A vadember Orbán Viktor

Tóth Szabolcs Töhötöm

Tóth Szabolcs Töhötöm

2017. április 2., vasárnap 11:01, frissítve: vasárnap 20:44

Rousseau és Orbán Viktor hősiesen küzd Voltaire-rel és Soros Györggyel. Avagy miért nem tudunk szabadulni a felvilágosodás korának politikai programjától és kategóriáitól?

Négy indián törzsfőnök érkezett Anna brit királynő udvarába 1710-ben: a New York provinciában lévő Albany polgármestere hozta el a mohawk és mohikán törzs vezetőit Londonba. Diplomáciai küldetés volt. Katonai szövetségesekről volt szó, akik az Újvilágban a franciák ellen segítették a vörös kabátosokat. A törzsfőnökök tiszteletüket tették a királynőnél, lovas hintón kocsikáztak, megnézték a westminsteri apátságot, majd ellátogattak a Haymarketen lévő királyi színházba, és megtekintették Shakespeare Macbeth című előadását. (Amelyet félbe kellett szakítani, mivel a nézőközönség követelte, hogy megnézhesse az indiánokat.)

Bármennyire hat bizarrnak a jelenet, a „négykirályok” – indián királyoknak hívták őket Londonban – utazása a modernitás máig tartó tradíciójának nyitánya volt: a városba, a civilizációba, a kifinomult szalonok világába érkező vadember kultuszának bevezetője.

Más volt ez, mint a barbárok és a birodalom találkozása. A vadember inkább egzotikumnak hatott, mint fenyegetésnek. Veszélyesnek tűnt, de csak úgy, ahogy az unatkozó nő számára az egy titokzatos férfi: egyszerre vonzó és idegen.

 
Az Irokéz Konföderáció három mohawk és egy mohikán törzsfőnöke Jan Verelst 1710-es képén, amelyet a törzsfőnökök londoni látogatásakor készített a modellt álló indián vezetőkről
 

Az 1740-es években Rousseau már változtatott ezen, amikor a vadember fogalmát kitágítva mindazokat érteni vélte alatta, akik a civilizáció káros hatásaitól nem megrontva, a szalonokból, az úri huncutságból, a korrupt elitek játékaiból kirekesztve élték napjaikat. Így hirtelen egész Európa romlatlan vademberekkel, a nép fiaival népesült be, akik csak arra vártak, hogy bosszút álljanak az eliten.

Rousseau volt az, aki a ressentiment-t, a megalázottság és kitaszítottság miatt érzett dühöt és irigységet a társadalmi folyamatok mozgatórugójaként határozta meg. A párizsi szalonokban vademberként fogadták őt is, így sosem volt hajlandó elfogadni ezeknek a szalonoknak a játékszabályait. Ő volt az, aki ezt a pózt a következő évszázad populáris lázadásainak alapállásává emelte.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Nem véletlen, hogy manapság – Donald Trump vagy az indiai Narendra Modi felemelkedése, Európa radikalizálódása és a brexit közepette – Rousseau is népszerű olvasmány ismét a finom városi szalonokban. És egy másik könyv is. Egy másik vademberé, az indiai Pankaj Mishráé, amely A harag kora: a jelen története címmel februárban jelent meg egy rangos New York-i kiadónál.

Mishra tavaly végigturnézta esszéivel a liberális és baloldali sajtó legnagyobb lapjait a The Guardiantől a The New Yorkeren át a The New York Timesig. Írásaiban ki is fejti könyvének alaptézisét: Rousseau radikalitása abban állt, hogy magával a modernitással szemben határozta meg álláspontját, a népet pedig a felvilágosult reformprogramok, a hagymázas ideológiák elszenvedőjeként, a civilizátori ambíciókkal kacérkodó és a mindennapok valóságától eltávolodott elitek, a modernitás áldozataként festette le.

A vidéki bosszút áll

Ismerős? Mintha csak a Századvég házi forradalmárait hallgatnánk a köztelevízión. Ezeket az új jakobinusokat.

Rousseau Mishra írásaiban nem más, mint a fővárosi körök által megvetett „vidéki” archetípusa. A vademberé, akit először kinevetnek, de ő később a fölényesen vidámkodók arcára fagyasztja a kacajt.

Nem csak Donald Trump és Modi – tehetjük hozzá –, korunk más nagy populista befutói is ugyanezt a figurát építették fel. Eltérő módon ugyan, de az aufklérista elittel szembeni nagy népi elégedetlenség repítette őket a hatalomba.

Vlagyimir Putyin a jelcini idők kaotikus viszonyait, az államot kiraboló oligarchák miatti elkeseredettséget, a divatos, de gyanús nyugati nézetektől való orosz irtózást meglovagolva lett korunk hőse. Projektje oly jól sikerült, hogy az utóbbi fél évtizedben már hathatósan exportálhatja óvó-gondoskodó figuráját Európába is. A tradicionális értékek kidomborításával szólítja meg a liberálisok által lenézett, kitaszított, maradinak titulált választókat.

Putyin kultúrhérosz lett Európában. Nem az álhírek és a hekkerek emelték azzá: a modernitás által hátrahagyottak házi szentjévé vált. Azoké, akik mindig többes szám első személyben beszélnek magukról. Nem kérünk belőletek! – kiáltják, és ennek a többes szám első személynek is Rousseau adott nevet: volonté générale, mondta. Azaz általános akarat.

Orbán Viktor is az általános akarat bajnoka. A nép gyermeke, aki háromszor veri most le az SZDSZ-en és az SZDSZ-esek gyermekein is azt, hogy a budapesti liberálisok a kilencvenes években kinevették őt a szalonjaikban. Lúdas Matyi a népi-urbánus álvitától szabadulni képtelen országban.

A migránsválsággal aztán, illetve azzal, hogy az európai politikai elit unottan vonogatta a vállát, miközben százezrek masíroztak az európai utakon, Orbán számára megnyílt az út, hogy hatalmi bázisát érzelmi-ideológiai alapon is megszilárdítsa. Nemcsak a szavazófülkékben és a közpénzjellegüket elvesztő pénzek offshore számláin, hanem a szívekben és a fejekben is.

Itt érdemes kicsit megint visszakanyarodni Rousseau-hoz. A színháztörténészek által előszeretettel ízekre szedett, Genfben írt értekezése (Levél D'Alembert-nek) tartalmaz egy jellemző gondolatot, amely jól illusztrálja a francia gondolkodó hangsúlyosan idegenellenes elképzeléseit. Rousseau-nak az idegen nem szép, hanem mindig veszélyforrás:

Az igazat megvallva – írja – számos jó okom van arra, hogy a bevándorlást sokkal inkább problémának tartsam, mint előnynek; hajlok arra az álláspontra, hogy sosem volt olyan Genfbe érkező idegen, aki nem okozott volna több kárt, mint amennyi hasznot hajtott.

Rousseau Emile, avagy a nevelésről című munkájából az idevágó passzust Mishra is idézi, megjegyezve, hogy Trump America First programját, a szabadkereskedelmet kárhoztató, valamint mexikói és muszlim bevándorlókat stigmatizáló retorikáját mintha Rousseau könyvéből kölcsönözték volna:

Minden hazafi – írja Rousseau – keményen bánik az idegenekkel. A szemükben ők semmik.

Voltaire, Soros és a világpolgár

Régi igazság, hogy a szívek és fejek megnyeréséhez mozgósító erejű ellenségek is kellenek a politikában. A migránsokon túl adja magát Soros György. Aki megint csak a felvilágosodás kori szellemi küzdelmek archetipikus figurája! (Mishra nem kínálja fel ezt az analógiát, de annyira csábító, hogy gondolatmenete alapján érdemes kicsit elidőzni vele.)

Voltaire, Rousseau ősellensége hatalmas pénzt szakított a bénán összerakott francia állami lottójáték megbuherálásából. A pénzt a londoni tőzsdén fektette be, és korának egyik leggazdagabb embere lett. A vagyonnal egész életére megváltotta függetlenségét: saját meggyőződése szerint terjeszthette nézeteit, népszerűsíthette elképzeléseit arról, hogyan lehet a társadalmat megjobbítani. Rousseau vademberével szemben ő a világpolgár ideáját propagálta. A légnemű határokon szélsebesen utazgató gondolatokét, valamint a tőzsdeparkett közönyét, ahol nincsenek németek, franciák, angolok vagy zsidók, csak vesztesek és nyertesek.

Soros György sem tesz másként. Ő olykor az állami bénázást kihasználva, az államot megcsapolva növelte vagyonát. Amit aztán a nyílt társadalmak érdekében használ fel. Így lett ő a társadalomjobbítók kultúrhérosza.

Mishra felvetése láthatóan ennek az oldalnak sem igazán szimpatikus. Erre enged következtetni, hogy a CEU körül kialakuló dráma kapcsán manapság a magyar sajtóban is gyakran felbukkanó Michael Ignatieff (az egyetem rektora) írt terjedelmes kritikát a könyvről a New York Review of Books április számában.

A kritika nem éppen pozitív. Ignatieff azt veti elsősorban az indiai író szemére, hogy a nyugati modernitást ostorozva megfeledkezik annak pozitív oldaláról, pl. a nők egyenjogúságáról, az általános választójogról, a tudomány életünket könnyebbé tevő eredményeiről. Valamint arról, hogy a modernitás negatív következményeit nem sorszerű elfogadni: azok ellen küzdeni kell, ennek programja viszont teljesen hiányzik a könyvből. (Ezt a konkrét programot hiányolja egyébként a londoni City napilapjában, a Financial Timesban megjelent kritika is.)

Ami Rousseau és Voltaire modern kori szembenállását illeti, nehéz eldönteni, hogy őszinte meggyőződésből fakadó konfliktusról van-e szó, amelyet minden korszakban újrajátszanak hol felvilágosultan véreskezű Nagy Katalinok és Mussolini-féle népvezérek, hol kevésbé vérgőzös figurák. Mint – egyelőre talán vér nélkül – manapság is.

Vagy csak olyan bejáratott szerepek ezek, amelyek a hatalom mechanikájáról szólnak. Szerepjátékok a támogatók minél nagyobb zászló alá terelése, a táborok egyben tartása érdekében. Ahol az ideológia másodlagos és lecserélhető.

Póz.

Ahol nem is azt kell nézni, hogy ki mit mond. Hanem hogy mit tesz eközben.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.04.01.

Szerkesztő ajánlja

Lándori Tamás

Döntenek ma a lúgos perben: összeszedtük a vád és a védelem főbb állításait

A negyedik – és minden valószínűség szerint nem az utolsó – bírói tanács dönt a bűncselekmény ügyében.

Molnár Richárd

Titkos kommunikációs stratégia oldalanként 450 ezerért Cegléden

A város fideszes önkormányzata hivatalosan üzleti érdekből rejtegeti méregdrága tervét.

Tompos Ádám, Schuszter Csaba

„Jelentsen fel, úgysem fog történni semmi”

A Központi Nyomozó Főügyészség előtt a fideszes „jelölt” karácsonyi csomagjának ügye.

Majláth Ronald

Szélesedő szakadék, és egy elveszett nemzedék

Egyre nehezebb tapasztalatlan fiatalként boldogulni a globalizált világban.