Hova tovább, SZDSZ? Hovatovább SZDSZ?

"Volt egyszer egy zenekar, ki szólni többé nem akar"

2000. január 29., szombat 00:00

E mígy énekelt hajdanán Presser Gábor, és közben nyilván eszébe sem jutott a Szabad Demokraták Szövetsége. Pedig a remek nóta akár jelképe is lehetne a szabad madarak rövid tündöklésének, mesterségesen életben tartott szárnyalásának, végül hosszú agóniájának... A "beteg" még él, ezért nem ildomos róla múlt időben beszélni, de pályafutását most kell elemezni, hisz hét esztendő múlva bizonyára senkit sem érdekel.Tizenegy éve alakult meg az SZDSZ. Kora szerint tehát kiskamasz, de itt, azt hiszem, jó lesz befejezni az emberrel vont párhuzamot; félreérthető, hisz a gyermek nem felelős a bukásáért, egy politikai formáció azonban annál inkább. Pedig minden olyan szépen indult... Az ősanya, a SZETA párttá alakulva, tisztán, az új idők új dalainak egyik szerzőtársaként ülhetett le a négyszögletű Ellenzéki Kerekasztal-hoz. Büszkén lobogott a kék színben játszó vitorla, feszítette az "antikommu-nizmus" szele, a "makulátlan múlt" tengerét akadálytalanul hasította az SZDSZ hajója. Visszatekintve világosan látszik, milyen bájosan naiv volt a nemzet; romlatlan és gyanútlan polgárokként jártunk a demokráciaiskola első osztályaiba. A történelem eseményei többnyire évtizedek, évszázadok távlatából értékelhetők, ám a rendszerváltás szokatlan módon meglódította az idő kerekét. Az azóta közhelylyé vált megfogalmazás szerint: "1988-92 között több minden történt, mint előtte negyven évig."A kizökkent idő az első szabad választás idején csodálatos adományként segítette az SZDSZ kezdeti sikertörténetét. És - frivol módon, tán a történelem igazságosztó szerepét bizonyítva - ez a könnyed, szinte önfeledt menetelés indította el a párt erkölcsi és politikai mélyrepülését. Az a kamasz (már megint ez a hasonlat!), aki mindennap bélszínt eszik, és dobostortát kap ajándékba, ha labdával betöri az ablakot, szükségképpen arrogáns és kezelhetetlen lesz, földhöz vágja a tányért, ha parizer a reggeli.Az SZDSZ úgy veszítette el az 1990-es választást, hogy tulajdonképpen "erő-nyerő" lett. Az antikommunista retorika bevált, az MSZP alig lépte át a parlamenti küszöböt, az MDF, bár győzött, de sok szempontból az SZDSZ (mint a második legnagyobb erő) jóindulatára volt kénytelen hagyatkozni. Ennek a kiszolgáltatott helyzetnek végeredményeként létrejött az MDF-SZDSZ paktum, és a Magyar Köztársaság elnökének megválasztották Göncz Árpádot.A Tocsik-ügyek még fényévnyi messzeségben voltak, a Kádár- Grósz-Németh éra alatt porig rombolt ország kormányzásának terhe nem nyomta az SZDSZ vállát, volt viszont - az európai liberális pártok között példátlanul magas - parlamenti jelenléte (26 százalék), és volt köztársasági elnöke. Bársonytrónusról szemlélhette az első demokratikus kormánynak és művelt, mérsékelt, európai gondolkodású miniszterelnökének, Antall Józsefnek a csődtömeggel való sziszifuszi küzdelmét.Ez volt talán az utolsó vegytiszta, ihletett pillanat. Ekkor még két út állt az SZDSZ előtt. Az egyik az európai liberalizmus, a nemzeti érzést is tükröző szabadelvűség, a mértékletesség útja, a hazaszerető és gondolkozó értelmiség útja, a konstruktív ellenzéki párt útja, amely nem felejtette el, hogy honnan indult, és hová akar eljutni, amely nem törölte ki emlékezetéből az előző negyven évet. És volt a másik út... Az SZDSZ ezt választotta. Pontosítok: ezt az utat nem az SZDSZ tagsága és a reá szavazók többsége választotta. Az azóta "kemény magként" elhíresült társaság pattant föl az úthenger vezetőállásába, és azonmód a legnagyobb sebességbe kapcsolta a monstrumot. De akkoriban annyi mindennel voltunk elfoglalva! Kevesen hallották meg a távoli motorzajt."A szívemet, ha kivehetném..."Ez pedig Postássy Júlia egyik híres slágerének kezdő sora. És persze megint egy jelkép, s ráadásul ez tökéletesen áll, szinte nem is kell megmagyarázni. Az Antall-kormány a megalakulása után száz nap türelmi időt kért az ellenzéktől és a sajtótól. Ma már tudjuk, naiv ábránd volt, hisz nem száz, de ezer nap is kevésnek bizonyult volna ahhoz, hogy látható eredményeket lehessen elérni az adósságcsapdában vergődő országban. Ám történetünk szempontjából most nem is ez a lényeges. Sokkal inkább az, hogy az SZDSZ volt az első párt, amelyik meglovagolta a lehetetlen helyzetet. Az az SZDSZ, amelynek - vezetői demokratikus ellenzéki, szamizdatos múltja miatt - a legjobban illett volna tudnia, mi folyt ebben a hazában a szocializmusnak keresztelt diktatúrában. Ők ugrottak elsőként a koncra, akik korábban hónapról hónapra illegális lapokban publikálva tárták föl az ország erkölcsi és anyagi kifosztásának történetét. Épp ők, akik jól informáltságuk, belterjességük (és sok esetben családi kapcsolataik) révén előbb értesültek a spontán privatizációnak eufemizált zabrálásról, mint a nép 99 százaléka. Ez volt az SZDSZ első árulása.Az SZDSZ vezérei "kivették a szívüket", és - hogy folytassuk a Postássy-dal szövegét - a "szekrénybe tették". Elsőként álltak a taxissztrájk nevű puccskísérlet élére, megkezdődött az irredentázás, fasisztázás, mélymagyarozás. A száz napból végeredményképpen egy sem maradt, bár liberális sajtókörökben akkoriban sokszor hallottam a tréfásnak szánt kiszólást: "Még x napot kell aludnunk, és végre rúghatjuk őket!" Persze akkor már rég rúgták, a szlogen mégis árulkodó volt. Kisgyerek várja úgy a Mikulást, ahogy az SZDSZ "élcsapata" áhította az erkölcsi felelősség nélküli átkozódás jogát.Mielőtt bárki félreérthetné: nem az ellenzéki párttól kötelezően elvárható kritikai alapállás volt a bűn, hanem a kontrollálatlanság. Az egyre kevésbé leplezett hatalomvágy. Nincs talán olyan honfitársunk, aki ne emlékezne a botránykőnek számító Csurka-dolgozatra. A politikus esszéjét Antall József az "írói munkásság" részének tekintette, nem sokkal később Csurka ki is lépett az MDF-ből, és megalakította a Magyar Út Körök mozgalmat, majd a MIÉP-et. De ez sem volt elég. A tolerancia, a másság és a véleménynyilvánítás szabadságát hirdető SZDSZ elhatárolódást követelt a kormányfőtől; ugyanez történt a szintén emlékezetes Kónya-dolgozat esetében is. Egyáltalán: mindig. Ebben az időszakban az embernek az volt az érzése, hogy a Mérleg utcában úgy köszönnek az aktivisták reggel: "Sziasztok, fiúk, ma ki kitől határolódjon el?"Közben eldördültek az első lövések a médiaháborúban, és egy anarchista lap svájcisapkát biggyesztett a Szent Korona fölé. Az SZDSZ mindkét esetben (és a többi hasonlóban is) az első vonalban küzdött. Utólag könnyű megállapítani, hogy mindig teljesen zavarodottan, elvtelenül, hétköznapi fogalmi szinten is erkölcstelenül. Mondjuk ki: unintelligensen. Az a párt, amelyik pökhendien azt hirdette magáról, hogy a szürkeállomány birtokosa!Svájcisapkát húzni a koronára: ez művészet; mucsai bunkó, aki tiltakozik ellene. Horthy Miklós történelmi szereplése tárgyilagos vizsgálatának igénye és emberhez méltó újratemetése: revizionizmus, a német uralom visszasírása.L andeszmann rabbi megjegyzése, miszerint a magyar kultúra bő gatyából és barackpálinkából áll: magánvélemény, a gondolat szabadságának megnyilvánulása. A Kónya-dolgozat: nyílt fasiszta propaganda. A szelektív logika ilyen mérvű politikai alkalmazását talán csak a Világnemzeti Népuralmi Párt rendezvényein lehetett hallani. Ez az "aki magyar, velünk tart" szint, vagy ahogy egy liberális újságíró mondta nekem egyszer: "Mi, liberálisok mindenki véleményét tiszteljük, aki azt mondja, amit mi" szintje."Kinőtt a szárnyunk..."Ez már az 1993-as esztendő dala. A mérsékelt, eredeti, demokratikus ellenzéki korszak szellemét idéző Tölgyessy Pétert Pető Iván váltotta föl a pártelnöki székben. Az erőteljesen baloldali vonal kiütéssel győzött a polgári-liberális irányultság ellenében. De ez az esztendő amúgy is sorsfordító az SZDSZ történetében. A párt vezetői - miközben a parlamenti munkában egyre félreérthetetlenebbül összefonódnak a szocialistákkal - a polgári gondolkozású pártok közül utolsónak a Fidesszel is összerúgják a port. A szakítás nem véletlen, sőt mondhatni, törvényszerű. Az újkori demokrácia első három esztendejében az SZDSZ amolyan tehetséges, de még éretlen kisöcsként kezelte a fiatal demokratákat. Pszichológus kellene, hogy elemezze, mi okból volt olyan pökhendi, lekezelő az SZDSZ vezetése, de mindenesetre tény: ezekben az esztendőkben az SZDSZ holdudvarához tartozó újságírók már-már közhelyként hangoztatták: "A Fidesz az SZDSZ ifjúsági szervezete."Ez a kijelentés, amellett, hogy megalázó, igaztalan is volt, s erre rövidesen a Mérleg utcában is rádöbbentek. A Fidesz önálló úton járt, Orbán Viktor, bár a parlamentben kőkeményen bírálta Antall Józsefet, mégis az elsők között látogatta meg az akkor már nagybeteg miniszterelnököt.Az SZDSZ kemény magja nem nézte jó szemmel ezt az európai (és magyar) értékelvű gondolkodást. Kétségtelenül kellemetlen érzés lehetett: a Fidesz egykori önmagukra emlékeztethette az SZDSZ vezetőit. Többek közt arra, hogy az erkölcsileg devalválódott, a korábbi negyven év bűneiért sok szempontból felelős emberekkel teletűzdelt MSZP-vel egykoron az SZDSZ sem akart lepaktálni.Az időzített bomba felrobbant. A Fideszben fungáló SZDSZ-es szárnysegédek (Fodor Gábor, Ungár Klára) egy szép napon kiléptek a pártból, és - láss csodát, Magyarország! - pillanatokon belül illusztris helyet kaptak az SZDSZ hierarchiájában. Fodor például rögtön a választásra készülő párt országos listájának második helyét! A propagandagépezet nem tétlenkedett: a "kis kedvenc" Fideszből egy gombnyomásra gyűlölt ellenség lett. Sajtóberkekben közszájon forgott az anekdota, hogy egy ismert baloldali újságíró odament egy Fidesz-vezetőhöz, és azt mondta: "A szemétkosárból szedtünk elő benneteket, és oda fogunk visszadobni!"Természetesen az ilyen történeteket csak a beavatottak ismerték, a nyilvánosság előtt az SZDSZ-hez közel álló sajtó - tekintélyes politoló-gushaddal megerősítve - pimaszul a független médiáról papolt, és sohasem felejtette el megemlíteni, hogy a sajtó nem befolyásolja érdemben a választópolgárok véleményét! Szinte hihetetlen, de ez az álszent cinizmus célt ért: a Fidesz rövid egy esztendő alatt elvesztette szimpatizánsai többségét, az MDF, a KDNP és az FKGP az előre prognosztizálható alcsony szinten szerepelt az 1994-es parlamenti választáson. Megnyílt az út az akkor már négy éve kóros hatalomelvonási tünetben szenvedő kommunista utódpárt előtt, hogy elsöprő győzelmet arasson."Eladom a kabátomat, eladom a nadrágomat... eladom a lelkem!"A történelem olykor érdemén felül kedvez annak, aki szerencsés csillagzat alatt született. Így történt ez a szabad demokratákkal is, hisz - annyi árulás és politikai ökölharc után - a 94-es választásokat követően pártjuk kapott egy utolsó esélyt, hogy visszatérjen a gyökereihez, és megtisztulva megerősítse pozícióját a honi közéletben. Az MSZP - nem kis részben az SZDSZ-es véleményformálók segítségével - 54 százalékos abszolút többségre tett szert, így akár egymaga is képes lett volna kormányt alakítani. Az SZDSZ jó 8 százalékkal kevesebb mandátumot (18 százalék) szerzett, mint 1990-ben. Ha mást nem, legalább ezt baljós jelnek illett volna tekinteni a Mérleg utcában.De a vezérkar ekkor már - láthatólag - csak a rég áhított bársonyszékek bűvöletében élt. Arról nem is beszélve, hogy ekkorra a kemény mag, a szociáldemokrata vonal végképp kiszorította a vezetésből a konzervatív értékeket is valló csapatot. Egy kis - olykor már-már komikus - násztánc megelőzte azért a frigyet. Emlékezzünk csak arra, amikor a második forduló után több SZDSZ-es vezető határozottan kijelentette: Horn Gyulát nem látnák szívesen a miniszterelnöki székben, és a levitézlett szakszervezeti vezér, Nagy Sándor sem szerepelt a szabad demokrata népszerűségi lista élén. E nagy hangon előadott erkölcsi fenntartásoknak néhány hét múltán nyomuk sem maradt."Ha megversz is, imádlak én..."Bevégeztetett. Bár látszólag sok minden történt azóta, hittel vallom: az SZDSZ sorsa az 1994-es koalíciós szerződés megkötésének pillanatában végképp megpecsételődött. De ne legyünk naivak: a vezetők nem adták ingyen a pártot. A tárcák elosztásánál a belügyminiszteri pozíció mellett megkapták az SZDSZ számára kulcsfontosságú kultúra irányítását is. Immár politikai hatalmi helyzetből folytatódhatott a teljesen egyoldalú és tekintélyelvű (leánykori nevén: liberális és toleráns) kultúrpolitika. A különféle művészeti és médiadíjak listáján végeláthatatlanul sorjáztak a nem titkoltan liberális érzületű személyiségek nevei, a közszolgálati televízióban eljött a "szőnyegbombázás" kora, amit Baló György talált ki a médiaháború legintenzívebb időszakában. Néhány hónap alatt a konzervatív értékrendnek szinte az írmagját is kiirtották a közszolgálati médiából.H a az esztelen pusztításra gondolok, mindig áldott emlékű barátom, Lehner István jut eszembe. Pisti főgyártásvezető volt a televízióban, egyike a legkiválóbbaknak. Ráadásul tisztességes baloldali gondolkodású ember. Reggelente, amikor a tévészékház mögötti törzspresszónk-ban találkoztunk, mindig Népszabadságot szorongatott a hóna alatt. Egyetlen bűne volt csupán: olyan műsor gyártási ügyeit intézte, amelynek főszerkesztője közismerten jó viszonyban volt az előző (SZDSZ-es címkével: szélsőjobboldali) tévéelnökkel. A választások után azonnal rendelkezési állományba helyezték, majd egy esztendő múltán elbocsátották. Külsősként is vállalt volna munkát, de mindenhol falakba ütközött. Régi kollégái, barátai bevallották neki, hogy a "múltja" miatt a műsoron vernék el a port a döntéshozók. Pisti tavaly nyáron ment el. Anyagilag teljesen tönkremenve, 47 évesen. Elvitte a harmadik szívinfarktus.De térjünk vissza a lényeghez, nevezetesen ahhoz az "üzlethez", amelyet 1994 kora nyarán az SZDSZ az MSZP-vel kötött. Ha egy mondatban szeretnénk összefoglalni a tranzakció lényegét: a bolton a szűk vezérkar nyert, cserében azonban odaadta a párt szellemiségét, múltját, a szimpatizánsok jó részét, magyarán az egész pártot. Utólag visszatekintve szinte érthetetlen, hogy az önmenedzselésben mindig jeleskedő SZDSZ milyen játszi könnyedséggel tette nevetségessé az MSZP-t. Pedig a párton belül sokan érezték a veszélyt: a koalíciós szerződés megkötése után többen, köztük nagyvárosok polgármesterei jelentették be kilépésüket, ezzel is tiltakozva az elvtelen paktum ellen. De a Mérleg utcában ekkor már minden potentát mámoros volt a hatalomtól.A látszat azt mutatta ugyan, hogy a szabad demokraták tovább tudják folytatni a "farok csóválja a kutyát" típusú érdekérvényesítési stratégiájukat. Gondoljunk csak a közös kormányzás első hónapjainak koalíciós botrányaira, amelyek során kimondva-kimondatlanul a szerződés felbontását helyezték kilátásba, amennyiben nem az ő véleményük érvényesül. De ez valóban csak a látszat volt. El kell ismerni, hogy ebben az időszakban Horn Gyula valódi rutinos politikusként viselkedett. Nyilván felmérte az SZDSZ-vezetés hatalmi ambícióit, és feltehetően emlékezett a régi magyar közmondásra, amely szerint lassú víz partot mos.Így is történt. Mire elérkeztünk 1995 tavaszához, a Bokros-csomaghoz, amely józan ésszel akár valódi koalíciós szakítópróba lehetett volna, az SZDSZ már Horn Gyulával szemben is elvesztette a csatát. Emlékezzünk: miközben Göncz Árpád nem kért az Alkotmánybíróságtól előzetes normakontrollt, és az SZDSZ-es képviselők szavazógépként támogatták a csomagot, az MSZP-s padsorokban többen tartózkodtak, sőt a saját kormányuk törvénytervezete ellen szavaztak. Ez a hiperszervilis magatartás akkor vált igazán látványossá, amikor a taláros testület nagyobbrészt alkotmányellenesnek minősítette a tervezett drasztikus intézkedéseket.A közvélemény előtt szétfoszlott az utolsó SZDSZ-mítosz is: a "felkészült, szociálisan érzékeny párt" mítosza. A választópolgár szabadon dönthetett: azért távolodik el az SZDSZ-től, mert szervilisen politizál, vagy azért, mert szociálisan érzéketlen, esetleg azért, mert a legcsekélyebb erkölcsi gátlás nélkül lepaktált a morálisan megtisztulni képtelen ősellenséggel.Így azután, miközben Kuncze Gábor belügyminiszterként kosárlabdabulikon szerepelt, Pető Iván és Bauer Tamás az antiszemitizmus fantomját kergette, Magyar Bálint vívta a kultúrharcot, az emberek rettegtek a soha nem látott bűnözési hullámtól, s a reálbérek csökkenése egy hajszálnyival jobban érdekelte őket, mint az, hogy néhány tucatnyi elmebeteg nyilas karszalaggal masíroz (minden társadalmi támogatottság nélkül!), és nem jártak a Merlin Színházba liberális avantgárd performance-okra. Az SZDSZ végképp elszakadt saját választóitól is, s miközben az MSZP viszonylag sértetlenül megúszta milliárdos korrupciós ügyeit, a szabad demokraták népszerűségi mutatója zuhanórepülésbe kezdett."Ki tudja, merre, merre visz a végzet..."Ez már az epilógus. Most, hogy elolvasom az eddig leírtakat, azon gondolkodom, mi is voltaképpen ennek a dolgozatnak a műfaja. Jegyzetnek hosszú, tanulmánynak rövid, legalábbis ahhoz rövid, hogy akár csak a tények fonalától vezérelve végigkövethettem volna a talán jobb sorsra érdemes, de önmagát kivégző SZDSZ elmúlt 11 esztendejét. Maradjunk annyiban: ez egy szabálytalan pártportré. Így talán megbocsát az olvasó, ha önhatalmúlag úgy döntök, az SZDSZ 1998 utáni szerepléséről alig ejtek szót. Vallom ugyanis: az immár törpepárttá zsugorodott politikai formáció elmúlt bő másfél esztendei szereplése - a látszat ellenére - már nem tesz hozzá semmit a történethez.Így csupán két momentumot emelnék ki. Az egyik Hack Péter ügye. A tolerancia és a másság tisztelőinek pártja nagy többséggel ismét az ügyvivő testület tagjává választotta azt az embert, aki a Hit Gyülekezetének vezető személyisége, egy olyan vallási közösségé, amelynek véleménye szerint "az arab elsősorban terrorista, és csak azután ember".És a másik: bár az SZDSZ pártszinten elutasította a Szent Korona átszállítását, két szabad demokrata azért megjelent a Parlament előtt. Mécs Imre csendesen, fegyelmezetten, mondhatni a hely szelleméhez méltóan. Ő azok egyike, akik azt a gondolatiságot képviselik, amelyet valaha sokan megpróbáltak beleképzelni az SZDSZ-be. De közvetlenül mellette állt Bauer Tamás. Svájcisapkában, illusztrálva a "kemény mag" többször hangoztatott véleményét: nekik a Szent Korona annyit ér, mint a svájcisapka. A két egymás mellett álló ember és ez az ócska, szellemtelen provokáció: jelkép. Jelképe egy pártnak, amely bizonyítja a tételt, hogy lefelé a perspektíva végtelen.Egy kérdés maradt a végére. Épp a legfontosabb, a címben feltett kérdés. Hova tovább, SZDSZ? Nem áltatom az olvasót, jómagam nem tudom a választ. A tavalyi év végén még Magyar Bálint, a párt jelenlegi elnöke nyilatkozott egy hegyeset, miszerint "az SZDSZ egyetlen alapvető kérdésben sem ért egyet az MSZP-vel". Ez a szerencsétlen, átlátszó, mondhatni gyermekded próbálkozás az elmúlt évek fényében inkább nevetséges, mint elemzésre méltó. Késő, uraim, réges-régen késő!Az SZDSZ 90-ben, az MDF-fel kötött paktumot követően elárulta a fórumot, 1994 előtt elárulta a Fideszt, a kisgazdákat nemegyszer szélsőségesnek bélyegezte, most, úgy látszik, az MSZP van soron. Márpedig az árulások sorozatának még a politikában is megvannak a konzekvenciái. A Magyar Sörpárt kivételével alighanem minden politikai erőt sikerült magára haragítania a szabad demokraták hihetetlenül magabiztos s egyre inkább radikalizálódó vezetésének.Itt tartunk most. A film pereg tovább, de az avatott néző már réges-régen tudja, ki a gyilkos, és ki az áldozat. A közvélemény-kutatók - cégtől és pártszimpátiától függetlenül - a parlamenti küszöb közelébe helyezik a Szabad Demokraták Szövetségét. Nem kell tehát jóstehetség ahhoz, hogy ezt a szabálytalan pártportrét úgy fejezzük be, ahogy elkezdtük: "Volt egyszer egy zenekar, ki szólni többé nem akar, s ha elfelejted, az se baj."

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.