A képzőművészetben is tehetséges volt, s a főiskola kapujában mégis a népzene és néptánc iránt érzett szenvedélye vált hivatássá. Édesapja gyanakvással és idegenkedve fogadta pályáját, nem úgy, mint ma már kilencvenéves édesanyja, aki Kodály tanítványa volt – árulta el a Magyar Művészeti Akadémia interjújában Sebestyén Márta.
– Jelentős ez az év pályafutása szempontjából, ötven éve kapta a Népművészet Ifjú Mestere címet, huszonöt éve ismerték el Kossuth-díjjal a munkásságát.
– Magam is elcsodálkoztam, mikor rájöttem, hogy ennyire elröppent! Ötven éve a Sebő Együttes táncházába, Halmos Béla és Sebő Feri szárnyai alá kerültem a Kassák Klubba. Nagyon élénken él bennem ez az egész korszak. Ide emblematikus irodalmi és történelmi személyiségek is jártak, ugyanis nagyon komoly szellemi műhely volt. Féja Géza, Illyés Gyula felesége, Szécsi Margit, Orbán Ottó, tehát költők, történészek beszéltek, meséltek, és a minden rendű és rangú jelen lévő ifjúság értékes estéken vett részt, mint egy szabadegyetemen. ’74 nyarán, még gimnazistaként kaptam a Népművészet Ifjú Mestere címet. Úgy esett, hogy foghúzás után mentem el a versenyre, el lehet képzelni, hogy ennek megfelelően szomorú dalokat énekeltem. De a zsűri értékelte a balladáimat. Ugyanazon a nyáron egy operában is felléptem a Margitszigeten mint gyerekkórustag. Az egész nyaramat betöltötte ez az élmény, és párhuzamosan a Népművészet Ifjú Mesterére való készülés, a Halmos Bélától kapott szalagok éjjel-nappali hallgatása. Mondta is egyszer Béla, viccesen panaszkodva (egy házban laktunk, oda nősült, az ablakaink ugyanarra az udvarra néztek, én meg órákig hallgattam Lajtha László széki gyűjtését): „Alig tudtam aludni. Valami marha egész éjjel bőgette a magnót. Szerencséjére nagyon jó zenét hallgatott. Nem tudod, ki volt az?”
Abban az időszakban a legnagyobb Beatles- és Rolling Stones-láz volt, hazai részről meg Illés és Omega, ami nyilván engem is érintett, mégis beszippantott a népzene világa.
Szomjasan kerestem mindenféle forrást, de hol voltak akkor még olyan lehetőségeink, mint most, amikor minden digitalizálva van, és egy kattintással hozzájuthat bárki kétszázezer felvételhez a Zenetudományi Intézetből. Nekünk maradt a személyes gyűjtőutak varázsa és annak minden nehézsége. Az, hogy fogjuk a gumicsizmát, és elmegyünk Erdélybe. Milyen jó, hogy megtettük! Az ilyen élményeket a mostani fiatalok nem ismerhetik, mert az igazi régi mesterek már elmentek, akik akkor nekünk énekeltek, táncoltak. Jó esetben persze továbbadódott a dolog, de az élmények már nem ugyanazok. Szerencsések vagyunk, hogy részünk lehetett benne!
– Nemrégiben mondta Novák Ferenc a székfoglalóján, hogy a széki közösség is eltűnt: egy múltbeli városról vagy településről tud beszélni, de a táncházak, a fiatalok már nincsenek meg Széken.
– Számomra is döbbenetes volt, az ember azt hitte, hogy ott megállt az idő, hiszen Korniss Péter fotóin is azt láttuk, hogy egy szál petróleumlámpánál úgy táncolnak, hogy az időben százötven évet visszamegyünk. Az idő kerekét nem lehet megállítani, minden változik Széken is. A mi kedvünkért továbbra is járjanak éjjel-nappal viseletben, és viselkedjenek ugyanúgy, mintha nem lenne tévé, rádió, internet? Szerencsére ma is van helye a székiek életében a muzsikának, a szokásoknak és a hagyományoknak, a táncházmozgalom is éppen innen indult ki.
– Visszatérve hazánkba, most kapta meg a Táncház Díjat, ötven évvel a kezdetek után. Milyen fontos állomásai voltak ennek a pályának?
– Talán azt gondolnánk, hogy csak táncos kaphatja ezt a díjat. Valójában a zenész és az énekes is, folyamatosan szolgáltuk azt, hogy jó hangulat legyen és hogy meg is lehessen tanulni ezeket a szép dalokat. Én az első pár évtizedben állandóan énekeltem és tanítottam is a táncszünetekben az énekeket. Be kell valljam, hogy a tanítás része nekem kicsit nehéz volt, mert nem értek azokhoz a fortélyokhoz, hogyan lehet akár egy bonyolultabb, szép, díszített dallamot úgy átadni, hogy ne rettenjen meg az, aki hallja. Ne kelljen lecsupaszítanom, hogy egyszerűbb legyen, hanem élmény is maradjon, és sikerüljön megtanulni. Ennek például a Fábián Éva fantasztikus tudósa, ezért is ő az, aki évtizedek óta sikeres pedagógus.
Én könnyen tanultam meg mindig mindent, ami zene vagy dallam – azt megjegyzem, arra emlékszem ötven év múlva is.
És úgy előhívom az emlékezetemből, hogy egy dallammal együtt jönnek a szövegek is, akármilyen nyelveken. Ugyanakkor az édesanyám, aki 90. évében is zenepedagógus, ma is kórust vezet, Kodálynak ígérte meg, hogy ő ezt a haláláig csinálni fogja. Gyakran kérnek tőlem tanácsot, különösen, ha van valamilyen verseny, de nem vagyok énektanár, az énektechnikát magam próbáltam a felvételek alapján kicsiszolni. A népdal stílusához nagyon jól illett az a hangi adottságom, ami velem született. 1970-ben a Bartók halála emlékére meghirdetett népdalverseny első díjaként megkaptam azt a lemezt, amit hazavittem, és egy új világ tárult fel előttem Jánó Anna lészpedi csángó énekes asszonyt hallgatva. Ehhez még hozzájött aztán a néptánc élménye. Legmélyebb álmomból fölébredtem, hogyha távolból, akár rádióból megszólalt valami népi dallam – olyan erővel hat rám, hogy a tudatalattimban is felismerem. Még az akadémiai székfoglalómnak is az volt a címe, hogy „Folyik a víz, áll a part” (ami egy népdalidézet) – Békés-Tarhostól a táncházmozgalomig.
– Azt mondta, hogy azt is észre kell venni a díj kapcsán, hogy nem csak táncosok kapják meg, hiszen a táncházban az énekesek és a zenekar is ugyanazt az ügyet szolgálja.
– Mindenki szem a láncban, a tudományos kutatás és a gyűjtés is fontos. Zenei gyűjtéseiért Kallós Zoli bácsinak, nagyszerű tudósként Martin Györgynek, és őt követve a gyakorlatban Timár Sándornak nagyon sokat köszönhetünk. Hol lennénk, ha ő és a későbbi tanítványai nem terjesztik el az egész országban és aztán a határokon túl is ezt a fajta anyanyelvi táncolást. Ez a táncos anyanyelv: amikor meghall az ember egy zenét, azonnal be tudja azonosítani: dunántúli vagy felső-Tisza-vidéki, és már tudja, hogy mozduljon a lába. Óriási dolog. Nem összevissza lötyögünk, hanem kapunk egy kulcsot.
A táncházban azt is megtapasztaltam, hogy mit tudok kezdeni magammal, a táncpartneremmel, ami viszont sokkal több, mint tánc. Sebő Feri szokta mondani, hogy ez nagy tesztje volt a párválasztásnak: nemcsak a földek meg a birtokok, hanem az együttműködésre való képesség is.
Olyan jó, hogy a néptánc nem korosztályfüggő: ugyanúgy részt vehet bárki benne kortól függetlenül, mint ahogy annak idején is egy falusi közösségben mindenkinek az életét átszőtte, a bölcsőtől a koporsóig.
Még érettségizni is alvás nélkül, a Szolnoki Néptáncfesztiválról mentem. Azt most nem mondom meg, hogy milyen eredménnyel… de a tanárok szerencsére megértők és toleránsak voltak. A tánc által én is kaptam egy új lehetőséget. Ma már nem riadok meg sehol: bármilyen zene van, nekem akkor is a néptánc nyelvén mozdul a lábam. Nagyon meghatódtam, hogy ebben az évben rám esett a választás, sok kiváló táncos kollégám pedig Táncház Érmet kapott.
– Lehet, hogy nem kitűnőre érettségizett, de azt hiszem, minden volt tanára igazolva látta, hogy képességeinek megfelelően választott hivatást, és számos nyelven énekel.
– Egy ismerősöm összeszámolta, hogy eddig huszonhét nyelven hallott énekelni. Még szanszkritül is énekeltem egy filmzenében, sőt egy baszk zenekarral is, évekig. Náluk az egyház tiltotta a nőknek a nyilvános éneklést, és csak férfiakkal készültek eredeti, Pireneusokból való felvételek. Azt mondták, az én hangomon érzik a baszk nép szabadságát (nevet).
Hiszem, hogy az éneklésnek nagyon fontos a tudományos háttere is. Szinte hihetetlen, hogy Magyarországon és a világban milyen előkelő helyet vívott ki a népzene- és néptánckutatás. A táncházi módszer sem véletlenül került fel az UNESCO „Legjobb megőrzési gyakorlatok” regiszterébe. Rendkívül büszke vagyok rá, hogy ennek egy kicsit én is részese lehetek. Nagy megtiszteltetés, hogy az UNESCO felkérésére csatlakozhattam a „Művészek a békéért” (Artists for Peace) csapatához, tevékenységemmel egyedüli magyarként képviselve a kultúrák közti párbeszédet. Mert ha nincs párbeszéd, akkor nincs semmi, akkor ellenségeskedés van és gyanakvás. Ezért is mondta az UNESCO akkori kulturális aligazgatója, hogy fantasztikus, hogy a művészet a szelíd erő, a politika a nyers erő.
A nyers erővel csak durva dolgokra képes az emberiség. Kérdés, hogy a fegyverzajban ki hallja meg az énekszót
– Hol láthatjuk, hallhatjuk a közeljövőben?
– Különleges ez az év: januárban ötvenedik pályaévem egyik szép összefoglalásaként volt egy nagy koncertem a Müpában, most a Magyar Zene Háza kérte kölcsön a Dívák & Ikonok című kiállítására az egyik ruhámat, amiben II. Erzsébetnek és háza népének énekeltem '99 nyarán, ami után a Buckingham-palotából kaptam Károly hercegtől egy fantasztikus köszönőlevelet. A ruha ennek a másolatával együtt szerepel majd a tárlaton. A tárlat 2024. május 18-tól szeptember 15-ig lesz majd látható.
Szintén május 18-án Szentesen Andrejszki Judittal lépünk fel, s velünk együtt a Bokros Trió Szerényi Bélával. Május végén, június elején Temesváron Judittal még egy koncertünk lesz, ez jelenleg szervezés alatt van.
Június 2–8-ig több helyszínen is hallható lesz a Tizenöt zsoltár című estünk Gryllus Dániellel és Gryllus Vilmossal. Aradon az evangélikus templom, Nagyszebenben az izraelita zsinagóga, Székelyudvarhelyen az unitárius templom ad otthont az összeállításnak. Csíkszeredában a római katolikus kegytemplomban, Marosvásárhelyen a református Vártemplomban, Szamosújváron az örmény katolikus templomban, és végül Szatmárnémetiben a görögkatolikus templomban lépünk fel. Az esemény mindenki számára ingyenes lesz.
Június 9-én 14 órakor Bicskén a Hangzó Helikon Fesztiválon lépek fel, szintén Andrejszki Judittal. A műsorban felcsendülő dalok és zenék évszázadokon és népeken ívelnek át, az írott források és a szájhagyomány gazdag tárházából merítve.
