A kommandós lelke

Georg Spöttle: Aki túl sokat gondolkodik, az előbb-utóbb kiszáll

2002. január 22., kedd 06:49

"Meg lehet szokni az erőszakot, és a hatalom, amihez ez párosul, és amit adott pillanatban eszközként használhat az ember, valahol természetessé, szimpatikussá, egy idő múlva pedig szükségletté válhat" - hangsúlyozza az Amerika elleni támadás, majd a terrorizmus ellen indított világméretű háború hazai "médiafrontján" lapunk számára írott cikkeivel is ismertté vált elemző, Georg Spöttle.
"Meg lehet szokni az erőszakot, és a hatalom, amihez ez párosul, és amit adott pillanatban eszközként használhat az ember, valahol természetessé, szimpatikussá, egy idő múlva pedig szükségletté válhat. Ezt a pontot, amikor az erőszak hobbivá válik, nem szabad megvárni" - hangsúlyozza az Amerika elleni támadás, majd a terrorizmus ellen indított világméretű háború hazai "médiafrontján" lapunk számára írott cikkeivel is ismertté vált elemző, Georg Spöttle (40) annak kapcsán, hogy húszévi, a Bundeswehrnél, valamint a Német Szövetségi Nyomozó Hivatalnál eltöltött szolgálat után leszerelt, január elsejével civil pályára lépett.

A német hadsereg immár nyugalmazott hadnagyával, terrorizmus-szakértővel az elmúlt húsz évről, az elhárítás titkairól, a kommandósok életéről beszélgettünk az elmúlt hónapok eseményeinek fényében.

- Szeptember 11-e után a televíziók képernyőjén megjelent egy az évtizedek óta megszokott elemzői sémákat bátran félredobó, elhárító múltjával eredeti és titokzatos új arc. Olyan valaki, aki nemcsak a Közép-Keletet, de a terrorizmus, az ellene folytatott harc belső "műhelytitkait" is láthatóan jól ismeri. Mint azóta megtudtuk, a német hadsereg katonai elhárításánál dolgozott, majd elvégezte a rendőrtiszti főiskolát és egy ideig a belügy kötelékeiben többek között a vietnámi, majd a mongol maffia elleni harc volt a területe. Különböző "bevetésekben" részt vett a libanoni, az öböl és a délszláv háborúkban. Az iszlám szakértője, így legtöbbször a Közel- és a Közép-Keleten dolgozott. Ezen kívül mindenkinek feltűnt, hogy Georg Spöttle német neve ellenére kitűnően beszél magyarul. Honnan ez a furcsa indíttatás?

- Vegyes házasságban születtem, édesanyám német, édesapám marosvásárhelyi magyar. Tudom, hogy diplomáciai pályán dolgozott, de őt nem ismertem. Soha nem törődött velem, így természetesnek tartottam, hogy édesanyám nevét veszem fel. Ő egyébként született német, akit ide-oda sodort a második világháború, végül Magyarországon kötött ki, ahol nagyapámat bebörtönözték. Különböző okok miatt végül itt ragadtak, anyám itt ismerkedett meg apámmal. A mostani háború pozitív vonatkozása egyébként, hogy a sajtószereplésem révén "lett két testvérem", akikről tudtam ugyan, de sohasem találkoztam velük. A Budapesten élő féltestvérem most felismert, megkeresett, és felhívtuk a Hamburg környékén lakó másik nővéremet is.

- Jól ismeri tehát mind Magyarországot, mind pedig Németországot. Kicsit kívülről, kicsit belülről milyennek látja a hazai változásokat?

- Gyermekkorommal tudom leginkább összehasonlítani a magyarországi változásokat. Életem eddigi negyven évét ugyanis úgy fele-felerészben töltöttem e két országban. A politikai fordulat nyilvánvaló, erről nem beszélnék, az életben azonban sok negatív vonás figyelhető meg. Az emberek nem törődnek egymással, szembetűnő az agresszió, így látványosan kiütközik ez például a közlekedésben. Az anyagiasság is jobban kitűnik, mint a már kialakult fogyasztói társadalmakban. A lányokat például manapság legtöbbször nem a tudásod, hanem a bankkártyád, a kocsid érdekli. A fiatalok inkább villognak a papa pénzén, buliznak, de nincs igazi céljuk. Az eszükbe sem nagyon jut, hogy tegyenek valamit az országukért.

- Ön eddigi pályájával igazolta, hogy más úton jár, amely bizony sokszor nem volt könnyű. Öntől tudom, hogy akcióba induló bajtársuktól a német kommandósok hagyományosan úgy köszönnek el, "Vigyázz magadra!". Ebben a búcsúzásban talán több van, mint egy testvéri, anyai ölelésben. A terrorista elhárító ugyanis a társak kezébe teszi le életét minden bevetéskor. Titokzatos, kemény világ az övék. Nemes célokat szolgáló, ugyanakkor veszélyes, embert próbáló hivatás. Hogyan lesz valakiből terrorelhárító?

- Húszéves koromban besoroztak a nyugatnémet hadseregbe, a Bundeswehrbe, ahol az alapkiképzés után szakosodtam. Először különleges fegyvernemekkel ismerkedtem meg, így a páncélelhárító technikákkal, s a legkülönbözőbb gépfegyverekkel. Közben mindig nagy szerelmem volt a Közel-Kelet. Akkor még csak olvasmányélményeim alapján, de az Orient mindig is csodás, varázslatos dolog volt számomra. Volt például egy gyerekatlaszom, amelybe már akkor bejelöltem - Bagdad, Teherán, Szamarkand -, hová szeretnék eljutni. Valahol tehát mindig bennem volt a vonzódás a térség iránt. Elkezdtem arabul tanulni, s turistaként elutaztam először Egyiptomba, Marokkóba, majd Algériába. Ebbe az idillbe robbant bele a libanoni háború, amely vízválasztó volt olyan szempontból is, hogy Németországban nagyon komolyan felerősödött a terrorizmus gépezete. S mivel én négy nyelven beszélek, megkeresett a katonai elhárítás. Az ajánlatra természetesen igent mondtam, hiszen nagyon érdekesnek találtam a feladatot. Közel tíz évet dolgoztam itt, majd a rendőrtiszti főiskola elvégzése után 1993-tól a Szövetségi Nyomozó Hivatalnál. Forrongott a világ, s ez engem mind pozitív, mind negatív értelemben megfogott. Az első munkák egyszerűbbek voltak. Irodában dolgoztam, feladatom az arab országokból érkező menekültek közül a gyanúsak kiszűrése volt.

- Azért nem kellett sokat várnia, hogy bedobják a mélyvízbe.

- A Bundeswehrnek jó kapcsolatai voltak a térségben. Sok időt töltöttem akkor Libanonban, Irakban, Jordániában, Szíriában. Feladatunk a megfigyelés, kapcsolatteremtés volt.

- Hogyan fogadták be ezekben az országokban?

- Sokat voltam szolgálat-i és magánúton is a térségben, hiszen azon szerencsések közé tartoztam , akiknek a munkájuk egyben a hobbijuk is. Be kellett járnom azonban e régiót ahhoz, hogy az arab országokkal kapcsolatban elmúljanak a kezdetben bennem is meglévő, hogy is mondjam, ambivalens érzések. Megszerettem az iszlám világot, az arabokat. Leszámítva ugyanis a fundamentalistákat, sokkal vendégszeretőbbek, barátságosabbak például, mint mondjuk a magyarok.

- A nyugati, így a német terrorelhárítás akkori fő ellensége nem Oszama bin Laden, hanem Carlos volt. Milyennek látta őt a másik oldalról?

- Sok álmenekült jött akkoriban az országba. Operatív ügynökök, akik terrorcselekményeket akartak végrehajtani. Ott volt aztán Carlos, akinek átéltem a fénykorát. Az őrület és a zsenialitás határán mozgó ember volt, aki sok tekintetben forradalmasította a terrorizmust. A playboy, a terrorista, az ideológus keveréke, de valójában zsoldos volt. Érdekes személyiség, aki szerette az élet sötét oldalát. Az ital lett a veszte. Masszív alkoholista volt. Az NDK-ból például azért utasították ki, mielőtt Magyarországra jött volna, mert illuminált állapotban rálőtt az őt figyelő Stasi-ügynökökre.

- A szakmában feltehetően a más nemzetbeli kollégák tevékenységét érdeklődéssel figyelték. Milyen hírük van a különböző szervezeteknek? Melyiket tartják a legjobbnak?

- A legnagyobb tisztelet az izraelieket övezi. Rettenetesen profik. Évtizedek óta veszélyben élnek, ebben nőttek fel. S mint ahogy a vak embernek kifinomul a hallása, úgy nekik különleges érzékük alakult ki a biztonságra törekvésre. Ez teszi őket szinte tökéletessé a szakmában. Az amerikaiakat a technika miatt lehet leginkább tisztelni. Minden ügynöknél ott a legmodernebb műholdas telefon. Olyan mikrofonjuk van, hogy még az ablaküveg rezgése alapján is le tudják hallgatni a beszélgetést.

- S miben jók a németek?

- Elszántak vagyunk mi is, de számunkra a törvények sokkal szűkebb határokat szabnak, mint például Izraelben. Ha egy izraeli katona lelő valakit, akkor azt mondják neki, hogy jól tette, hiszen az illető terrorista volt. Nálunk jelentést kell már írni akkor is, ha előveszed a fegyvert. Ha pedig egy lövés is eldördül, akkor szinte biztosan készülhetsz a bíróságra is, hiszen a sértett vagy az áldozat rokonai nagy eséllyel feljelentenek. Ezzel szemben mi alaposabbak, aprólékosabbak vagyunk, nem kapkodjuk el a dolgokat.

- Az ellenfelek közül kikkel küzdöttek meg leginkább?

- A Stasi a legjobb volt a Moszad mellett. Intelligens embereket alkalmaztak, jól dolgoztak. Abba buktak bele, hogy a szervezet vízfejű lett. Mindent tudni akartak mindenkiről. Az elhárítás viszont tökéletes volt. Levéltárukat átvizsgálva megállapítottuk, hogy a nagy terrorista csoportokról, mint a Vörös Brigádok, vagy a RAF százszor többet tudtak, mint mi.

- Legendák mégis a KGB-ről terjedtek...

- Igen, de nagyon aljas társaságnak tartottuk őket. Olyanok voltak, mint egy kalapács. Minden gyanúsra odacsaptak egy hatalmasat. Véresen dolgoztak, ezzel szinte aláírták minden akciójukat. Mindannyian féltünk tehát a KGB-től, nem szerettünk volna a kezük közé kerülni, és senki sem tisztelte őket.


- Többször volt felderítésen háborús övezetben is. Hogyan lehet azt a sok szörnyűséget elviselni?

- Nehezen. Nagyon nehezen. A volt Jugoszláviában például úgy megrendültem, mint még soha. Annyira megviselt az emberi butaság és az ebből adódó gonoszság, hogy azóta nem tudok egy akciófilmet végignézni. A brutalitás mellbevágó volt minden oldalon. Sportból ölték egymást. Az ott látottak arra indítottak, hogy csatlakoztam egy karitatív csoporthoz.

- És meddig lehet ezt bírni, hiszen az előbb könnyes szemmel emlékezett a nem háborús övezetekben látott halottakra, akciókra?

- Akikre rátörjük az ajtót, akiket a földre fektetünk, azok rossz fiúk. Az állandó erőszakot azonban ennek ellenére nem lehet sokáig bírni. Láttam az idősebb bajtársakat, akik alkoholisták, drogosok, néha öngyilkosok lettek. Én sportolással eresztettem ki a gőzt, mivel engem is megérintett az egész kissé abnormális helyzet. A dolog végére azonban nem szerettem volna eljutni. No, meg aki túl sokat gondolkodik, az előbb-utóbb kiszáll. Én pedig hét-nyolc éve már rendszeresen írok, publikálok. Mindinkább más irányba terelődött a figyelmem. Aztán az is igaz, ahogy az ember egyre idősebb lesz, úgy egyre individualistább, és egyre nehezebben engedelmeskedik a parancsoknak.


- S húsz év után hogy érzi, az erőszak, annak közelsége mennyire deformálta a lelkét?


- Az erőszak valamiképpen deformál. Ez tény, és én is érzem, amikor most visszailleszkedek a civil életbe. Az ifjúkoromat például most pótolom be. Ezek az évek azonban nemcsak elvettek, de sok pluszt is adtak. Így egyfajta rálátást a nagypolitikára, és betekintést a világpolitika kulisszái mögé. Megismertem idegen kultúrákat, népeket, amelyek már nem is olyan idegenek számomra. Mindezek alapján másképp, árnyaltabban nézek a világra, és olyan kérdések vetődnek fel bennem, hogy mi választja el például a terroristát a szabadságharcostól.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.