A megvalósítatlan álmok népe vagyunk

Interjú Csermely Péter professzorral a kreativitásról, az ikonokról és az iskolai csalásokról

Lippai Roland

2010. november 1., hétfő 17:55

Erős és kreatív a magyar társadalom, ugyanakkor nem jó a mindennapi aprómunka folyamatos építkezésében. Csermely Péter professzor szerint minden erkölcsi normával bíró ember kincset ér. Terjed a teljesítmény visszafogásán alapuló felfogás, az iskolai csalók pedig egy normakerülő társadalmat építenek. A virtuális közösségi világról: a korábbinál sokkal több kapcsolat jön létre, ám a felszínessége lenevel arról, hogy valaki vállalja a valós emberi kapcsolatok mélységeinek veszélyeit. A neves kutató minderről az MNO-nak adott interjújában beszélt.
Bizalom és szeretet. Csermely Péter biokémikus professzor 1958-ban született. Kutatásaiban a stressz, az öregedés és a hálózatok állnak a középpontban. Közel húsz könyv szerzője, s több mint kétszáz tudományos cikke jelent meg. A neves kutató tagja volt a Sólyom László által életre hívott Bölcsek Tanácsának is. Blogja segíteni igyekszik a stabil értékrend kialakításában, továbbfejlesztésében, célja pedig többek között a felelős gondolkodás megerősítése, illetve a „bizalom és szeretet adásával a bizalom és a szeretet hatalmára akarja az olvasóit ráébreszteni egy bizalom- és szeretethiányos korban.” (L. R.)

– Milyen összefüggésben áll egymással egy anómikus társadalom és maga a korrupció?
– Az anómia a kötődését, jövőképét, bizalomteljes emberi kapcsolatait, közösségeit, és ezáltal normáit vesztett emberekből álló társadalom jellemzője. Így annak ellenére, hogy az anómia és a korrupció szintjének összefonódásáról tudományos elemzést nem olvastam, igen kézenfekvő, hogy egy anómiás társadalomban a korrupció szintje magasabb, semmint egy hagyományait, közösségeit őrző társadalomban.

– A magyar társadalom mutatja az anómia jellemzőit. Ennek milyen okát, okait látja?
– Az anómia a magyar társadalomban Kopp Mária professzortársamnak és munkatársainak a Magyar lelkiállapot 2008 című könyvében közölt adatai szerint 2002 és 2006 között 54-ről 71 százalékra nőtt. Én optimista természetű ember vagyok, ezért nem azon kesergek, hogy a 71 százalék csaknem kétszerese az EU 35-40 százalékos átlagának, hanem annak örülök, hogy még mindig 29 százaléknyian ebben az országban normálisak vagyunk. Az optimizmusom azt is mondatja velem, hogy egy olyan változó, amely négy év alatt 16 százalékot romlott, képes viszonylag gyorsan ugyanennyit javulni is. Mindez azonban semmit sem enyhít azon, hogy az anómia ilyen magas szintje egy nagyon figyelmeztető jel. Ha ugyanis 10 százalék alá csökkenne a normákat követő, az egymás iránt bizalommal levő, a közösségformáló emberek aránya Magyarországon, akkor mi, „normálisok” olyan kisebbségbe kerülnénk, amelyet a többség magából kirekesztene. Mindebből az következik, hogy minden egyes ember, aki még bizalommal viszonyul embertársaihoz, és akinek még vannak erkölcsi normái, kincset ér.

A feladat tehát az: meg kell, hogy találjuk ezen embertársainkat a közvetlen környezetünkben, és szigetet, a normalitás egyik szigetét kell képeznünk velük. Az ilyen szigetek ugyanis stabilak még a normavesztés tengerében is. Ez azonban nem elég. A saját szigetünk megalapítása és megszilárdítása után meg kell találnunk a következő szigetet is. Ezzel a lassú, de céltudatos újraépítkezéssel válhat Magyarország újra olyan országgá, amely sikeres lehet.

– Egyre többször hallani arról, hogy az iskolában a diákok inkább fizetnek valakinek néhány ezer forintot, aki megírja helyettük az egyszerű pár oldalas dolgozatot. Én is azt látom magam körül, hogy kis túlzással mindenkinek jó a kettes.
– Sajnos valóban terjed az a felfogás, amely igénytelenségre, a teljesítmény visszafogására, egyfajta önkíméletre nevel. Ez az önértékelés és a pozitív önkép hiányosságaival is összefügg. Egy ördögi kör alakult ki az oktatásban. A kudarcközpontú magyar iskola a nem teljesítésre koncentrálva kudarcsorozatokba kergeti bele a tanulókat, majd ennek következményeitől visszariadva széles körű felmentéseket ad. Mindez tartósítja a gyermekkort, és az önleértékelésre, a teljesítmény visszatartására és a kibúvók keresésére szocializál. Egy válságterhes kort nem a teljesítéstől megóvott, hanem a változatos helyzetekben sikerhez jutó, önbecsülésükben megvédett, jól motivált, és éppen ezért terhelhető generációk fognak túlélni. Az ilyen diákok nem fizetnek semmilyen dolgozatért, mert tudják, hogy nem a jegy a fontos, hanem a megszerzett tudás.

– Ide tartozik: ha már az iskolában csalással „oldjuk meg a feladatainkat”, akkor miképpen lehet ez alapja egy későbbi, normakövető társadalomnak? Milyen alkalmazottak, cégvezetők lesznek az ilyen emberekből?
– Az iskolai csalások azért nagyon veszélyesek, mert egy normakerülő közösség kifejlődését segítik elő, és örökítik át a következő generációkra. A csalók közössége új normát, a csalás szabályát teszi meg a közös mércévé. Egy ilyen közösségben éppen hogy a normalitás válik abnormális, aberrált viselkedéssé. A csalás elfogadottsága szabállyá rögzül, és követendő mintaként kerül tovább a felnőttkorba. A csalásra szocializált felnőtt a csalás példáját adja tovább beosztottjainak, ismerőseinek és gyermekeinek is.


– Könnyelmű kijelentés lenne, hogy az egyik legélesebb különbség a rendszerváltás előtt és után született generációk között az individualizmusnak inkább a „romboló” típusának térnyerése?
– A társadalomtudományok adósak még a rendszerváltás előtt és után született generációk normarendszerének és társadalmi kapcsolatrendszerének széles tömegekre kiterjedő, alapos, összehasonlító elemzésével. Nemzetközi összehasonlítások azonban azt mutatják, hogy mi, magyarok a világ négy legindividualistább nemzetének egyikei vagyunk. Csak Hollandia, Anglia és az USA előz meg ebben bennünket. Ha ezt a listát nézzük, az individualizmus önmagában még nem is lenne veszély, sőt tulajdonképpen sikertényező. Igen ám, de a magas individualizmussal Hollandiában az együttműködés magas szintje, Angliában és az USA-ban pedig az egészséges, pozitív önkép és a reális kockázatvállalás magas foka párosul. Ezeknek egyike sem jellemző úgy igazán ránk, magyarokra. Kis túlzással, mi a megvalósítatlan álmok népe vagyunk. Sokszor nagyon nagyot, nagyon kreatívat, nagyon egyedit akarunk – mint a három másik nemzet tagjai –, de nem bízunk sem magunkban, hogy ezt véghez tudjuk vinni – ellentétben az angolokkal és az amerikaiakkal –, és nem bízunk polgártársainkban sem, hogy velük együtt majd menni fog – ellentétben a hollandokkal. Így az életünk szorongásokkal és frusztrációkkal teljes, amely a szép tervek zömének a megvalósítását sorra megöli.

– Mi jellemzi a mai fiatalokat? Elképzelhető, hogy a virtuális világra való túlzott ráfordulás – gondolok itt a technikai kütyükre, a közösségi oldalakra – tompítják a természetes – jobb esetben a családban átélt szocializációs folyamat által kialakított – erkölcsi érzéket, a valós társadalmi, iskolai, munkahelyi teljesítmény nélküli létre való berendezkedést?
– A világban élő emberek kapcsolatrendszere az elmúlt néhány évtizedben gyökeresen átalakult. Ma sokszor több időt töltünk el a mobiltelefonunkkal és a számítógépünkkel, mint a családunkkal. Egy mai kisgyerek számára az az esemény, hogy a ház előtt egy kutya vagy egy dinoszaurusz megy el, sokszor egyforma valószínűséggel bír, mert a tévében és az interneten mind a kettő egyformán élő állatként van jelen. A virtuális közösségi világ egyrészt nagyon nagy segítség, mert nagyságrendekkel több kapcsolat kiépítését és fenntartását teszi lehetővé – ráadásul az egó sérülése nélkül. Ugyanakkor a virtuális kapcsolatok felszínessége le is nevel arról, hogy valaki vállalja a valós emberi kapcsolatok mélységeinek veszélyeit. Létrejön a szupermarket-kapcsolat, ahol a nem kellően tökéletes partnerjelölt ugyanúgy eldobható, mint a csúnya csomagolású tejföl.

Az érzelmi mélységekkel, a közösségi erővel nem bíró kapcsolatrendszer nem ad olyan mély bevésődésű élményeket, amelyek a későbbi viselkedést vaskövetkezetességgel irányítanák. Teret hódít az értékrelativizmus: az a szabály, amit a többiek éppen most követnek. Az ilyen normarendszerrel bíró embercsoport viselkedése kiszámíthatatlan, instabil és szélsőségekre hajlamos. Egy ilyen viselkedés térhódítása szétrombolja azt a társadalmat, amelyre jellemzővé válik.

– A példaképekről: nem lehetséges, hogy a „példakép”, az „ikon” fogalma túlmisztifikált?
– Igen és egyben nem. Igen, mert a példakép fogalma túlmisztifikált annyiban, hogy egy értékrenddel és közösségekkel nem rendelkező társadalomban hihetetlenül felértékelődik minden, ami viszonyulási pontot ad, így vakon követendő példa lesz bármilyen sztár, hős vagy vezér. Az ilyen példa azonban hamis példa, mert a tömeg az ilyen példa pillanatnyi cselekvését követi. A példa ruháját viseli, és gondolkodás nélkül a példa után rohan. Az igazi példakép az erkölcsi normáival és a viselkedésének kiszámíthatóságával tanít. Az igazi példakép tetteit nem másolni, hanem megérteni kell. Az ilyen példakép a mai társadalmakból meglehetősen kiveszett. Az egyik tanítóképző főiskolán járva azt hallottam, hogy az oda járóknak csupán három százaléka képes megnevezni egy olyan tanárt, aki a számára példakép volt. Ez tragédia. Helyes és valódi példaképekből tehát soha nem lehet elég. Az ilyen példát mutató magyarok kiemelése és köztiszteletének, közszeretetének megteremtése olyan fontos feladat, amellyel nagyon adósak vagyunk.

– Milyen összefüggések lehetnek az egyéni és a társadalmi szinten mutatott példamutatás között? Mintha a társadalmi normákhoz viszonyítva elfogadott „rossz” példa könnyebben gyökeret verhetne a társadalomban, mint a „jó” példa.
– A „jó” példa nagyon sokszor a közösséget építő, a közösségért tevő példa. Az ilyen példa nehezen terjed, hiszen a követése csak hosszabb távon, a közösség együttes boldogulásában megtérülő befektetés. A közös értékek gyarapítása az egyénnek nem hoz azonnali hasznot. Különösen nagy erők hatnak a jó példák ellen egy olyan társadalomban, amely évtizedeken át az elidegenedett állam formájában megjelenő közös javak cinkos meglopásában volt érdekelt. Lefegyverez az a beidegződés is, amely a gondok megoldását pontosan ettől a közösen kifosztott államtól várja el. Éppen ezért kisebb közösségeink, családunk, baráti körünk, munkahelyi közösségünk építése révén kell, hogy rádöbbenjünk arra, hogy a közös egyben a miénk is, és ezért gyarapítása minket és gyermekeinket építi és gazdagítja. Ezekből a kisebb közösségekből lehet és kell újjáépíteni egy sikeres országot, egy sikeres nemzetet.

– Mivel állítható meg egy társadalom további „romlása”? Van egyáltalán „egészséges” társadalom?
– A XXI. század ránk váró, elképesztő kihívásai, a túlnépesedés, a Föld erőforrásainak kimerülése, az egyre inkább felgyorsuló élet csak a nagyon erős társadalmak számára teszik lehetővé a viszonylag zökkenőmentes túlélést. A mai magyar társadalom ilyen erős, egészséges társadalom – mind túlélési képességében, mind kreativitásában, mind pedig képességrendszerében. Ugyanakkor a mai magyar társadalom rendre alulteljesít akkor, amikor közös cselekvésre és egymás segítésére lenne igény. Nem vagyunk jók a hosszú távú gondolkodásban és a mindennapi aprómunka folyamatos építkezésében sem. Szétestek a közösségeink, és megreccsentek azok a társadalmi normák is, amelyeket e közösségek szilárdítanának meg és termelnének ki. A feladat tehát adott: értékalapú és magas színvonalú teljesítésre orientált közösségeket kell kiépítenünk. E folyamat egyik példájaként a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács tagjaival és sok ezer partnerével, a Magyar Géniusz tehetségsegítő program keretén belül is az ilyen közösségek megszilárdításának az egyik eszközrendszerét építjük ki ezekben az években.

A szerkesztő ajánlja

Lázár Fruzsina

A magyar költőnő, akinek el kellett fojtania nőiességét, hogy sikeres lehessen

Nemes Nagy Ágnesnek még mostoha sors jutott. Vajon a mai írónők átveszik a hatalmat az irodalomban?

Pintér Bence

Olyan vérfagyasztó a valóság, mint a legkegyetlenebb mese

Az elmúlt évtizedekben számos, a 13 gyermekét ágyhoz láncoló, megkínzó Turpin családéhoz hasonló eset került napvilágra.

R. Kiss Kornélia

Apátia lett úrrá a baloldali bicskei ellenzéken

A szír származású jelölt a migránskampány miatt visszalépett, a másik szocialista is idő előtt visszavonulna. Csak a Jobbik száll szembe a Fidesszel.

Katona Mariann, Hutter Marianna

Szél tanácsadója: Kósa azt mondta, magyar vagyok, nem afgán

Megszólalt a tanácsadó, akit Szél Bernadett javasolt a nemzetbiztonsági bizottságba.