Irán nem a Közel-Kelet fekete báránya

2018. március 19., hétfő 12:31, frissítve: hétfő 12:45

Irán már nem csak megkerülhetetlen játékosa lett a Közel-Keletnek, de egyre gyakrabban a perzsa állam osztja a lapokat. Mi történt az úgynevezett atomalku óta az országban? Magyarország is labdába rúghat a megnyílt óriási piacon? Jöhet-e egy „perzsa tavasz”? Tényleg egy újabb háború felé sodródik a Közel-Kelet? Sárközy Miklós iranistával, a Károli Gáspár Református Egyetem professzorával beszélgettünk.
 
Sárközy Miklós
Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet
 

– Nemrégiben lezuhant egy utasszállító repülőgép Iránban, a fedélzeten tartózkodó 66 emberből senki nem élte túl a katasztrófát. Utána valóságos rémtörténeteket lehetett olvasni az iráni légi flotta állapotáról. Ön utazott már ilyen gépeken?
– Persze, rengetegszer, és eddig még mindig letettek. Ettől függetlenül valóban gyengébbek az iráni repülésbiztonsági statisztikák, ami abból fakad, hogy 1979 óta Iránt számos téren bojkott sújtja. Köztük repülőgép-alkatrészek és modern repülőgépek beszerzése területén is. Akik ezt kitalálták, nyilván azt gondolják, hogy ezzel az iráni hadiipart is meg tudják regulázni, attól félve, hogy ami civil célokra jó, az esetleg katonailag is alkalmazható. Ennek viszont az a következménye, hogy a perzsa légiflotta elöregedett, igaz ez a most lezuhant gépre is. Nem csoda, hogy a 2015-ös nukleáris megállapodás után több iráni légitársaságnak első dolga volt új gépeket rendelni.

– Mennyire érezhetők a szankciók az élet más területein?
– Irán 1979-ben részben önkéntesen lépett ki a világgazdaságból, mottójuk is az, hogy övék „az ellenállás gazdasága”. Képzeljünk el egy több mint 80 milliós országot, amely izolációs politikát folytat, sem Kelethez, sem Nyugathoz nem tartozik, saját piacra, saját tőkéből, saját nemzeti középosztállyal termel! Szerintem a feladatot nagyobb részt sikerrel megoldották, hiszen az ország a mai napig nem omlott össze. Azt nem mondanám, hogy az első tíz évben túl jól ment nekik – amihez az iráni–iraki háborúnak is köze volt –, de mégis talpon állnak. Iránt nem egy Észak-Koreának kell elképzelni! A rendszer fönnmaradásának alapját persze elsősorban a kimeríthetetlennek tűnő, a világon harmadik-negyedik legbővebb szénhidrogén-készletek adják. Ennek köszönhetően kivonulás és szankciók ide vagy oda, Irán világgazdasági szereplő maradt. Az iráni olajtól és részben a földgáztól az Európai Unió, Japán, Kína, India, Oroszország, sőt még az Egyesült Államok sem tud teljesen függetlenedni.

– Mit lát ebből az átlagpolgár?
– Nincsenek például nyugati gyorsétteremláncok. Sőt, nagyon nyugati cégek sem. Ez nagyon látványosan meglátszik az autókon, ugyanis nincsenek nyugati kocsik. Koreai KIA van, Peugeot is, mert nekik egy kiskapu miatt van egy gyáruk, de egyébként nemzeti autókkal járnak. Olyan márkákat, mint a Samand vagy a SAIPA szinte csak Iránban találunk.

– Akkor miért mentek bele a 2015-ös úgynevezett atomalkuba?
– Irán számos kihívással küzd. Ott van például a népességrobbanás: míg 1979-ben 35 milliós volt a lakosság, most 81-82 milliós. A népesség tehát nagyon fiatal, és magas, 25 százalék körüli a munkanélküliség is. Ráadásul 2013-ig az országot súlyos szankciókkal sújtották, és a gazdaság kezdett összeomlani. A nemzetgazdasági béklyók már az ország stabilitását veszélyeztették. Gondoljunk csak bele, az iráni riál 2012-ben már hetente 20 százalékot veszített értékéből! A politikai elit tehát kényszerhelyzetbe került, ennek az eredménye lett az atomalku. A megegyezés célja, hogy hozzáférjenek befagyasztott számlákhoz és valamelyest bevonzzák a nemzetközi tőkét. Mondhatni, hogy kissé kapitalizálják az országot. Ráadásul Iránban a mai napig nagyon magas az állami támogatás az alapvető élelmiszereken, a kezdő lakáshiteleken, az üzemanyagon, ami persze óriási terheket ró az államra. Ezért Hasszán Rohani elnök és köre gazdaságilag egyfajta neoliberális változást indított: kisebb és olcsóbb állam, több nemzetközi tőke.

– És bejött?
– Ha vannak is nyugati cégek, nincs meg az a tőkebeáramlás, amit szerettek volna. A legtöbb vállalat az EU-ból érkezett, németek, olaszok, franciák, osztrákok. Megjelentek a kínaiak és indiaiak is. De az átlagemberhez nem „csepegett le” ennek a hatása. Ők csak azt látják, hogy az „állam bácsi” kezdi megvonni a népjóléti támogatásokat: drágább lett a kenyér, a tojás, az üzemanyag. Közben meg a fizetések nem emelkedtek. Erre az elégedetlenségre persze építenek az ultrakonzervatív körök, Rohani ellenfelei is. A protekcionizmust a Nyugat-ellenességgel keverve azt kérdezik, minek oda az ócska külföldi termék, és felemlegetik a régi időket, amikor minden olcsóbb volt. És ez a kommunikáció a szegények köreiben sikeres. Rohani azt ígérte, hogy az első négy éve „rámegy” az atomalkura. Ez így is lett. A második négyet a munkahelyteremtésre szánná, de ez a vártnál egyelőre lassabban halad.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

– Januárban tüntetéssorozat is indult, melynek során néhányan már „perzsa tavaszt” vizionáltak, de aztán a demonstrációkat leverték. Most meg a fejkendő ellen tüntető nőkkel vannak tele a hírek. Valami változik Iránban is?
– Én már húsz éve hallom azt, hogy Irán mindjárt nagyon liberális lesz, mindjárt leveszik a kendőt. Most a lakosság olyan 70 százaléka levenné. De azt kell, hogy mondjam, amikor nagyon nyugatos irányba lendül ki az ország, akkor általában a konzervatív irány lesz népszerűbb, és fordítva. Öt-hat éve például mindenki a Nyugatot várta. Nemrég meg Teheránban nézeteltérésbe keveredtem egy zöldségesnél egy nővel, mire rám förmedt: „Irán először, utána a külföldiek!” Az iráni rendszerben már most is benne van egy sor nyugati sztenderdek szerint is liberális elem. Például érdekesség, hogy a homoszexualitást halálbüntetéssel sújtják, de létezik egy fatva, amely a nemi átoperálást meg megengedi. Ugyanakkor teljes mértékben nyugatiak sosem lesznek. Ha Rohaninak sikerül látványos gazdasági eredményeket elérnie, akkor az ő óvatos reformjai sikerrel járhatnak, de radikális váltásra nincs esély.

 
Képkocka a februári tüntetésekről az iráni Mehr hírügynökség felvételéből
 AFP
 

– Nem a változás igénye vitte utcára az embereket?
– Nem, ennek nagyon egyszerű oka volt: a tojás meg a kenyér ára több mint 50 százalékkal nőtt az elmúlt egy évben. Aztán ehhez társultak mindenféle rendszerellenes felhangok. De még az állam is úgy vélte, hogy jelentős nyugati vagy titkosszolgálati beavatkozás nem történt. Az is beszédes, hogy a megmozdulássorozatot az az Ebrahim Raiszi kezdte, aki a tavalyi elnökválasztáson alulmaradt. Az egész a már említett gazdasági reformok nehézségeiből indult. És még egy nem túl közismert okból, ami az éghajlatváltozás. Irán ugyanis az elmúlt fél évszázadban az édesvízkészleteinek az 50 százalékát megitta. Miközben a lakosság robbanásszerűen nőtt, végtelenül pazarló és kizsákmányoló módon bántak a természettel. Nem véletlen, hogy a tüntetések egybeestek az elmúlt 40 esztendő legszárazabb évével. Még egy probléma, hogy a legfelső vezető, Ali Hámenei ajatollah már idős, állítólag egészségügyi problémákkal is küzd, de nem tudni, ki lesz az utódja. Az is lehet, hogy nem lesz neki. Sőt, az egész politikai elit súlyosan el van öregedve. A politikai életben nincs hatvan évnél fiatalabb jelentős politikus. Iránt 70-80 éves emberek vezetik, és ez szerintem mindennél jobban irritálja az új generációt. 

– Magyarországnak van keresnivalója Iránban?
– Hogyne! Hiszen Irán az utolsó felosztatlan szénhidrogénpiac a világon. Egy olyan falat, amit normális üzletember nem hagy ki. Az országban egyébként is szeretik a magyarokat. És rengeteg Magyarországon is az iráni diák, hazánk a harmadik legnépszerűbb célpontjuk. Egyrészt, mert olcsó, másrészt, mert értékes uniós diplomát ad. A magyar–iráni gazdasági kapcsolatok egyik fő pillére az irániak által fizetett tandíj. Az egyetemek óriási pénzeket kapnak ebből a forrásból, nem véletlenül lobbiznak Iránban is, hogy magukhoz csábítsák a diákokat. Ami a cégeket illeti, Teherán főleg technológiát venne tőlünk, például a műtrágyagyártáshoz, a baromfitelepek működtetéséhez. Hosszú távon mindenképpen érdemes Iránban gondolkodni, nem véletlenül turnézták végig a magyar vezetők is az országot. Igaz, vannak kedvezőtlen tendenciák, például az amerikai elnökválasztások eredménye.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy Donald Trump felrúgja az alkut?
– Egyelőre csak fenyegetőzött vele. Nyilván rá is nehezedik nyomás a republikánusok, Izrael, Szaúd-Arábia részéről. Másrészt vannak amerikai cégek is, amelyek rendkívül érdekeltek lennének az iráni piacon. Mi több, a retorikája az oroszoknak és a kínaiaknak jön jól. Ők bizonyára egymás markába csaptak, hogy Amerika ki akar maradni ebből az üzletből.

– Tényleg az iráni atombomba a tét?
– Szerintem nincs és nem is lesz iráni atomfegyver. Irán az ehhez szükséges potenciáljának 90 százalékáról önkéntesen lemondott. Nem sok olyan ország van a világon, amely önként csonkítaná így nemzeti szuverenitását. A megállapodást egyébként azóta is folyamatosan vizsgálják, és eddig egyetlen jelentés sem vonta kétségbe, hogy Teherán ne tartaná be az alkuban foglaltakat. Fogcsikorgatva, de ezt még az amerikaiak is elismerik. De a nyugati kritika kereszttüzében nem is ez, hanem a ballisztikus rakéták állnak.

– Izraelt sem sikerült meggyőzni.
– Az izraelieket és részben a szaúdiakat az aggasztja, hogy Irán az alkuért cserébe olyan geopolitikai teret kap, ami sérti az érdekeiket. A perzsa állam a kétezres évek eleje óta egyre fontosabb a Közel-Keleten, de ezt nem elsősorban magának köszönheti. Amerika megtette azt a „szívességet” nekik, hogy először kilőtték Afganisztánt, majd Szaddám Huszeint. Ezzel növelték az iráni befolyást a térségben. Azóta ráadásul a kudarcos amerikai politikának és hátrébb húzódásnak köszönhetően keletkezett egy hatalmi vákuum a térségben. Közben a Sykes–Picot-egyezmény nyomán mesterségesen létrehozott államok is szétesőben vannak, és az arab világ is válságot él meg. Ebben a helyzetben elkezdődött egy újrafelosztás, melyben Törökország, Irán, Szaúd-Arábia és Izrael a nagy játékosok. Mára Irakkal, Szíriával és Libanonnal létrejött egy síita félhold, aminek Irán a motorja. Ugyanakkor Szíriában korántsem csak Irán van jelen, hanem a szaúdi és nyugati szövetségi rendszerek is.

– Sőt, ott vannak Jemenben is.
– Igen, ez a szaúdi–amerikai–izraeli narratíva. Kétségtelen, hogy Teheránnak jól jön a szaúdiak sarkában egy ilyen ellenfél. Mégis úgy gondolom, hogy összehasonlítva az Egyesült Államok sokkal több fegyvert ad Szaúd-Arábiának, mint mondjuk Irán a húszi lázadóknak.

– Arra lát esélyt, hogy az az úgynevezett kihelyezett (proxy) háború nyílttá váljon?
– Irán akármilyen nagy, nem cselekedhet és nem is cselekszik egyedül. Oroszország számukra is megkerülhetetlen. Nem hiába figyelmeztetett Szergej Lavrov orosz külügyminiszer a müncheni biztonságpolitikai konferencián, hogy egyrészt olyat nem mondunk, hogy letöröljük Izraelt a térképről, másrészt meg, hogy ne csak az Irán-ellenesség prizmáján keresztül nézzük a közel-keleti konfliktust. A nagy kérdés az, hogy ki lesz a Közel-Kelet makropolitikai hatalma. Ha ez egyvalaki, például az oroszok szerzik meg, akkor szerintem nem lesz nagy probléma. A gond akkor van, ha mindegyik fél mögé egy-egy erő felsorakozik. Háborútól ettől függetlenül nem tartok, mert az iráni politika rendkívül rugalmas. Bizonyítja ezt, hogy 1979 óta az iraki–iráni háborún túl nem tört ki totális közel-keleti háború, és nem volt Izrael–Irán közvetlen szembenállás sem. És mint mondtam, Irán nem egy Észak-Korea, itt nincs egy olyan vezető, aki kedve szerint nyomogatja az atomgombokat. Irán és Izrael egyébként is elsősorban kommunikációs háborút vívnak egymással, hogy ki tudja a másikat tematizálni. Nagyon jól ismerik egymást, ezért kockáztatni nem fognak.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.19.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.