Egy magyar V. I. P.

D. Horváth Gábor

D. Horváth Gábor

2017. október 16., hétfő 20:05, frissítve: hétfő 20:13

Tanulságos beszélgetést sugárzott pénteken a Klubrádió. Urbán László volt a vendég. Az irodalomtörténész hangyaszorgalommal kutatja a XX. századi magyar költőket és írókat. Olyan műveket keres a ma még közismert, valamint a felejtés homályába került alkotóktól, amelyek írásai valahol megjelentek ugyan kis példányszámú újságokban, folyóiratokban, de még az alkotókról szóló összegyűjtött vagy kritikai kiadásokból is kimaradtak. Azért, mert általában nem jegyezték föl maguknak a szerzők, hová mit írtak. Ráadásul többségük már nincs is az élők sorában, így aztán segítség tőlük nem várható. A kézenfekvő kutatási módszert egyik tanára adta az akkor még fiatalember kutató kezébe. Ennek lényege, hogy ne a fősodorhoz tartozó irodalmi folyóiratokat, kiadványokat túrja, hanem a kisebb példányszámú, vagy akár üzemi, esetleg falusi, kisvárosi lapocskákat, mert ezekben biztosan olyan műveket talál tőlük, amelyeket más valószínűleg nem ismer. A könyvtárakban tehát nekilátott átnyálazni a bőriparosoknak vagy a bányászoknak szóló üzemi újságokat, és így lelt föl például a magyar orvosoknak szóló szaklapban ismeretlen és értékes írásokat Karinthytól és Kosztolányitól.

 
Urbán László irodalomtörténész
erdmost.hu
 

A lebilincselő beszélgetésben röpködtek az adatok. Urbán László eddig 150 publikációt tett közzé munkájáról, 91 kötet jelent meg a szerkesztése alatt, nagyon sokak közt Móricz, Kosztolányi, Gárdonyi, Heltai, Karinthy, Ady és Tóth Árpád mondhatni soha nem látott műveiből, de olyanokra is kiterjed a figyelme, mint például Wass Albert vagy Tormay Cécile. Az irodalomtörténész 140 alkotóból álló listát rakott össze magának, akikre keresni kezdett. Bár már bánja, hogy nem kért segítséget a kiválasztásban, az írásokból így is hihetetlenül gazdag gyűjteményeket szerkesztett kötetekbe. Saját késztetéséről szólva Juhász Ferenctől vett kölcsön egy gondolatot, amely gyakorlati problémává lényegült át számára. „Tékozló nemzet vagyunk”, pedig a magyar nemzet nem a szénbányáiról és az acélgyártásáról híres, hanem a gazdag kultúrájáról, amit nem elveszni hagyni, hanem óvni kellene, és fölmutatni – mondta. Azután az is kiderült, hogy mindebből nemhogy meggazdagodni nem lehet, de a könyvpiac őt magát nem igazán tudja hova tenni. Az eddig általa megjelentetett 91 kötetből 10 volt olyan, amelyért a munkáját rendesen megfizette a kiadó. 25-ért egyáltalán nem kapott honoráriumot, a többinek pedig épp csak annyi volt a fizetsége, hogy abból neki tudott állni a következőnek. Miközben szinte mindegyik kötet kapott támogatást a Magyar Művészeti Alapítványtól vagy a Nemzeti Kulturális Alaptól – csak ez a pénz a kiadóvállalat nyereségét gyarapította, vagy veszteségeit csökkentette. „Nem értékelem föl a saját szerepemet – így Urbán László –, de a kiadók csak a profitot nézik, márpedig az, amit megtalálok, az a nemzet vagyona, nem kéne erről megfeledkezni.” A piaci gyakorlatot folytató kiadók magatartásánál azonban egy ennél szomorúbb dolog is kiderült a műsorból. Az, hogy az állam sem érzékenyebb az ügyet illetően, pedig lássuk be, ez a tevékenység leginkább az ő felelőssége kellene hogy legyen. És – ha tényleg csak az MNB-alapítványok pazarlására gondolunk – most pénz is lenne rá bőven. A már nyugdíjas szakember egyébként felkereste Kerényi Imrét, és elmondta neki, milyen kincsek vannak a birtokában, ám a Nemzeti Könyvtár vezetőjét nem érdekelte a dolog. – Lepattintott magáról – mondta.

Az ilyen tekintetben is lehetetlen Magyarország ellenére Urbán László olyan derűlátó, hogy jó volt hallgatni. Boldog, mert a Országos Széchényi Könyvtár igazgatója a nyári szünetekben is beengedi „ledolgozni a napi 8 óráját”, amikor pedig az épp zárva van. És boldog, mert még fél év, és befejezi az 1900. január 1-jétől kinyomtatott újságok átnézését, utána pedig nekiláthat a folytatáshoz. Nem hagyja abba.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.16.

A szerkesztő ajánlja