Attila

2017. március 6., hétfő 10:06, frissítve: hétfő 10:33

Nem emlékszem arra, hogy aznap milyen idő volt, pedig csak két héttel ezelőtt történt. A Keleti felé, a metrón vettem észre a tömegben. A felső korlátba kapaszkodott. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Két vagy három ajtóval arrébb állt, mint én, időnként eltakarták előlem az emberek. De lehetséges ez? Próbáltam hajolgatni jobbra-balra, előre-hátra, hogy megbizonyosodjam, biztosan ő-e az. Időnként eltakarta valaki a szemem elől, azután újra feltűnt. De akkor is csak félig-meddig. Egyre élesebben láttam. Tényleg Attila állna ott? Ő? OKA? O. Kovács Attila? A kitűnő publicista és szerkesztő? Az én örök barátom, a testvérem? Aki tizennyolc évvel ezelőtt egyszerűen csak felszívódott? Aki se szó, se beszéd, úgy tűnt el, mint a kámfor? Aki egyetlen értesítés és üzenet nélkül, úgy vonult ki az életünkből, hogy a mögötte hagyott űr sokunknak még ma is félelmetesen süket és érthetetlen? És igen. Ahogyan egyre csak meresztettem a szememet, megbizonyosodtam, hogy ő az, egyszerűen nem lehet más. Pont úgy néz ki. Nem fogyott le, sűrű bajsza is épp olyan, mint rég.

 O. Kovács Attila

Elindultam felé. Ahogyan araszoltam az emberek közt, egyre több látszott belőle. A száguldó kocsi ablakát bámulta szenvtelenül, mint mások. Valamin tűnődött, a sötét alagútban mi lenne érdekes. Odaléptem hozzá, szóltam neki. Meglepett, hogy egyáltalán nem lepődött meg. Rám nézett, azután vissza, az alagútba. Dühbe gurultam, hogyan lehet ennyire érzéketlen. Halkan korholni kezdtem. De hát hogy képzeled ezt, az istenért? Lelépsz, lepattansz, eltűnsz, fölszívódsz, keresünk, kutatunk, szólítgatunk, ordibálunk, bömbölünk utánad, te meg hallgatsz? Tizennyolc évig? És Zsuzsa meg a gyerekeid? Orsi másik országban él, Botond olyan kicsi volt, hogy alig ismer. És Kornél? Válaszolnál végre? De hát tényleg, mit képzelsz? Lehet ilyet csinálni másokkal? Szabad így cserben hagyni bárkit is?

S miközben egyre jobban elöntött a méreg, a félelmem is egyenesen arányosan emelkedett. Ha így beszélek vele, megint elmegy. És megint szó nélkül. Pedig végre itt van. Nem inkább örülni, ünnepelni kellene? Nem inkább kifaggatni, hogy mi van a fejében? Hogy hol volt és kikkel találkozott? Egyáltalán, hogy mit csinált eddig? Nem inkább meghallgatni? És gyönyörködni, mi jön ki abból a mindig is csuda gondolkodásából? Mit és hogyan látott ilyen hosszú ideig abból az egészen más világból, amiről semmit nem tudunk? Ahonnan mindeddig semmilyen hírt nem adott magáról? Visszafogtam hát magam, ő pedig nem nagyon akart mondani semmit. Mint aki nagyon fáradt, úgy volt szótlan. Hagytam. Már az jó volt, hogy egymás mellett állunk.

Rémlik, hogy később HÉV-en utazom hozzá, a mátyásföldi házukba. Ott volt a kert, a kis szaletli, minden úgy, mint rég. Beléptem a hűvös kuckójába, az orromat megcsapta az ismerős, enyhén dohos szag. Ott ült a számítógépe előtt, és nagyon írt valamit. A földön könyvek hevertek, és a szokásos rendetlenség mindenütt. Leültem mellé, és vártam, hogy abbahagyja. Sokáig ültünk egy szó nélkül egymás mellett. Látszólag ügyet sem vetett rám, pedig tudtam, hogy ő is tudja, ez nem mehet sokáig tovább. Gyötört a kíváncsiság, de nem akartam megzavarni. Csak írt, a végtelenségig. Belenyugodtam. Ennyi idő után biztosan nem szabad kapkodni. Meg kell várni a pillanatot, hogy kiderüljön a titok.

Azután többször is kerestem, ha utolértem, lerázott. Vagy nem vette föl a telefont, vagy nem ért rá. Később valaki szólt, hogy jelentkezett hozzánk egy újságíró, s amikor kérdeztem a nevét, akkor derült ki, hogy ő az. Teljesen belezavarodtam. Mi ez az egész? Mi ez az álságosság? Miért nem keres inkább? Miért nem beszélünk? Mi ez az ostoba játék? Egyszerre bőgni lett kedvem. És ordítani.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Sajnos a valóság sem könnyebb, mint az álom. O. Kovács Attila, a Napi Magyarország főszerkesztő-helyettese épp tizennyolc éve, 1999. március 5-én autóbalesetben vesztette életét. 39 éves volt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.03.06.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.