A szlovák és a magyar diplomácia útjai

2017. október 1., vasárnap 19:52, frissítve: hétfő 07:28

Hétköznapi emberként hajlamosak vagyunk a diplomácia nyelvét túlzottan udvariaskodónak, finomságait felesleges cicomáknak vélni. Pedig a diplomatikus nyelvhasználat hagyományai nem egyik napról a másikra – és nem is véletlenül – alakultak ki. A külkapcsolatokban az államok igyekeznek barátokat vagy – ha ilyenek nincsenek – szövetségeseket találni.

A magyar unortodox külügyi vezetés mintha nem értené a diplomácia lényegét. Amit őszinte beszédként próbálnak eladni, az nem más, mint elefántkodás a porcelánboltban. Magyarország annyira bezárta magát az általa teremtett világba, hogy már a külügyeket is belügyként kezeli.

Hogy miként lehet ugyanazt a tényt kétféleképpen kommunikálni, arra kiváló példa Magyarország és Szlovákia veresége a kvótaperben. Míg Szlovákia az első pillanattól kezdve a bírósági döntés tudomásulvételéről, tiszteletben tartásáról, áttanulmányozásáról beszélt – annak ellenére, hogy kifejezte, továbbra sem ért egyet a kvótás elképzelések lényegével –, addig a magyar fél kiújuló csatákról szónokolt kezdetben, illetve arról, hogy a politika megerőszakolta a jogot és az európai értékeket. Az igazsághoz tartozik, hogy nem sokkal később Orbán Viktor már finomított az állásponton.

A környező országokkal hagyományosan rossz viszonyt ápoló Magyarország kapcsolatai megint mélypontra süllyedtek. Romániával és Ukrajnával a magyar kisebbségi jogok miatt tört ki viszály. A magyar külügy természetesen fontosnak tartja a külhoni magyarok védelmét. De amíg Magyarország Orbán Viktorral az élen a demokráciadeficitre vonatkozó külföldi bírálatokat a belügyekbe való beavatkozásnak tartja, addig ez rontja a nemzet érdekérvényesítő képességét a határon túli magyarokat érintő jogsértések kapcsán is. Emellett magyar részről Horvátországgal és Ausztriával is komoly pengeváltások zajlottak le. Szlovákiával sem sikerült felszámolni a konfliktusok forrásait, inkább diplomáciai fegyverszünetre emlékeztet a jelenlegi helyzet.

Ha kicsit kitekintünk, láthatjuk, a külügy Németországgal és Franciaországgal sem ápol baráti kapcsolatokat. Emmanuel Macron eleve nem illett a magyar kormányfő illiberális világképébe, a német választások előtt pedig már annak az Angela Merkelnek a győzelméért szorított, akit a migránsválság idején első számú közellenségként tüntetett fel. És akkor még ehhez jött egy teljesen felesleges viszály Hollandiával.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Külön bekezdést illene szentelni a baráti államoknak – de ez nem könnyű feladat. Donald Trump megválasztásától sokat remélt a kormány, de nem jött be a számítása. A súlytalan ázsiai féldiktatúrák mellett Oroszországgal, Törökországgal és Lengyelországgal ápol szívélyes kapcsolatot. Vlagyimir Putyin barátsága egyben oka is az európai államok kritikájának, Lengyelországgal pedig a közös szégyenpad köti össze a magyarokat a több évszázados barátság, a közös vívás és borfogyasztás mellett. A visegrádi négyek fénye is megkopott, Csehország és Szlovákia inkább már az Ausztriával közösen alkotott slavkovi hármas felé kacsingat. Terhessé vált számukra a magyar–lengyel tandem, meg hát inkább húznak az EU magja felé, mint Oroszország irányába.

Szlovákia ugyanakkor kitört a meciari, majd az első Fico-kormány által épített falak mögül. Mindezt a fent említett kvótaperben való érintettség és a V4-tagság ellenére sikerült véghez vinnie, többször deklarálva, mindent alávet annak, hogy a mag-Európa része legyen.

A magyar és a szlovák diplomácia irányvonala közötti különbséget csak részben indokolják a személyiségbeli eltérések. Robert Fico és Orbán Viktor miniszterelnökök hasonló személyiségek – de mintha ellenkező pályát futna be európai megítélésük. Míg Orbán rendszerváltáskori kedvencből Európa „rossz fiúja” lett, addig a Meciar köpönyegéből előbújt Fico szinte a kontinens minden szalonjában szívesen fogadott vendég.

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter egész pályafutását Orbán Viktorhoz való hűségének köszönheti. 2012 előtt nem volt túl sok köze a külügyekhez, és azóta sem bizonyította rátermettségét. Miroslav Lajcák szlovák külügyminiszter vele szemben karrierdiplomata, aki végigjárta a szakma lépcsőit. Karrierje egyes állomásainak részletezésétől eltekintve elég megjegyezni, hogy sokáig versenyben volt az ENSZ főtitkári posztjáért, és meg is nyerte volna António Guterres előtt, ha az íratlan szabályoknak megfelelően a kelet-európai regionális csoport adta volna az ENSZ első emberét. Lajcák szóvá is tette, hogy a V4 sem volt egységes a támogatásában; és igen, Magyarországra célzott. Kárpótlásul „csak” az ENSZ-közgyűlés elnöke lett.

A magyar kormány nem győzi hangsúlyozni, hogy történelemformáló időket élünk. Ha tényleg komolyan vennék saját szavaikat, biztosan módosítanák a magyar diplomácia arculatát. Ne feledjük, Trianon előtt is csak a lenini Szovjetunió állt a Tanácsköztársaság mellett! Emlékszünk, annak a történetnek mi lett a vége.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.30.

Legolvasottabb cikkek

Szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.