Aszúkarácsony

2015. december 20., vasárnap 00:01

Meghódítani nemigen fogjuk a világot a borunkkal. Van azonban valamink, amije senkinek: a tokaji aszú.

Ha az ember nagyon-nagyon szeret valamit, általában azt szeretné, hogy azt mások is szeressék, és ezek a mások hadd legyenek minél többen. Nincs miért irigykedni-féltékenykedni – hiszen a jó bor például soha nem fogy el, jut belőle mindenkinek. A palack sajnos kiürül, sokszor korábban a kelleténél, de úgyis kerül másik legközelebb. Olyan még nem volt, hogy ne került volna.

Amikor annak idején elmerültem a magyar borkultúra színes, szép és izgalmas világában – nem ma történt, nem is tegnap; valamikor a kilencvenes évek közepén –, egyik pillanatról a másikra belém költözött a térítő szellem is. Sok mindenkit megkörnyékeztem, az egyikhez én csatlakoztam, a másik hozzám, pompás kaland volt felismerni egymásban a bolondériáinkat. Akkoriban jó darabig borkóstolástól borkóstolásig szakaszoltam a hónapokat és az éveket. Jó volt nekem, élveztem minden kortyot, illatot, ízt, kulturális kontextust, s közben tanultam is, nem keveset. Nem kurzusokon és tanfolyamokon, ilyesmiért nem fizettem soha, oklevelekre, címekre nem volt szükségem. A bort tanulni a gyakorlatban érdemes, és ehhez tényleg nincs szükség másra, csak barátokra, alkalmakra és pénzre. Barátok voltak és vannak, az alkalmakat megtaláljuk, a pénzt meg megkeressük, ha bírjuk.

Akkoriban, a kilencvenes évek közepén naivan azt hittük, a valaha világhírű magyar bor egy lépésre van attól, hogy ismét világhírű legyen. Aztán telt-múlt az idő, és ezt az egy lépést sehogyan sem sikerült megtenni. Közben nemcsak arra jöttünk rá, hogy a majdani világhír rettentő messze van, de arra is, hogy a híres múlt, amit hibátlanul fényesnek véltünk, árnyaltabb volt a valóságban. Majd rájöttünk még arra is, hogy amit egyre népszerűbb borvidékeink egyre ismertebb nagy borászai elénk tesznek, az sokszor kiváló ugyan – bár korántsem mindig –, ám a dinamikusan bővülő-fejlődő nemzetközi borpiac tengerében cseppnek is csak épphogy elegendő.

Jó néhány év eltelt, mióta arra a következtetésre jutottam: meghódítani-megváltani nemigen fogjuk a világot a borunkkal. Sem elég céltudatosak, sem elég összeszedettek nem vagyunk ehhez, és termelésünk méretei is oly szerények, hogy alig lehet észrevenni bennünket. Olyan száraz fehér- és vörösborokat, amilyeneket mi teszünk az asztalra, odatesznek mások is, milliószám ömlenek a hektoliterek a rutinos ó- és a divatos újvilági országokból a legnagyobb fogyasztók poharaiba. Mindebből kifolyólag a valóban hatalmas tortából legfeljebb vékonyka szeletkéket hasíthatunk ki szerényen.

A magyar borokat a magyaroknak kell meginniuk, mondtam akkor – egyébként korántsem voltam ezzel egyedül –, és ami marad, azt Magyarországon kell megitatnunk a hozzánk hál’ istennek mind nagyobb számban érkező és gasztronómiánk iránt is egyre lelkesebben érdeklődő külföldiekkel. Aki eljön ide, és beül egy borbárba vagy étterembe, az nem német fehéret vagy olasz vöröset rendel. Én sem bordeaux-it iszom Ausztriában – hanem wachaui rizlinget, és nem chiantit Horvátországban –, hanem isztriai malvaziját. Aztán így mendegéljünk csak előre apránként.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Ez tiszta sor, de van még egy fontos dolog. Egy legfontosabb dolog. Amikor arról értekezünk, hogy a magyar bor nemzetközi összevetésben eltűnik a tömegben, mégis muszáj megtorpannunk egy pillanatra. Mert van valamink, amije senki másnak nincs, és ez a valami mindennél különb a maga műfajában.

A tokaji aszúról beszélek.

A tokaji aszúról, amely nem több és nem kevesebb, mint a világ legfinomabb-legnemesebb természetes édes bora. Nem sok minden van, ami magyar, és annyira kivételesen gyönyörű, mint az aszú. Nem is jut eszembe más, amely felveszi vele a versenyt világszínvonal-szempontból.

Az aszú csoda.

A természet, a termőhely, a szőlőfajta, a hagyomány, a tudás, a kultúra, a rátermett ember tökéletes-hibátlan összjátéka, amire büszkének kellene lennünk megállás nélkül.
Jó-jó, de az aszút ki igya meg? Hiszen ő sincs könnyű helyzetben. Egyrészt nincs szezonja a nagyvilágban, a vastag pénztárcájú közönség már évtizedek óta a nehéz vörösborokat szereti, azokra költ vagyonokat. Hogy miért, nem értem egészen. Másrészt az aszú épp elég drága, hogy miközben nekünk büszkének lennünk rá nem kerül semmibe – igaz, ehhez sem vagyunk elég okosak –, inni a sátoros ünnepeken se próbáljuk meg.

Én nem szeretem az édes bort, mondják sokan, és nemcsak a sűrítménnyel és más kunsztokkal feldobott – fehér vagy vörös, egyre megy – lőrére gondolnak. Az aszúra is gondolnak. Te nem tudod, mit beszélsz, búslakodom, borongok, mérgeskedek ilyenkor.

Igen, mérgeskedek is, és azon morfondírozom: talán nem is az a baj, hogy a világhír sehol sincs, és hiába múlt el a kilencvenes évek közepe óta két évtized, semennyit sem közeledett. Hanem az, hogy mi magunk sem tanultuk meg a magyar bort azóta sem. A villányi vöröset talán már igen, lehet, hogy többé-kevésbé a balatoni fehéret is – de a tokaji aszút még száz százalék, hogy nem.

Higgyék el: most már valóban eljött az első leckék ideje. Mikor máskor vágnának bele, ha nem karácsonykor? Csak az első lépés adja magát nehezen, utána jön minden magától. És persze tartani sincs mitől – hiszen a jó bor soha nem fogy el.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2015.12.19.

Legolvasottabb cikkek

Szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.