„Magyarországon sosem éreztem magam fenyegetve” :)

Egy lengyel blogszerző magyarországi tapasztalatai a papucsos buszsofőrtől a pszichológiával kacérkodó Arany Jánosig

2018. április 10., kedd 14:20, frissítve: kedd 17:19

Budapesten címmel Paweł Michalak hazánkról ír blogot lengyelül. Az oldalon olvasható cikkek többsége a magyar kultúra és történelem érdekességeivel foglalkozik, ám az aktuális történésekről is gyakran esik szó. A lengyel vagy lengyelül tudó olvasók elmélyedhetnek például az egyes ünnepeinkhez kötődő népszokásainkban, de olvashatnak a paksi atomerőmű 2003-as meghibásodásáról éppúgy, mint arról, hogy a magyar főváros mely részei nem túl biztonságosak. A szerző nemrég költözött vissza Japánból a magyar fővárosba.

– Hogyan találkozott a magyar nyelvvel és kultúrával?
– Hungarisztikát kezdtem tanulni 2010-ben Poznańban. Nem sokat tudtam akkor még az országról, de mindig nagyon tetszett a magyar nyelv különleges hangzása, úgy éreztem, muszáj megtanulnom. A diploma megszerzése után, 2013-ban egy évet töltöttem Budapesten, ahol ösztöndíjasként a világ számos pontjáról érkező diákokkal együtt tanultam a nyelvet a Balassi Bálint Intézetben. Itt ismerkedtem meg a mostani menyasszonyommal. Mivel ő japán, Magyarország és a magyar nyelv köt össze bennünket, ezen a nyelven kommunikálunk. Később úgy döntöttem, hogy Budapesten dolgozom, amíg a barátnőm be nem fejezi a tanulmányait Japánban. Ezután kiköltöztem hozzá, és egészen mostanáig egy hotelban dolgoztam Kiotóban.

– Milyenek voltak az első benyomásai nálunk, és hogyan változott a véleménye az országról az azóta eltelt időben?
– Először 2011-ben jártam Magyarországon egy nyári egyetem résztvevőjeként. Nem beszéltem még igazán magyarul, de nagyon igyekeztem. Talán ezért is voltak a magyarok nagyon segítőkészek velem. Ideutazásomkor nagy benyomást tett például rám az a buszsofőr, aki nem viselt se zoknit, se cipőt. Egy japán számára például ez hihetetlen lenne, hiszen ott minden vezető egyenruhában és kesztyűben dolgozik. Valószínűleg ebben a pillanatban szerettem bele Magyarországba, mert azt éreztem, itt az emberek igen lazák. Ugyanakkor most úgy érzem, azóta sok minden változott az országban. Megváltozott persze az én nézőpontom és az érdeklődésem is. Ösztöndíjasként semmiért nem kellett aggódnom. Ahogy munkába álltam, és egyike lettem azoknak, akik keményen dolgoznak, felfedeztem, milyen is valójában errefelé az élet, elkezdtem jobban megérteni a magyarokat. Nagyon sokan élnek szerény körülmények között, és sokan élnek az utcán, még ha nem is annyian, mint 2011 körül. Ha a kultúráról beszélünk, a színházi élet nagyon tetszik. Voltam néhány alkalommal a Madách Színházban és a csodálatos Operában is. Emellett részt vettem egy csárdástudományi foglalkozáson is, valamint segítettem a Budapesti Lengyel Intézet számára készülő filmek megvalósításában, illetve részt vettem a lengyel író, Henryk Sienkiewicz halálának 150. évfordulója alkalmából rendezett filmpályázaton. Nem mondhatnám azonban, hogy alaposan kiveszem a részem a kulturális életből, főleg azóta, amióta munkát vállaltam. A blogom az a felület, amelyen keresztül kulturális missziót folytatok. Azt szeretném, ha a lengyelek minél többet megtudnának Magyarországról.

 
A blogon az irodalmunktól kezdve a népszokásokon át a gasztronómiáig olvashatnak cikkeket a lengyelek Magyarországról
 

– Átélt bármiféle kulturális sokkot, amióta szorosabb a kapcsolata Magyarországgal?
– Lengyelország és Magyarország sok mindenben különbözik, de nem annyira, hogy az kulturális sokkot váltson ki. Azt inkább a japánok szokták itt átélni. Szerintük például a magyar bolti pénztárosok szinte szó szerint szórják a pénzt. Néha csak úgy repked a pultra az apró. Japánban ezzel szemben igen rafinált módon történik a visszajáró átadása: a pénztáros a tenyerünk felé teszi a sajátját, és finoman belecsúsztatja a pénzt, úgyhogy számukra a magyar szokás nagyon sértő.

– Ha nincs is akkora különbség, de mégis mind a mai napig mely tipikus magyar jelenségeket furcsállja?
– Meglep, hogy a lengyelekkel összehasonlítva a magyarok milyen közvetlenek. Lengyelországban a boltban a pénztáros még akkor is jó napottal köszön, ha fiatal. Magyarországon sziát mondanak azok is, akik a nagyszüleim lehetnének. A buszon utazva pedig percenként lehet hallani, hogy „bocs!” vagy „ne haragudj!”, nálunk ez nem így megy. Ez a közvetlenség jellemző idegenek között egy liftben vagy a nyilvános mellékhelyiségekben. Ez fura számomra, de összességében tetszik ez a lazaság. A lengyelek szerintem kevésbé barátságosak, és gyakran keresik az alkalmat a veszekedésre. Csodálkozásra késztetnek egészen hétköznapi dolgok is, mint például az ételek ízei: a magyar savanyú káposzta édes; a paradicsomleveshez pedig itt cukrot adnak. Ez nálunk elképzelhetetlen. Aztán nem tudom megszokni azt a magyar éttermekben, hogy centi- és decilitert használnak mértékegységként. És az is fura számomra, hogy vendégségbe érkezve nem kínálnak meg teával, mivel nálunk minden alkalommal így tesznek.

– Milyen előnyei és milyen hátrányai vannak a magyarországi életnek?
– A magyarok már említett közvetlenségén túl az előnyök közé sorolható a biztonság. Magyarországon, ha az éjszaka közepén elhaladok egy csoport fiatal mellett, és nincs senki a környéken, rám köszönnek és átengednek. Nálunk ilyen helyzetben inkább átmennék az utca túloldalára vagy visszafordulnék. A lengyelek, különösen ha isznak, igencsak konfliktuskeresők és agresszívak. Magyarországon sosem éreztem magam fenyegetve. Léteznek viszont olyan dolgok, amelyek kevésbé bűvölnek el. A magyarok, hasonlóan a lengyelekhez, gyakran panaszkodnak, még ha ezt sokszor Magyarország nehéz sorsára és történelmére hivatkozva teszik is. Sokszor az sem tetszik, ahogy bánnak velem az éttermekben, boltokban. Időnként a hozzáértés hiánya is zavar, meg az is, ha le akarnak húzni a pénzzel. A „hát, az a baj, hogy…” kezdetű mondatok mögött pedig azt érzem, hogy valójában az illető azt akarja mondani, „ennyi pénzért nem fogjuk megcsinálni”.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

– A blogján a magyar kultúra egészen különböző területeit érintő témákról lehet olvasni. Honnan meríti az ötleteket?
– Sok minden a tanulmányaim során ragadt rám. Szeretek olyan témákról írni, amelyek számomra értékesnek látszanak, ugyanakkor tudom, ez nem mindig találkozik az olvasók elvárásaival. Manapság egyébként is azok a tartalmak számíthatnak érdeklődésre, amelyeket három perc alatt el lehet olvasni. Azzal is tisztában vagyok, hogy az olvasóim tudása Magyarországról eléggé különböző, ezért próbálok úgy írni, hogy mindenki találjon számára érdekes olvasnivalót. Jelenleg Arany Jánosról tervezek írni, az első olyan magyar alkotóról, aki művészetébe bevonta a pszichológiát is. Nagyon érdekesnek találom ezt a témát.

 

 – Gyakran ismételgetjük: „lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát”. De tényleg létezik még ez a legendás barátság?

– Meglepődtem, hogy a magyarok milyen gyakran ismétlik ezt a mondást. Többször, mint a lengyelek, akik egyébként nagyon kedvelik a magyarokat, és ha találkoznak velük, ki is fejezik ezt. Ez az érzés kölcsönös, mert magam is azt tapasztaltam, hogy kedvesen bánnak velem, amikor kiderül, honnan vagyok. Úgy vélem, érdemes ápolni ezt a barátságot a két nép között, főleg mostanában, amikor időnként elég nehéz megállapítani, kiben is érdemes bízni.

– Mit lehet tudni a blog olvasóiról?
– A statisztikák szerint többségük 25 és 34 év közötti, és Lengyelországban él. Olvassák a magyarok iránt érdeklődők, a magyar szakosok és olyanok is, akik Magyarországra terveznek nyaralást. Tőlük számos kérdést kapok a látnivalókkal, az ételekkel vagy éppen a múzeumokkal kapcsolatban. Vannak olyan olvasóim is, akik lengyelként itt élnek. Nagyon örülök, hogy nő a látogatók száma, mert a lengyelek tudása Magyarországról még mindig elég felszínes.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.04.07.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.