisztémát.

– Ezen a tagállami parlamentek tudnak módosítani?
– Igen, nemzeti hatáskör. Az európai parlamenti választásokra vonatkoznak közös alapelvek – mint például az arányosság elve –, de van benne mozgástér. Ugyanakkor a magyar politikai elitnek teljesen megfelel, hogy minden pártban a vezetés dönt a listákról, és akkor nincsen olyan probléma, hogy esetleg nem az általuk kedvelt politikus kerül ki az EP-be. A preferenciaszavazásos rendszerben ugyanis némi extra erőfeszítéssel előbbre lehet kerülni, előfordulhat, hogy a saját személyes jogukon népszerű politikusok, akik adott esetben nem a pártvezetés kedvencei, kikerülnek Brüsszelbe és Strasbourgba. Izgalmasabbak az ilyen EP-választási kampányok.

– Az eredményei között szerepelt, hogy a közép-európai képviselők nagyon lojálisak az EP-s pártcsaládjukhoz, több mint 90 százalékban együtt is szavaznak a frakcióval. Miért van az mégis, hogy bizonyos ügyekben – mint például legutóbb a csúcsjelölti rendszer ügyében – a Fidesz és az Európai Néppárt között ellentétek mutatkoznak? Aztán végül persze a fideszes EP-képviselők is a néppárti iránymutatás szerint szavaznak, de mégis van konfrontáció a pártcsalád és annak egyik tagja között.
– Egy-egy ügyben lehet ilyen „lázadásról” beszélni, de a ciklusokon átívelő adatsorok pont szertefoszlatják azt a mítoszt, hogy nagy szabadságharc zajlik a kormánypárti képviselők részéről. A csatlakozás óta eltelt időszakban a fideszes képviselők az esetek több mint 95 százalékában szavaztak együtt az Európai Néppárttal.

Az a feltételezés, miszerint a közép-európai országok nacionalizmussal növelték a széthúzást az európai politikában, az európai parlamenti szavazásokban nem tükröződik. Sőt, éppen hogy a kohéziót erősítették,

nemcsak a baloldali, hanem a jobboldali képviselők is szépen beilleszkedtek a brüsszeli pártcsaládjaik munkájába. Ez nem csoda, hiszen az Európai Néppárt adja a védőernyőt Orbán Viktor kormányzása fölé európai szinten. Azért nincs kitéve jelenleg az Orbán-kormány olyan erősségű támadásoknak, mint a lengyel kabinet, mert a lengyel kormánypárt nincs benne egyik nagy európai pártcsaládban sem, míg a Fidesz értékes tagja a Néppártnak, hiszen 12 képviselőt adnak. Sőt, ha a velük szimbiózisban élő határon túli magyar képviselőket is számítjuk, akkor még nagyobb és értékesebb csoportról beszélhetünk – akik tehát 95 százalékban nyomják a gombot a néppárti ukáznak megfelelően.

– Szóba került a csúcsjelölti rendszer. A tagállami vezetők visszatérnének a korábbi szisztémához, amely szerint ők választanák ki az Európai Bizottság következő vezetőjét. Viszont az Európai Parlament ragaszkodna a csúcsjelölti rendszerhez, amelyben az EP frakciói nevezhetnek meg jelölteket a posztra. Számomra úgy fest, az EP-nek lehet ereje megtartani a csúcsjelölti rendszert. Ezt hogyan látja?
– A 2014-es EP-választások előtt alakult ki az úgynevezett Spitzenkandidat-rendszer, az akkori tagállami vezetők – akiknek hatásköre, hogy jelöljenek a bizottság élére valakit az EP-választás eredményének figyelembevételével – átaludták ezt a folyamatot. Az EP évtizedek alatt folyamatosan erősítette szerepét az uniós intézményrendszerben, erre az egyik legjobb közelmúltbeli példa a csúcsjelölti rendszer. Az EP talált egy kiskaput, amelyet aztán ki is használt. A pártcsaládok jelöltet állítottak, csináltak egy kampányt is tévévitával és kampánykörúttal, emlékezhetünk, Jean-Claude Juncker kampánybuszának budapesti látogatásán Deutsch Tamás mondott beszédet. A tagállami vezetők ezt a folyamatot 2014-ben nem vették komolyan, azt gondolták, hogy majd simán felülírják a végén. Csakhogy addigra olyan szépen fel lett építve ez az egész, hogy az EP-választás után már nem tudtak elugrani a lavina elől. Angela Merkel – aki alapvetően nem támogatta Juncker jelöltségét – is kénytelen volt elfogadni, hogy az EP akarata érvényesül. A bizottsági elnökről a végső döntést az Európai Parlament hozza meg szavazás révén – ez adja a zsarolási lehetőséget az EP-nek, amit már most, a jövő évi elnökjelölés előtt több mint egy évvel ki is játszott. Közölte, senkit sem szavaz meg, aki nem volt Spitzenkandidat, azaz csúcsjelölt. Nyilatkozatok szintjén ezt le lehet söpörni – ahogy meg is tették a legutóbbi uniós csúcson február végén –, de

az előző EP-választás precedenst teremtett, így a Spitzenkandidat-rendszer továbbélésére nagy az esély.

– Valószínűleg a tagállami vezetők sem kockáztatják majd meg, hogy az EP makacssága miatt ne legyen új Európai Bizottság.
– Sok szempontból szükség is van a zökkenőmentes váltásra, hiszen az EU új, brexit utáni költségvetését is el kell fogadni, feltehetően az EP-választást követően. E kérdésben is el kell gondolkodni, mi az okosabb: Brüsszellel szabadságharcot vívni, vagy szövetségeket építeni és konstruktív hangnemet megütni, amelyek révén kedvezőbb költségvetést lehet kivívni. Éles vita megy most arról, hogy politikai kondíciók legyenek-e kötve az uniós költségvetéshez. Ez annak a következménye, amit a nettó befizetők láttak a mi régiónkban is az elmúlt években: mennek az euroszkeptikus hangvételű kampányok, miközben az adott ország az uniós forrásokra támaszkodik, ráadásul ezen forrásokat rosszul is használják fel, vagy el is tulajdonítják azokat. A nettó befizetők csak úgy tudják elfogadtatni otthon azt, hogy többet kellene befizetni a költségvetésbe, ha valahogyan garantálni tudják, hogy a pénzüket nem fogják ellopni, és arra használják majd, amire adják, tehát felzárkóztatásra.

Az előttünk álló időszak nagy kérdése, hogy milyen típusú politikai kondíciókban egyeznek meg az európai vezetők, mert nincs kétségem afelől, hogy valamilyen feltételrendszer biztosan lesz.

Ha a demokrácia minőségéhez próbálják majd kötni, az nehéz dió lesz, abból vég nélküli viták alakulhatnak ki, hiszen nehéz meghatározni, hol a határ jogállam és nem jogállam között. Reálisabb elképzelés lehet, hogy az Európai Ügyészség elfogadásához kössék a kifizetéseket – Magyarország például még nem csatlakozott ezen intézményhez. Azzal a veszéllyel is lehet szembesíteni a tagállamokat, hogy ha korrupciógyanú merül fel egy-egy uniós projekt kapcsán, azt a pénzt elveszíthetik, és az Európai Bizottság saját hatáskörben oszthatja ki az adott országban, kiiktatva a korrupt helyi hálózatokat. Jelenleg korrupciógyanú esetén az adott projekt bukhat, de a pénzről nem kell lemondjon az ország, hanem felhasználhatja máshol – az igazi veszély az lenne, ha el is veszíthetné ezeket az összegeket.

– Mennyiben ronthatnak a magyar kormány pozícióin az olyan botrányok, mint az Elios-ügy?
– Az általam említett két eszköz bevezetése az Elios-ügy vagy Mészáros Lőrinc gazdagodása kapcsán is indokolható lenne. A felcsúti polgármester cégeinél a bevételek több mint 80 százaléka uniós forrásból ered az Átlátszó kimutatása szerint. Amikor ezt látják Brüsszelben és a nettó befizető országok fővárosaiban, akkor nyilvánvalóan megerősödik az érzet, hogy ez így nem mehet tovább. Az nem fog menni, hogy egyszerre legyen az utcán az Állítsuk meg Brüsszelt! plakát és közben a kormányközeli üzletemberek bevételeinek több mint 80 százaléka uniós pénzből érkezzék.

Ez kiverte már a biztosítékot, és orvosolni is akarják majd a nettó befizető országok.

– Az EU-hoz való viszony, az Európai Unió maga mennyire lehet központi témája a mostani magyar választási kampánynak? Korábban az látszott, hogy az országgyűlési választási kampányokban az EU nem nagyon volt téma, az Állítsuk meg Brüsszelt! is két voksolás között jött elő.
– Brüsszel egyike lett a kormány ellenségképeinek. A kutatási eredmények miatt Brüsszelt mondanak és nem Európai Uniót, mivel előbbi kapcsán negatívabb asszociációk jönnek elő az emberekből, az EU támogatottsága viszont továbbra is 70 százalék körüli. A Fidesz régóta használja a „megvédjük az országot” narratívát, ennek keretében jött elő Brüsszel is. A jelenlegi kampányban úgy tűnik, Soros György és az ENSZ a két fő ellenségkép, de ez hétről hétre változhat, a kérdés az, hogy a bevándorlás kérdésének melyik aspektusát mikor veszik elő, hangsúlyos lesz-e például a kvóta témája. Kérdés persze, hogy amennyiben a Fidesz–KDNP győz, a választásokat követően, az uniós költségvetési vita során milyen viszonyt alakít majd ki a kormány az EU-val, továbbviszik a konfliktusos hangnemet vagy sem. Amennyiben igen, és e kulcsfontosságú periódusban sem konstruktivitásáról tesz tanúbizonyságot a kormány, azzal jó jelét adja, hogy

egy potenciálisan kialakuló többsebességes Európában a periférián képzeli el hosszú távon is Magyarország jövőjét.

– Sok esetben látni a Fidesz kapcsán, hogy itthoni kommunikációban harcias retorikával éltek, de Brüsszelben a kiszivárgó információk szerint hevesen bólogatnak. A költségvetési vitában előfordulhat hasonló forgatókönyv?
– Az is az egyik oka annak, hogy a magyar kormány a lengyelekkel ellentétben mindig kislisszol a komolyabb szankciók alól, hogy az európai vezetőkkel szemben kompromisszumkészebb hangot ütnek meg, mint a makacs lengyel vezetők, akik ugyanazt mondják Brüsszelben, mint otthon.

A költségvetési vitában is segíthet az Orbán-kormánynak a kinti párbeszédkészebb hangnem, de alighanem nagyobb súllyal esik latba az elmúlt évek politikai tapasztalata.

Orbán Viktor évértékelő beszédében Brüsszel mellett Berlint és Párizst is kiemelte olyan helyekként, ahonnan a veszély érkezik Nyugatról. E szavakat hiába szánja a miniszterelnök belpolitikai fogyasztásra, azonnal eljutnak az említett helyekre. Ez nem a legjobb stratégia ahhoz, hogy egy, az uniós pénzekre ilyen mértékben építő kormány jóindulatot nyerjen el a költségvetési viták során. Ezért fontos, hogy milyen lesz a hangnem a választások után, amikor már nem lehet a kampányüzemmódra fogni a kemény szavakat.

Névjegy

Bíró-Nagy András (1982) politológus, nemzetközi kapcsolatok szakértő, az MTA TK Politikatudományi Intézetének tudományos munkatársa. A Policy Solutions társalapítója, kutatási igazgatója, a Magyar Politikatudományi Társaság elnökségi tagja. 2013–2014-ben Andor László uniós biztos politikai tanácsadójaként dolgozott az Európai Bizottságban. Főbb szakterületei az európai integráció, a posztszocialista régió európaizációja, illetve a populizmus, radikalizmus és euroszkepticizmus mozgatórugóinak kutatása. Doktori fokozatát a Budapesti Corvinus Egyetemen szerezte, korábban a London School of Economics Public Policy and Administration szakán végzett.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.