A tavaszi virágzás kezdetekor született

A hetvenéves Ágh István költő úgy érzi, mindent megírt, amit akart, és azt csinálta, amit szeretett

2008. április 1., kedd 00:00

Kossuth-díjas költőnk, Ágh István hetvenéves. Egy tucat verseskötet, megannyi próza, regény és szociográfia, tanulmány szerzője, ihletője. Azon a tájon ismerkedett meg a magyar nyelvvel, ahol Berzsenyi, Kisfaludy Sándor vagy Batsányi. Örökül kapta a költészetet.
Hogy van a születésnapokkal? Tudomásul veszi-e, üli-e, megrázza-e, állomás-e, vagy ugyanolyan nap, mint a többi?
– Érdekes, hogy a mi családunkban, de lehet, hogy ez a falura jellemző, nem a születésnapot ünnepelték, hanem a névnapokat. Én azonban már gyerekkoromban jelentős napnak tartottam, és azt mondtam az anyámnak, nekem most paradicsomos káposztát csináljon sült kolbásszal, mert az a kedvencem volt. Ebben az időben a testvéreim már nem éltek Iszkázon, csak hármasban maradtunk. A falu végén is laktunk, ami azt jelentette, hogy a haverok sem voltak elérhetők, tehát a születésnap is önmagammal kapcsolatos szertartás volt. De nem március 24-én, ahogy az anyakönyvi kivonatban áll, hanem 25-én, a bába ugyanis nem vette észre, hogy amikor világra jöttem, elmúlt már éjfél. Gyümölcsoltó Boldogaszszony napján, a tavaszi virágzás kezdetekor.
– És a hetvenedik születésnap batyuja milyen gondolatokkal van teli?
– Sokat gondolkodtam ezen, mert ki vagyok téve a kérdésnek. Bevallom, hogy a magam számára a hatvanadik születésnap sokkal fontosabb volt, mert arra gondoltam, az már az öregség. Őszikés hangulatban vártam, amit versekben is megírtam. És boldog is voltam, hogy megértem, mert majdnem azt csináltam, amit szerettem volna. Utána két évvel jött a kétezredik év, ami különleges helyzetbe hozott: úgy éreztem, mintha egy hegytetőre értem volna fel, ami azt jelentette, hogy nem sok van hátra. Ez a hetvenedik év már ráadás. Örülök megint, hogy megértem.
– Megírta, amit meg akart írni, vagy adósa maradt önmagának?
– Úgy hiszem, hogy megírtam. Hogy aztán milyen az, amit letettem az asztalra, más kérdés. Három éve egy olyan adósságomat törlesztettem, amely tulajdonképpen bekerekíti a pályaívet, amit végigjártam. Azt az ideális magyar költőt szerettem volna esszé formájában megírni, aki vitathatatlanul a világteremtő költők közé tartozik – Balassi, Csokonai és Ady. Meg is írtam, leadtam a könyvet, az idei könyvhéten jelenik meg. Már gyerekkoromban nagyon izgattak a költők, nem tudtam, hogy verseket ír a bátyám a pajtában. A megtalált időből című utolsó verseskötetemmel pedig azokat a pillanatokat akartam egy nagy kompozícióban, hatvan 18 soros versben megörökíteni, ami a születésem előtti tudatlan állapotból, még a magzatvízből indul, és egy túlvilági látomásig ér. Ez túlságosan befejező állomás, ahonnan őrült nehéz olyan verset írni, amit az ember jónak tart. De majd elkezdem…
– Jó néhány barátja, kortársa elhunyt a közelmúltban, akik hozzátartoztak az életéhez. Kik hiányoznak leginkább?
– Szinte csak azok haltak meg, akik olyanok voltak, mint a testvéreim: Bella Pista, Lázár Ervin, idősebb „testvéremként” Domokos Mátyás, „öcsémnek” Nagy Gazsi, és még vannak, akikkel nagyon jó emberi kapcsolatban voltam. Például egykori évfolyamtársammal, Buzás Andorral. Sajnálom, hogy nem lett belőle költő. Szóval volt egy év, amely engem szinte padlóra vágott.
– Jóllehet mindenekelőtt költőnek ismerjük, mégis maradandót alkotott a prózában is. Ha a Balaton-felvidékről és a Bakonyról írott bölcsőjáró könyvét olvasom, a gyönyörű mondatokban a költészettel találkozom.
– De azt mondják, éppen az a jó benne, hogy nem költői próza. Ezt örömmel hallom, mert azt jelenti, hogy megtartja a próza szabályait. Nem érzelgős, hanem érzelmet fakaszt a nyelve.
– Harminc éve elhunyt bátyja, Nagy László mennyire van jelen az életében? Beszélget-e néha vele?
– Elég sokat álmodom róla. Furcsa álmaim vannak. Azt álmodom, mintha egy külvárosi házban lakna, de nem családi, hanem egyemeletes panelben, valahol, mondjuk Lőrincen, de mindig lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem hívom föl. Az sose jut eszembe, mikor felébredek, hogy ő miért nem hív föl engem…
– Milyen szokásai maradtak meg hetvenévesen?
– Valamikor kujtorgós pasas voltam, szerettem kávéházakba, kocsmákba járni a barátaimmal, de ez mára megszűnt. Ez is a korral jár, meg egyre ritkul és öregedőbb a fiatalkori „banda”.
– Szereti még a bort?
– Érdekes, hogy a hatvantól nyolcvanig terjedő években a vörösbor volt a divat, de most csak finom fehérbort iszom. Ez is valamire mutat. És a somlai bor nekem anyanyelvű jellegű borom. A kisgyerekkorom bora, mert mikor a vendégek elmentek, meg szoktam inni, ami a poharak alján maradt. Jó fanyar íze volt.
– Hisz a vers jövőjében?
– A vers szükséglet. A festészettel és a zenével együtt egyidős az emberiséggel. Ezért bizakodom.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.