A csatlakozás

2009. október 27., kedd 00:00

Ő S Ö K T E R E

Hányszor és miért akart a Kádár-rendszer pénzügyi vezetése az IMF-hez csatlakozni? Moszkva segítette vagy akadályozta Magyarország Világbank-tagságát? Hányadik alkalommal és miért sikerült a nyugati pénzügyi ikerintézményhez csatlakozni? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik a jövő héten a Hír Televízió Ősök tere című műsora.

A második világháború után amerikai vezetéssel megalakult úgynevezett Bretton Woods-i rendszer két fontos, az egész világ pénzügyi helyzetét – az elmúlt negyed század során különösképpen – befolyásoló intézményt hozott létre: a Világbankot és az IMF-et, azaz a Nemzetközi Valutaalapot. A két szervezet kezdettől fogva amerikai dominanciával működött, eredeti feladatukat abban határozták meg, hogy a világháborús pusztítás után segítsék tagországaik gazdasági tőkeképzését, beruházásait hitelekkel finanszírozzák, és kiszámítható, fenntartható monetáris politikájukat elősegítsék.
A szervezetekhez Magyarország viszonylag korán, már az ideiglenes kormány 1945-ös regnálásakor csatlakozni szándékozott. Jelezve a kérdés fontosságát, nem a pénzügy, hanem a külügy preferálta a tagságot. Miután azonban a kommunista tömbbe való integrációra előkészített közép- és kelet-európai országok számára Moszkva megtiltotta a Marshall-segély elfogadását, hazánk 1947-es csatlakozási szándékát az USA megvétózta.
A Magyar Nemzeti Bank (MNB) 1966 márciusában javaslatot dolgozott ki a Nemzetközi Valutaalappal való kapcsolatfelvételre, amely azonban nem formális, hanem csak informális tájékozódásra hatalmazott fel. A hatvanas évek középső harmadában az MNB ügyvezető igazgatója, Fekete János részéről megvalósuló – és minimális francia támogatással elősegített – tájékozódás azonban nem hozott eredményt. A hatvanas évek utolsó harmadában az új gazdasági mechanizmus beindításához szükséges hitel megszerzése miatt azonban aktuális lett az IMF-tagság felvetése. Pontosabban ez csak eszközként szolgált volna a Kádár-rendszer Világbankba való bekapcsolódásához, hiszen a világbanki hitelek lehívásának előfeltétele volt a valutaalaphoz való csatlakozás. Az MSZMP Gazdaságpolitikai Bizottsága 1967 februárjában támogatta is a pénzügyminiszter csatlakozást felvető javaslatát. Az MSZMP PB egy hónapra rá meg is adta a felhatalmazást a két nemzetközi pénzügyi szervezettel való informális kapcsolatfelvételre. Moszkva viszont nem nézte jó szemmel a közeledést, Koszigin szovjet miniszterelnök a magyar párt- és pénzügyi vezetés tudtára is adta, hogy „az IMF, a Világbank és a GATT kérdésében együtt határoztuk el, hogy nem lépünk be”, és bármilyen csatlakozás „a szocialista közösség ügye, és nem lehet külön elhatározás alapján cselekedni”.
Az új gazdasági mechanizmus kezdeti sikerei miatt már nem volt szükség gyors tőkeinjekcióra, pozitív volt a külkereskedelem mérlege. Ez és a moszkvaiak Kádárra gyakorolt hatása egészen a következő évtized elejéig befagyasztotta a csatlakozási szándékot. Mindezt tovább hűtötte, hogy egy ’69-es szovjet állásfoglalás szerint a tőkés Nyugat kezében lévő intézmény valójában meg akarja bontani a KGST-országok egységét. Fél évtized múlva, 1973-ban merült fel újra a csatlakozás ötlete. Miután a szokásos szovjet anyagi dotáció nem volt elegendő a megroggyant szocialista gazdaság finanszírozásához, Kádár a pénzügyi vezetés kérésére jelezte feléjük, hogy ismét megpróbálnánk a tagságot. Moszkva azonban hajthatatlan volt, s bizonyítva a többször bevetett magyar revolverpolitika hatékonyságát, cserébe inkább növelte kőolajszállításai volumenét, és elengedett egy kis államadósságot.
A hetvenes évek végén a romló fizetési mérleg, a külkereskedelmi egyensúly felborulása és a szovjet hitelezés elmaradása oda vezetett, hogy Magyarországnak – az irracionális, költekező, önmagát felélő – szocialista gazdaság finanszírozásához nagy mennyiségű, hosszú távú, alacsony kamatozású devizahitelre volt szüksége. Ezt Moszkva értelemszerűen nem tudta biztosítani, így Kádár is úgy döntött, ideje a Világbank–IMF-duóhoz fordulni. Az MSZMP KB gazdaságpolitikai osztálya 1978 nyarán ismét elővette tehát az IMF-csatlakozás ügyét, a párt politikai bizottsága pedig kimondta: a csatlakozás következtében „hitelforrásaink és adósság-visszafizetési lehetőségeink kedvezőbbé válhatnak”.
Ezerkilencszáznyolcvanegyben Brezsnyev Kádárral való krími találkozóján világossá tette, hogy a Szovjetunió nem tudja többé finanszírozni a magyar kommunizmust. Ez volt az a pont, ahol mind Honvári János – a győri Széchenyi István Egyetem gazdaságtörténésze –, mind Torda Csaba közgazdász szerint megszületett a döntés arról, hogy a keleti rendszert nyugati pénzcsapokra kell kötni. A két szerző a csatlakozás történetéről szóló alapvető közös munkájában úgy véli: szovjet kölcsönök és KGST-áruhitelek hiányában, valamint a keleti adósságok prolongálásának elmaradása miatt, illetve a politikai legitimáció szempontjából továbbfinanszírozandó életszínvonal-politika érdekében döntött úgy a pártállam vezetése, hogy a Bretton Woods-i rendszer része lesz. Jellemző adatként sorolják fel, hogy 1978-ra nyolcmilliárd dolláros lett az adósságállomány, és nem volt többé remény arra, hogy a kamatok törlesztését a többé nem nyereséges külkereskedelemből lehet megoldani. Példaként említik, hogy a konvertibilis valutákban fennálló nettó adósságállomány az 1978. évi 213 milliárd forintról 1981 végére 255 milliárd forintra nőtt – innentől kezdve pedig csak vágtatott tovább.
A két szakértő egybehangzó állítása szerint a ’82. tavaszi csatlakozáshoz vezető döntő, 1981. októberi KB–PB-állásfoglalás azért születhetett meg, mert a pénzügyi vezetők beláttatták a pártvezetéssel, hogy – Kádár meggyőzés hatására született, ’81 őszén elhangzott szavaival élve – „a minimális nemzetijövedelem-növelés, az életszínvonal-megőrzés, a nyugati adósságtörlesztés és nemzeti fizetési mérlegünk” érdekében kell megtenni a lépéseket. Az IMF 1982. december 8-án 475 millió dolláros azonnali, készenléti hitelt folyósított az immár tag Magyarországnak. 1983 nyarára az ország fizetőképessége – az IMF-csatlakozás ellenére – azonban ismét kritikussá vált.
A szinte kizárólag „tőkés relációban keletkező” nettó adósságállomány növekvő árnyékában meghozott csatlakozási döntés történetét dolgozza fel hétfőn az Ősök tere.
Az adás időpontja a Hír Televízióban: hétfő, 22.05. Ismétlések: kedd, 10.30, szombat, 15.05.

<div align=Fotó: MTI–UPI–Tim Clary" title="Fotó: MTI–UPI–Tim Clary" hspace="3" width="350" height="255" align="left" /> Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettese, L. A. Whitome, a Nemzetközi Valutaalap európai osztályának igazgatója, Marjai József miniszterelnök-helyettes és Jacques de Groote, a Nemzetközi Valutaalap ügyvezető igazgatója 1982. május 6-án Washingtonban, amikor Magyarország csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz. Egy évvel később az ország fizetőképessége ismét veszélybe került

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.