Vakság és balsors

Tamás Gáspár Miklós

2017. július 30., vasárnap 11:11, frissítve: hétfő 07:02

Az 1918 decemberében, az őszirózsás forradalom után alakult demokratikus magyar köztársaság – négyszáz esztendő óta az első független magyar állam – vezetői azt tervezték, hogy a „területi integritás” alapján, azaz a történelmi ország régi határai között területi és kulturális autonómiát ajánlanak föl a nemzetiségeknek (románoknak, szlovákoknak, szerbeknek, németeknek, ruszinoknak). Nem tudták – vagy nem vették tudomásul – , hogy több mint fél évvel korábban, 1918 tavaszán a római konferencián a magyarországi nemzetiségek (az antant vezető diplomatáinak jelenlétében) megegyeztek Magyarország fölosztásában, Csehszlovákia, Jugoszlávia és az egyesült Nagy-Románia megalakításában. A csehszlovák nemzeti bizottságot elismerték a győztes nyugati nagyhatalmak, a független Magyarországot azonban nem. 1919 elején a francia kormány és hadvezetés (mintha a kettős Monarchia nem szűnt volna meg) levelezésében Magyarországot még „Autriche”-nak nevezte, önálló fönnmaradásával egyszerűen nem is számolt. Sem a Károlyi-kormány, sem a Tanácsköztársaság, sem a kezdeti Horthy-rendszer nem volt képes a nemzetközi realitásokat fölismerni, a bőségesen rendelkezésre álló, nyilvános és megbízható információkat egyszerűen nem hitték el.

Még Ausztria sem rokonszenvezett hazánkkal, az orosz birodalomtól eltekintve legnagyobb európai országból megmaradt kis állam már az első pillanatban illúziótlanul belenyugodott az abszurd új határokba, elfordult a Kelettől, majd a német szövetség (az eredetileg a szociáldemokraták által tervezett Anschluss) meghiúsulása után az akkori Magyarország legnagyobb ellenfelével, a demokratikus – és nacionalista – Csehszlovák Köztársasággal szövetkezett. Revans és határrevízió csak az anakronisztikusan elnevezett, császár nélküli Német Birodalom és a király nélküli Magyar Királyság nemzeti programjában szerepelt, de Németországban is jó ideig csak a jobboldalon. Ámde azt, hogy „Nem, nem, soha!”, először nem más, mint Károlyi Mihály mondta ki híres szatmárnémeti beszédében. Minden magyar párt irredenta volt, a szociáldemokraták és a kommunisták is.

Az, ami már a Monarchia végső katonai veresége előtt, 1917-ben is teljesen nyilvánvaló volt (a magyarországi nemzetiségek nem autonómiát akarnak, hanem egyesülést az „anyaországukkal” vagy önálló új államot, s hogy ezt a törekvésüket a Nyugat helyesli – hiszen a magyarellenes szláv törekvéseket a Habsburg-dinasztia, illetve kormányzati és katonai bürokráciája és a bécsi parlament mindenkori többsége, de még az ellenzéke is támogatta már az első világháború előtt!), ma, száz évvel később sem igazán ismeretes a magyarországi közvélemény előtt.

Jugoszlávia és Csehszlovákia ugyan már régen fölbomlott, de Magyarország homályos és bizonytalan nemzeti törekvései (a „határokon átívelő nemzetegyesítés”) épp olyan illuzórikusak, mint az összeomláskor, az első világháború végén. Szemben az akkori helyzettel, ezt a mai politikusok sejtik, de az érzelmi beállítottság és a Trianon-retorika szinte semmit sem változott, a kelet-közép-európai összefüggések ismeretének – számtalan magas színvonalú szakmai publikáció ellenére – semmi nyoma. A budapesti sajtó olvasóinak szomszédaink közéletéről fogalmuk sem lehet, a számunkra életfontosságú politikai-gazdasági-kulturális környezet Magyarországon ismeretlennek tekinthető.

Ez még az utódállami magyar kisebbségek esetében sincs nagyon másképp; némely erdélyi magyar lapok sok esetben a budapesti MTI híranyagait közlik – Romániáról!

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Még rosszabb a pozíciónk „Európa”, azaz Nyugat-Európa tekintetében.

A mai magyarországi értelmiség csak angolul tud, ha tud, miközben a két „angolszász” nagyhatalom, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia hátat fordított Európának, és jelenleg egyikük sem tényezője a bennünket érintő világpolitikának – ám a kirajzás, a kivándorlás-kitelepülés, a sok ezer ösztöndíjas, az utazgató üzletemberek és hivatalnokok százai-ezrei sem érték el, hogy a ma mindent eldöntő német és francia politika alapelemeinek akár a legkezdetlegesebb fölfogásáról beszélhessünk. Aki olvassa a berlini, müncheni, frankfurti, bécsi lapokat, és belehallgat a párizsi vitákba, kétségbeesetten konstatálja, hogy Budapesten (kivéve a magyar kormányzatot bíráló, különböző értékű cikkek sokaságát, de ezek végül is Magyarországról szólnak, tehát nekünk nem kínálnak új információt, tudást) a nyilvánosság, a közvélemény nem is sejti, mi megy végbe. A tragikomikus Trump-történet hazánkban a kommersz népszórakoztatás része, erről még csak-csak hallani keveset. Franciaországról viszont egyetlen (jellegzetes módon „Franciaország-szakértőnek” nevezett – mintha Európa közepén ma a francia lapok áttekintéséhez különösebb szakértelem szükségeltetnék!) újságíró számol be, történetesen rosszul, majdnem mindig tévesen. Régebben megbízhatóbb és részletesebb tudósítások jelentek meg a távoli Uruguayról.

A mai Magyarország szigetszerűsége – a szó szoros értelmében vett szellemi „elszigeteltsége” – megdöbbentő. Még a talán nem túl fontos intellektuális koráramlatok (vagy akár divatok) sem szivárognak át.

Legmélyebb sajnálatomra azt kell mondanom, hogy a legeurópaibb jelenség itt ma a kormányzó jobboldal Európa-ellenessége még akkor is, ha félreértésen alapszik – hiszen a honi közhiedelemmel ellentétben Európa nem a menekültek (ha tetszik, „migránsok”) beengedésén, hanem a menekültek és a bevándorlók áradatának az elhárításán, elterelésén dolgozik. (Elég ügyetlenül és számomra ellenszenvesen.) Ám ez az Európa-ellenesség – amelyet a magyartalan és ostoba „brüsszelezés” terminussal ír le az elbulvárosodott és elsivatagosodott magyarországi sajtó – legalább valahogy kapcsolódik a külföldhöz, szemben az ellenzék inszuláris Orbán-mániájával (vagy Orbán-fóbiájával), ami a „magyar finitizmus” legújabb és legsilányabb alakváltozata.

De a legfontosabb jelenségnek nem az elemzése, hanem a puszta szemügyre vétele is hiányzik.

Ez pedig a következő.

A Kelet-Európa és Nyugat-Európa közötti szociális, kulturális, közjogi és politikai különbség okának sokáig a szovjet megszállást tartották. Elismerve a régi elmaradottság jelentőségét, az 1989 előtti rendszerrel elégedetlen, útkereső csoportok minden irányzata úgy vélte, hogy a szovjet függőség és a vele összefüggő diktatúrás államberendezkedés az oka a különválásnak és a leszakadásnak – ennek pedig majd véget vet az egyébként helytelenül „államszocialistának” nevezett rendszer összeroskadása, a függetlenség és a piaci kapitalista meg jogállami fejlődés („szabad” választásokkal, többpártrendszerrel, alkotmányossággal, a nyugati szövetségekhez való demonstratív csatlakozással).

Több mint negyedszázaddal a rendszerváltások után, mindenfajta szovjet megszállás nélkül a mai Kelet-Európa ellenségesebben áll szemben a Nyugattal, mint Kádár, Honecker, Husák, Gierek idején. „Az uralkodó eszmék” különböznek, épp annyira, mint Tisza István vagy Rákosi Mátyás korában. (Ebben a két periódusban is a Nyugat elfajzásáról, hanyatlásáról, válságáról szónokoltak az akkori kormányrendszerek hívei. Tisza István kirohant Rippl-Rónai kiállításáról, „nehogy elrókázza magát”, mint mondta. Ma is ilyesfajta a hivatalos vélemény a modern nyugatias kultúráról Magyarországon.)

Az 1990-es évek elején, amikor megkérdeztem Antall József miniszterelnököt, az új rendszer – hajdani szándékaink szerint: pluralista, alkotmányos-szabadelvű jogállam – első megválasztott vezetőjét, hogy kik könyvei voltak rá nagy világnézeti hatással, generációjára elég jellemző módon ezeket nevezte meg: Oswald Spengler, José Ortega y Gasset, Wilhelm Röpke, illetve Szekfű Gyula Három nemzedéke. Ezeknek a műveknek a diagnózisa: a nyugati és „nyugatos” modernség válsága, hanyatlása. Pedig akkoriban „egyesültünk Európával”. Több mint száz esztendeje nagy hatású ideológusaink (Rákosi Jenőtől, Szabó Dezsőtől és Milotay Istvántól Révai Józsefig, Németh Lászlóig, Király Istvánig és Csurka Istvánig) a magyarság hivatását a Nyugat ellenében fogalmazták meg így vagy úgy. Ebben a régióban ez – Csehország részleges kivételével – általános.

Én személyesen a mai nyugati „uralkodó eszméknek” sem vagyok a híve (enyhén szólva), de hidegen megállapíthatom, hogy a Kelet-Európában és Kelet-Közép-Európában (nem csak Magyarországon) a nyugati alapmeggyőződéseket – amelyeket nálunk elnagyoltan „liberalizmusnak” hívnak, beleértve az antikapitalista vagy pusztán csak piacellenes baloldal nézeteit is, amelyek nem liberálisak, de a szabadelvűséggel összhangban elvontan helyeslik a jogegyenlőséget – a legtöbben elutasítják.

A mérték és a hév különböző ugyan, de a tény átfogó, egyetemleges és szilárd.

Az Európán belüli Kelet–Nyugat szembenállás, ellenségesség élesebb, mint az 1970-es, 1980-as években, amikor Kelet-Európában valóságos kultusza volt a nyugatias modernségnek, amelyet „a kulturális irányítás” csak mérsékelni és föltartóztatni tudott, de elnyomni nem. (Ráadásul az „enyhülés” valóságos volt a helsinki értekezlet és az Ostpolitik idején.)

Az Anglia kiválása, az Egyesült Államok ellenségessége, az iszlámkérdés miatt amúgy is nagyon meggyöngült Európai Unió valósággal kettészakadt. Nyugaton is erősen érezhető a színesekkel és a muszlimokkal szembeni rasszista (vagy „kulturalista”: végső soron egyre megy) színezetű politikai szenvedély, ám a kelet-európai országokban észlelhető konzervatív (Lengyelországban, Romániában és Szerbiában klerikális) soviniszta, antifeminista, homofób, kisebbségellenes, büntetés- és tekintélyelvű, alkotmányosságot és jogállamot lebontó fordulat nem pusztán hangulathullámzás. Sajátos politikai szisztémát alkot, amelynek a fundamentuma a polgári társadalom (azaz a fölvilágosodás) két alapelvének – az egyenlőségnek és a nyilvánosságnak – az elvetése.

Nem foglalkozom itt a probléma körüli, pusztán terminológiai őrjöngésekkel, amelyek oka a hagyományos filozófiai műveletlenség meg a magyar belterjesség és klikkszellem.

Bár a dolog földrajzi körvonalai változtak – hiszen Németország, történelmében először, a Nyugat lényeges része, nem pedig a vetélytársa –, mégis helyreálltak nagyjából a hagyományos választóvonalak. Nem térek ki itt a félremagyarázásokra és az öncsalásokra (például megbízható statisztikai adatok szerint Nyugaton stabilabb a család, kisebb arányú a promiszkuitás, mint a „családbarát”, szexuáletikai szemszögből konzervatívabbnak számító Kelet-Európában).

Ám ami lényegesebb és érdekesebb: a kommunista vezetésű, szovjet típusú rezsimek által gyökeresen kiirtott arisztokratikus elemek és tradíciók hiányában is a kelet-európai államokban a különféleképpen magyarázott, igazolt egyenlőségellenes, hierarchikus ideológia és állampolitikai gyakorlat a túlnyomó és mérvadó, jellegadó politikai sajátosság. Ez, szemben a magyar liberális publicisztika közhelyeivel, nem jelent föltétlenül szolgalelkűséget. Nem jelent okvetlenül „totalitárius” szellemű uniformizálást, „gleichschaltolást” sem. Pusztán az osztályuralmi „realitások” – függések, rangsorok – elismerését, nyílt legitimációját (ennek a jele a diplomák és az úgynevezett „tudományos fokozatok”, díjak esztelen, hűbéri hangulatú kultusza és az általános rangkórság), s ami még fontosabb: a jogon kívüli hatalmi aspirációk előtti meghajlást. Ha ez nem így lenne, nem volna lehetséges (különösen, de nem kizárólag Magyarországon) a közvagyonnak az állami elitek javára való (nem titkolt) használata (nem annyira az egyéni meggazdagodás, hanem a politikai előnyszerzés, hatalmi konszolidáció és új uralkodó osztály állami kiépítése érdekében), amelyet tipikus szociológiai rövidlátással „korrupciónak”, sőt egyszerűen „lopásnak” szokás nevezni, ami azért eredménytelen stratégia, mert kicsorbul a közönség valóságérzékelésén.

Az egyenjogúság – olyan hatalmas szereplők esetében is, mint a többségben lévő nők vagy a legnagyobb és legproblematikusabb kisebbség, a cigányság – megrágalmazása, az egyéni szuverenitás, autonómia, önállóság és önérzet (hedonisztikus önzéskénti) lejáratása, a bürokratikus és üzleti, illetve a „kultúrában” a közönségsiker kritikátlan bálványozása, a vagyon csodálata, a független és lázadó gondolat gyökértelen utópiának nézése, a vegytiszta versenyszellem legalantasabb, legsilányabb fajtájának – az egyre gyalázatosabb és züllöttebb, úgynevezett hivatásos vagy látványsportnak – a civilizált emberekhez méltatlanul nagyra növelt szerepe: mindez elég barbár elegy, amelyben nem fér el többé a gondolat és a képzelet. Ehhez járul az „elvek” helyettesítése az „értékekkel” (az utóbbiak nem bírálhatók, mert az tiszteletlenség lenne a hozzájuk tartozó populációkkal szemben: vita helyett puszta egymásmellettiség, mellérendelés, adottságok értelmetlen mozaikja), a „hit” helyettesítése a „hagyománnyal” (ennek ugyanez a funkciója, így mondhatják magukról nyugodtan istentagadók és hitetlenek, hogy ők „keresztyének”).

A polgári társadalom másik alapföltételének, a nyilvánosságnak a realizálásához a racionalitás (észszerűség, észhit) minimuma szükséges. Ennek a széttöréséhez vagy legalább a föllazításához a mai Kelet-Európa a legkorszerűbb nyugati („posztmodern”) szkepszist és relativizmust használja föl, s olyan túlzásokba hajszolja, amilyeneket ennek az észjárásnak a szülőföldjén még senki nem élt át. És persze ennek a használata is konzervatív irányú. Az olvasó nyilván ismeri azt az unásig kurrens fordulatot, amellyel a médiamunkás magyarázza valakinek a cselekvésmódját: hogy az illető „így van szocializálva”. Azaz senki nem szakadhat ki a társadalmi eredete által megszabott határok közül, és a gondolatok egyetlen lehetséges eredete valakinek az esetleges helyzete, származása, osztály-hovatartozása, etnikuma, szülőhelye, neme, „végzettsége”, foglalkozása. Ez kétségtelenül az aufklärista nyugati kultúra ellentéte; nálunk az állítólagos liberálisok is előszeretettel használják.

Mindenfajta kapitalizmus világnézeti alapzata az „állam” és a „polgári társadalom” (vagy „civil társadalom”), illetve a „politika” és a „gazdaság” különválasztása – ezt mi, marxisták (szemben a burzsoá liberálisokkal) természetesen tagadjuk. Az elválasztás ugyanakkor valóságos, nem csupán ideológiai (és még kevésbé puszta csalás): az „állam” és a „politika” területén a formaelv az egyenlőség (a jogegyenlőség), a „polgári (civil) társadalom” és a (tőkés) „gazdaság” területén pedig a „verseny”, azaz az egyenlőtlenség. Ez a modern (liberális) kapitalizmus belső (dialektikus) ellentmondása, amelyet a konzervatív bírálók képmutatásnak, az antikapitalisták (közöttük a marxisták, vö. Ellen Meiksins Wood jeles műveivel) strukturális vonásnak tekintenek. (A képmutatás örök – ezt nevezték valaha „indirekt apologetikának” –, a struktúrák azonban megváltoztathatók.)

Kelet-Európában azonban a jelenlegi hatalmi szerkezetben az „állam” és a „politika” területéről is ki akarják küszöbölni az egyenlőség jellemzőit (Szalai Erzsébet szerint ez „refeudalizáció”, amiben nem vagyok teljesen biztos; mindenesetre megfontolandó). Ebbe Nyugat-Európa – minden bűnével együtt – soha nem lesz hajlandó belenyugodni.

A „szocializációnak” nevezett státuszfüggőség, a „vezetéssel” azonosított politika azt jelenti: a politika a hatalom meghódítása és gyakorlása a szolgák vállán nyugvó társadalmi piramis fölött. A racionális nyilvánossággal, azaz a fölvilágosodással szembeszögezett „etnikai ihlet” és „identitás” (ez is nyugatról átvett és reakciós irányba fordított romantikus metafora), vagyis „a nemzeti lényeg” reprezentációja, nem pedig a népakarat képviselete: mindez egyenes tagadása a modern nyugati rendnek, az 1945, illetve a helsinki egyezmény utáni, 1989-ben kiteljesített konszenzusnak, amely világszerte inog, gyöngül.

Erről a rendről mindenféléket lehet gondolni (bár „a korlátlan szabadosság” népi vagy bulvárhipotézise szamárság), de az kétségtelen, hogy a kortárs Kelet-Európa szakított vele.

Ennek az a következménye, hogy Nyugat-Európa már megint „leírta” Kelet-Európát, sajnálkozva ugyan, de lemondott az „egységes Európa” gondolatáról, és régen megbánta az Európai Unió kibővítését. „Reálpolitikai” értelemben Nyugat-Európa vezető államai (Németország, Franciaország, Benelux, Skandinávia) még nem döntöttek ugyan, de megvető bírálattal vegyített föltűnő engedékenységük jelzi, hogy pozitív érdeklődésük megszűnt irányunkban.

„Ezek, úgy látszik, ilyenek” – gondolják a nyugat-európai vezetők (és a vezető médiák). A Kelet-Európáról szóló beszámolók legfőbb műfaja egyre inkább a kesernyés szatíra. Az Európai Unió Nyugat és Kelet elszakadása miatt többé nem szövetségi rendszer. Megmaradnak a gazdasági kapcsolatok (meg a NATO-ban a katonai együttműködés), de ez csak technikai értelemben különbözik az 1989 előtti alapszituációtól. Van érintkezés és van munkamegosztás (és van profitérdek), de nincs szövetség, nincs egyetértés, nincs barátság.

Amit nálunk nyugatbarát liberálisok, szociáldemokraták, nyugatos konzervatívok, jogvédők és régimódi „haladók” Európának hisznek, megszűnt vagy megszűnőben van. Mi, kelet-európaiak szüntettük meg, és nem tudni, hogy ez elkerülhetetlen volt-e vagy sem; én legalábbis ebben bizonytalan vagyok.

Mindenesetre evvel kell számolnunk ezentúl. A jelenlegi magyar kormány harca „Brüsszellel” lassacskán fölöslegessé válik; már nem nagyon várnak tőlünk semmit, túl a gazdasági haszonszerzésen, amelyhez „szövetkezett, egységes Európára” (a korábbi fogalmak szerint) nincs nagy szükség. Nyugatról nézve Kelet-Európa mindig elmaradott volt, antidemokratikus és civilizálatlan, no meg szegény. Kár, hogy a kelet-európaiak ezen láthatólag nemigen akarnak változtatni – noha a szegénység terhükre van – , no meg gyűlölnek bennünket, Isten tudja, miért (gondolják a nyugati fővárosokban), hát jó, bíbelődjünk mással, van gondunk magunknak is elég, őnélkülük is.

Aki még foglalkozik közügyekkel Kelet-Európában, jól teszi, ha tudomásul veszi: magunkra maradtunk.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.07.29.

Szerkesztő ajánlja

Tompos Ádám, Schuszter Csaba

„Jelentsen fel, úgysem fog történni semmi”

A Központi Nyomozó Főügyészség előtt a fideszes „jelölt” karácsonyi csomagjának ügye.

Majláth Ronald

Szélesedő szakadék, és egy elveszett nemzedék

Egyre nehezebb tapasztalatlan fiatalként boldogulni a globalizált világban.

Pallagi Marianna

Aggódnak a magyarok, amiért ukrán katonákat telepítenének Kárpátaljára

A helyi magyarok úgy vélik, hogy a nacionalisták után a frontot megjárt harcosok is célba vennék őket.

Tölgyesi Gábor

Meggyógyítani a törött szárnyú lelkeket – interjú Vásáry Tamással

A zongoraművész, karmester Cziffra Györgyről, a zenén túli jótékonysági koncertjéről és a kalandos hangversenyekről.