Magyarok karácsonya

Szerető Szabolcs

Szerető Szabolcs

2017. december 25., hétfő 16:25, frissítve: hétfő 17:36

Közjogi méltóságaink jelenlétében köszöntötték éppen egy hete a vajdasági Lajkó Miklóst, az egymilliomodik honosított új magyar állampolgárt. Az esemény azt üzente, hogy megvalósult, helyreállt a magyar nemzet lelki, közjogi egysége. Amikor a 2010-es politikai fordulat után a parlament csaknem teljes egységben, tehát messze nem csak a jelenlegi kormánypártok szavazataival döntött a kettős állampolgárság ügyében, nagy lépést tettünk régebbi és frissebb sebek begyógyítása felé; elmondhattuk, van olyan kérdés, amely összeköt bennünket, amelyben élő valóság a nemzeti konszenzus.

Sajnos az utóbbi idők folyamatai alapján könnyen lehet, hogy erről hamarosan már csak múlt időben beszélhetünk. A konszenzus, a lelki egység mintha veszni látszana. Ismét szemben áll magyar a magyarral, és itt természetesen nem a demokráciákban szokásos belpolitikai megosztottságra gondolok (amúgy is: hol vagyunk már attól?). Karácsonykor nálunk ennek – kis túlzással – hagyománya van: 2001-ben ilyentájt rohanta le ellenfelét és a magyar közéletet az akkori balliberális ellenzék a 23 millió románt emlegető hatásos kampányával. Amit aztán megfejelt 2004 decemberében a fájdalmas emlékű népszavazáson – már kormányon – képviselt álláspontjával. Pedig ha akkor nem csupán a pillanatot akarta volna uralni, ha a vezetője államférfi, akkor új alapokra helyezhette volna a baloldal és a nemzet viszonyát, és most a határon túliak szavazatai miatt sem fájna a feje. (Jegyezzük meg itt is: a határon túli, magyarországi lakóhellyel nem rendelkezőknek csak egy szavazatuk van; listára voksolhatnak, egyéni jelöltre nem.)

Ezen a traumán sikerült aztán túllendülni bő hét évvel ezelőtt. A mai kormányról azonban mostanra egyre többen gondolják úgy itthon – és talán jó néhányan már a határon túl is –, hogy a patetikus szónoklatok mögött pusztán szavazógépeknek tekinti a honosított állampolgárokat. Hogy arcátlanul igyekszik aprópénzre váltani a történelmi igazságtétel gesztusát, miközben például a gyakorlatban erőtlenül támogatja a magyar autonómiatörekvéseket. És természetesen a másik oldal, a nem oly régi sebek ejtője sem tanul vagy felejt: a változó hazai közhangulatot meglovagolva ismét a határon túliak ellen kampányol. Ez a győzelemhez édeskevés, de egy-két százalékot vagy mandátumot hozhat.

Ami igazán fájdalmassá teszi a kiújuló nemzetpolitikai konfliktust, az a magyarságot sújtó kivándorlási válság. A folyamat okai összetettek, méltánytalan lenne az egészet a jelenlegi kormány nyakába varrni. Ám azt szóvá lehet tenni, hogy miközben más problémát már-már kozmikussá nagyít, ennek kezelésére mintha nem lenne ideje, energiája, ötlete. De nemcsak hiba, hanem bűn is, amit itt elkövet: tudatosan szít feszültséget a magyarok között, amikor a külföldön dolgozók, élők szavazása előtti technikai akadályt nem hajlandó lebontani, azaz nem engedi ezeknek a magyaroknak a levélben való szavazást. Tudjuk, értjük, miért teszi, ám ez így nemzetellenes politika. És a legkevésbé jogi kérdés. A kormány ezzel világos üzenetet küld az anyaországot különböző okokból, ideiglenesen vagy tartósan elhagyóknak: nem tekinti őket a nemzet részének. Nem szeretné, ha részt vennének a hazai közügyekben, talán azt sem bánja, ha maradnak ott, ahol vannak.

A karácsony sok magyar családnak a kivándorlás miatt a szétszakítottságot jelenti. A kárpátaljai magyarok az ukrán nacionalizmus tombolása, a nyelvtörvény, az erdélyiek a jövő évi román állami ünnepségsorozat miatt aggódhatnak. És így tovább. A nemzeti egység nagy kincs az ilyen időkben. Megőrzéséhez csak néhány gesztus kellene a hazai politika részéről. Jó lenne hinni, nem csak üres szólam, hogy Manchestertől Csíkszeredáig egy nemzethez tartozunk. Meg hogy minden magyar felelős minden magyarért.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.23.

Szerkesztő ajánlja