Mindenki a furcsa magyarról és a nyakigláb kancáról beszélt

Pálffy Renáta

2011. június 7., kedd 07:15

Soha nem jutott eszembe, hogy fogadjak, pláne nem egy lóversenyen, mellyel csak olvasmányaim során és filmeken találkoztam. Ám a témában nem jártas ember számára is érezhető, hogy ez valami külön világ, legalábbis azok számára mindenképp, akiknek a zsokék, totalizatőrök hozzátartoznak a mindennapjaikhoz. Krúdy Gyula segítségével ezúttal magam is járhattam a városligeti és az alagi lóversenypályákon, de Bécs felé is tehettem egy kis kitérőt.
Sem tétre, sem helyre, sem befutóra nem lehetett ugyan fogadni a hallgatóságnak a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett újabb Krúdy-esten, legfeljebb magunkban remélni, hogy ismét különleges élményben lesz részünk, amin aztán nem is volt idő mélázni, mert már azon gondolkoztunk, miért is szeretünk annyira nyerni. Mint ahogy az Fábri Anna irodalomtörténész bevezetőjében elhangzott, talán a lóversenyek varázsának egyik kulcsa az a fajta nyerési vágy, mely kiragadja az embereket a mindennapok szürkeségéből, hogy átsegítsék magukat egy könnyedebb világba. Ezek után nem is csoda, ha maga Krúdy Gyula is fokozott figyelemmel viseltetett a lóversenyek iránt, hiszen a különcök, a nem mindennapi emberek „nagyköveteként” számos érdekes figurát fedezhetett fel a lovin. Amúgy sem nehéz azonosulni a mindig nosztalgiázó alkotó gondolataival, alakjaival, hiszen manapság sem idegen tőlünk a jelen problémái elöli menekülés szándéka.

Ám mielőtt Krúdy világában merültünk volna el, Bacher-Tuli Andrea történésztől megtudhattuk, hogyan is jutottak el addig a 19-20. század fordulójára, hogy Heltai Jenő azt írja: „most Budapesten mindenki lóversenyre jár, és a lóversenytér Budapest”. A lóversenyzés hazánkban összeforrt Széchenyi István nevével, aki angol zsokékat hozatott az országba. A versenyek látogatása az 1880-as évektől vált tömegessé, amikor megnyílt az új városligeti pálya. Korábban a Gubacsi dűlőn volt, amit elég nehéz volt megközelíteni.

A versenypályán a társadalom összes rétege megfordult, ám mindenkinek megvolt a maga helye. A nagy tribün – a lovak befutó helyénél – az előkelő társaság számára volt fenntartva: itt volt az udvari páholy, valamint a lóegyleti tagok és illusztris vendégeik helye. Mellette volt a kis tribün, mely szintén az előkelőbbeknek jutott, ám már csak fele áron. A harmadik hely teljesen elkülönült az előbbi kettőtől, a versenypálya közepén helyezkedett el, szemben a tribünökkel. Itt nem volt ülőhely, ám arra kiváló lehetőséget kínált, hogy a sör és virsli fogyasztása közben meg lehessen figyelni az előkelő társaságot: ki milyen ruhában érkezett, kivel beszélget.

A versenyeknek két nagy központja volt, Budapest és Alag, a Monarchián belül pedig Bécs csatlakozott ezekhez a helyszínekhez. A korban a városiassághoz szinte hozzátartozott, hogy a nagyobb városoknak legyen lóversenypályájuk, Magyarországot szinte behálózták a pályák. A verseny népszerűsödéséhez pedig nagyban hozzájárult egy „nyakigláb kanca”, amelyről Krúdy szavai szerint „a magyarok kimeresztett szemmel, fokozódó lelkesedéssel kezdenek beszélni”. Voltaképpen ő „volt az oka, hogy az 1880-as években határtalan lóversenykedv ereszkedett Budapestre. Aranyba foglalták a patáját, népszerűsége éveken át virágzott, kimúlása után pedig legendák hőse lett.”

Kincsem 54 futamból 54-szer lett első, ezt a teljesítményt azóta sem tudták felülmúlni. Tulajdonosa, Blaskovics Ernő nem is engedte, hogy veretlennek nevezzék, csak a verhetetlen szót tartotta méltónak hozzá. Kávéházat, fogadót, palotát, sőt gyufát is elneveztek a Hesp Róbert idomításának köszönhetően hatalmas karriert befutott állatról. A csodaparipa sikereihez talán az is hozzájárulhatott, hogy útjaira mindig elkísérte egy macska is. Mikor egy alkalommal Angliából Franciaországba hajóztak át Kincsemmel, hatalmas riadalom kerekedett, mert nyoma veszett a cicusnak, ám a kitartó keresésnek köszönhetően végül megkerült.

A lovas világnak azonban nemcsak legendás versenyállatai voltak, hanem olyan személyek – versenyzők, lótartók, fogadók – is, akik koruk kultikus figuráinak számítottak. Ilyen volt Szemere Miklós is, a századforduló magyar társadalmi életének egyik legnépszerűbb, legtöbbet emlegetett alakja. Úgy vonult be a köztudatba az egyébként komoly közéleti tevékenységet folytató magyar gróf, mint „egy kártyázó, lóversenyező világfi, aki gavallérosan, bőkezűen szórja a pénzt”. Lóversenysikereit az 1890-es években alapozta meg: olyannyira óvatos volt és bizalmatlan, hogy a futamok előtt angol zsokéját bezáratta, hogy az éjszaka folyamán senkivel se tudjon érintkezésbe lépni, de lovát is árgus szemekkel őriztette. Ez a „furcsa magyar” megihlette Krúdyt is, alakja 10-12 regényében is központi szerepet kap. Nem véletlenül, hiszen Szemere igazi különc volt, legtöbbet talán az inasa tudott róla. Élete azonban arról árulkodik, hogy sosem volt közömbös a magyar sors iránt, szívén viselte a nép szellemi-fizikai fejlődését is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy 1906-ban az ő meghívására érkezett hazánkba a japán Kicsiszaburo Szaszaki mester, hogy megismertesse és népszerűsítse a dzsúdót.

A magyar lovassportot is számos külföldi hatás érte: míg a lóversenyzés fellendülésének kezdetekor az angol zsokék árasztották el az országot, később elindult a magyar lovasnevelés, melyben Szemerének szintén nagy szerepe volt. Emellett egyre több amerikai zsoké is feltűnt, mivel az Egyesült Államokban akkoriban betiltották a fogadásokat. Így esett, hogy 1901 és 1909 között hazánkban is versenyzett az a zsoké, aki „a legek legje” volt, Fred Taral 1901-ben lett zsokébajnok, ami abban a korban felért egy olimpiai aranyéremmel.

A lóversenyzés és közönsége is folyamatosan változott, melyet Krúdy is ábrándosan jegyez meg 1916-ban. Mint írja: „Hol vannak Széchenyi István gróf gentlemanjei?... Zagyva, zűrzavaros publikum előtt állok...”, új emberek jelentek meg a gyepen, akik „a háború alatt jutottak pénzhez, kultúravágyhoz, új ruhához, életszomjúsághoz, játékszenvedélyhez”.

Bár az idő múlik, az emberek változnak, Krúdy utóbbi két megállapítása – az életszomj és a játék iránti vágy – ma is él bennünk, ennek a lóversenypálya száz éve különleges színtere volt, mely Tóth Árpádot is megihlette: „Ha majd a vasárnapi nép / Nyüzsög, s a versenytérre lép / Pirosló arccal s piros toalettben, / És az ajkakról e szent jelszó rebben: / Tippet a népnek! / S ha majd kilépnek / A tribünre az eleven grófok, / S viszont fejünkbe ezer tüzes srófot / Srófol a nap, / S a sok szalmakalap / Virít sárgán, mint jó földben a búza, / És feltűnést kelt a nőknek blúza / S egyebe, / Oh, a szívemet akkor vegye be / Ostromával a lóversenyi láz!”

A szerkesztő ajánlja

Lázár Fruzsina

A magyar költőnő, akinek el kellett fojtania nőiességét, hogy sikeres lehessen

Nemes Nagy Ágnesnek még mostoha sors jutott. Vajon a mai írónők átveszik a hatalmat az irodalomban?

Pintér Bence

Olyan vérfagyasztó a valóság, mint a legkegyetlenebb mese

Az elmúlt évtizedekben számos, a 13 gyermekét ágyhoz láncoló, megkínzó Turpin családéhoz hasonló eset került napvilágra.

R. Kiss Kornélia

Apátia lett úrrá a baloldali bicskei ellenzéken

A szír származású jelölt a migránskampány miatt visszalépett, a másik szocialista is idő előtt visszavonulna. Csak a Jobbik száll szembe a Fidesszel.

Katona Mariann, Hutter Marianna

Szél tanácsadója: Kósa azt mondta, magyar vagyok, nem afgán

Megszólalt a tanácsadó, akit Szél Bernadett javasolt a nemzetbiztonsági bizottságba.