A nyírfaaraszoló álma

Evolúció és értelmes tervezettség a Darwin-évben

Molnár Csaba

Molnár Csaba

2009. február 17., kedd 00:00

A kétszáz éve, 1809. február 12-én született Charles Darwin százötven évvel ezelőtt jelentette meg A fajok eredete című könyvét, amelyben leírta a természetes szelekción alapuló evolúció elméletét. Szinte minden biológiai jelenség bizonyítottan az evolúcióra vezethető vissza, mégis számtalanszor próbálták hiteltelenné tenni az elméletet a megfogalmazása óta eltelt másfél évszázadban. De pontosan miről szól és kik között zajlik e vita?

Megkövesedett puhatestűek Alcide d’Orbigny francia természettudós és világutazó (1802–1857) gyűjteményéből, akinek munkáját Darwin a XIX. század egyik legnagyobb tudományos teljesítményeként értékelte. Ma már inkább Darwinéra emlékezünk

Végül is mi a baj a fejlődéselmélettel, legalábbis kritikusai szerint?

A roncstelepen végigsöprő szél
Az értelmes tervezettséget elfogadók kedvenc példája szerint arra, hogy csupa véletlenszerű változás eredményeképpen létrejöjjön egy elefánt vagy akár csak egy bolha, annyi esély van, mint hogy a roncstelepet felkavaró szél az alkatrészekből egy Boeing–747-es repülőt állítson össze. Amellett, hogy ha elegendő idő áll rendelkezésre, a legvalószínűtlenebb események is bekövetkezhetnek, itt egy hatalmas félreértést (vagy félremagyarázást) kell szétoszlatnunk. Bár a genetikai változásokat okozó mutációk véletlenszerűek, maga az evolúció egyáltalán nem az. Hogy egy új tulajdonságokkal rendelkező egyed sikeres lesz-e, azt alapvetően a környezete dönti el. Sok apró, egymásra épült mutáció pedig igazán összetett struktúrákat hozhat létre.

Egy fél szárny semmire sem jó!
Gyakran hallani az ID szószólóitól, hogy a mai élőlények szervei csak jelenlegi „tökéletes” formájukban használhatók, így nem fejlődhettek kis lépéseken keresztül. Mit is érne egy szitakötő aprócska, repülésre alkalmatlan szárnyakkal, vagy hogyan csábíthatná a poszméheket a méhbangó nevű orchidea, ha szirmának mintázata nem formázna tökéletes nőstény méhet? A szárny feladata sok kutató szerint kezdetben nem a repülés volt. A ma élő álkérészek vízben élő lárvái például kopoltyúikkal csapkodva áramoltatják az oxigéndús vizet. A hozzájuk hasonló ősi rovarok talán kijutottak a víz felszínére, ahol megnyúlt kopoltyúikkal először evezni, majd repülni kezdtek.
A méhbangó szirma valóban lenyűgözően utánozza a nőstény poszméh rajzolatát, de korántsem tökéletesen. Semmi okunk azt mondani, hogy a mai formánál nem lehet pontosabb képet alkotni a méhről. Viszont így is működik, ezért feltételezhető, hogy a múltban egy kicsit kevésbé pontos másolat is előnyhöz juttatta viselőjét.

Az evolúció elmélete megsérti a termodinamika második főtételét
A termodinamika második főtétele kimondja, hogy az izolált rendszerek entrópiája, tehát a bennük rejlő rendezetlenség mértéke nem csökkenhet. Minthogy az evolúció sokszor (de nem mindig) az egyszerűbb szervezetektől tart a bonyolultabbak felé, általa csökkenhet az entrópia. Az a baj ezzel az érveléssel, hogy bolygónk semmiképpen sem tekinthető a környezetétől izolált rendszernek, gondoljunk csak a napsugárzásra. Így ebben az esetben a második főtétel nem alkalmazható.

A darwinizmus a legszörnyűbb politikai
mozgalmakat szabadította a világra
Az evolúciós elmélet leegyszerűsítő értelmezése szerint bizonyos élőlények életrevalóbbak a többieknél, és ők győzedelmeskednek a létért vívott harcban. Hitler és az eugenika követői is az úgynevezett szociális darwinizmusra alapozták agyrémeiket, így maga az evolúciós elmélet jelenti a veszélyt – érvelnek egyesek. Az elmélet, ahogy más tudományos teóriák, a gravitáció vagy a kvantumelmélet is csak leírja a tapasztalt jelenségeket. Nem alkalmas arra, és nem is célja, hogy megmondja az embereknek, mi jó és mi rossz.


Mindeddig az állt a texasi állami tantervben, hogy a diákoknak meg kell ismerniük a tudományos elméletek „erősségeit és gyengéit”. Ártalmatlanul hangzó mondat, sőt szimpatikus, hogy a tanulókat kritikus gondolkodásra ösztönözte. Kár, hogy nem volt több eufemizmusnál, amelyet abból a célból találtak ki Texas kreacionista véleményformálói, hogy a törzsfejlődés elmélete ellenében saját tanaikat oktathassák a déli állam iskoláiban. A kifogásolt képes beszédben megfogalmazott rendelkezéseket januárban törölte a tantervből a tizenöt tagú texasi tanügyi tanács nyolc–hét arányban. A tanács elnöke Don McLeroy fogorvos volt, aki nyíltan vallja, hogy a Föld mindössze néhány ezer éve létezik, nem pedig évmilliárdok óta, amint azt a geológiai adatok bizonyítják. A tudomány hívei csatát nyertek, de a háború minden bizonnyal folytatódik.
Ez a történet – amely az Egyesült Államokban korántsem példa nélküli az utóbbi években – szép nyitánya a Charles Darwin kétszázadik születésnapja köré szervezett Darwin-évnek. A kreacionisták Amerikában erősebbek, mint valaha, de a ráció és a tudomány tisztelete ott is áthatja a társadalmat.
Nehéz ugyanakkor meghatározni, kik is e küzdelem résztvevői. A tudomány és az egyház képviselői? Aligha.
„Ma, majdnem fél évszázaddal a [XII. Piusz által kiadott] enciklika után az új ismeretek arra a felismerésre vezettek bennünket, hogy az evolúcióelmélet több, mint egy hipotézis. Valóban figyelemre méltó, hogy ezt az elméletet egyre több kutató fogadja el, miután számos felfedezést tettek a legkülönfélébb tudományterületeken. Ezen egymástól függetlenül nyert eredmények összessége keresetlenül és hamisítatlanul támogatja az elméletet” – mondta II. János Pál pápa a Pápai Tudományos Akadémián 1996. október 22-én tartott beszédében, és ezzel egy csapásra a szívükbe fogadták őt a világ biológusai. Pedig már XII. Piusz pápa is kifejtette az 1950-ben kiadott Humani generis című enciklikájában, hogy az evolúcióelmélet komolyan veendő hipotézis, amely összeegyeztethető a katolikus hittel.
Ez első hallásra meglepő lehet. Amikor az utóbbi évtizedekben, főként az Egyesült Államokban, újból fellángoló evolucionista-kreacionista vitáról hallunk, a leegyszerűsítő és sokszor szándékosan megtévesztő argumentáció a tudomány és a hit harcaként írja le az eseményeket. Valójában az értelmes tervezettségnek, közismert angol nevén intelligens designnak (ID) nevezett elmélet (hangsúlyozottan nem tudományos elmélet, pusztán elmélet, amint azt később látni fogjuk) leginkább az észak-amerikai protestáns egyházak – új jelenségként az iszlám és más keleti vallások – híveinek körében népszerű.
Hazánk egészen jól áll az evolúció elfogadottságát tekintve. A Science folyóiratban 2006-ban közölt grafikon szerint a hazánkban megkérdezett ezer ember mintegy kétharmada elfogadja a törzsfejlődés elméletét, körülbelül tizenkét százalékuk nem tudja megítélni a kérdést, és tizenegy százalékuk utasítja el. A sor elején az észak-európai államok, a végén pedig az Egyesült Államok (negyven százalék elfogadó), illetve Törökország áll, ahol csak minden negyedik ember tartja igaznak az elméletet. Érdekes, hogy az erős katolikus hagyományokkal bíró Olasz-, illetve Spanyolországban még a magyarországinál is magasabb, hatvankilenc, illetve hetvenkét százalékos arányban fogadják el az emberek az evolúciót.
Természetesen ezek az adatok inkább szociológiai szempontból érdekesek, de nem igazolják vagy cáfolják egyik elmélet állításait sem. Mielőtt azonban megvizsgálnánk azokat a kérdéseket, amelyeket az ID népszerűsítői általában felhasználnak arra, hogy cáfolják a törzsfejlődést, érdemes megemlékeznünk egy régi ismerősről, „akit” az ID-propagátorok az utóbbi években folyamatosan rágalmaztak, de „ő” visszaverte a támadást. Ez a nyírfaaraszoló lepke.
A nyírfaaraszoló a biológia-tankönyvek evolúciós fejezeteinek elmaradhatatlan szereplője. E molyfajnak, amely napközben a nyírfákon pihen, két színvariánsa, egy sötét és egy világos típusa létezik. A XIX. század végéig szinte kizárólag a világos változat volt honos Angliában, amely rejtő színének köszönhetően el tudott bújni a rá vadászó madarak szeme elől. Az ipari forradalom és az ezzel járó légszennyezés miatt azonban korom rakódott a fákra, amelyek sötétebbek lettek. Ekkor világos krémszínű szárnyai már nem rejtették el a lepkét, viszont ekkor jött el az addig szinte ismeretlen sötét típus ideje, és a fekete szárnyú lepkék terjedtek el a populációban. A múlt század közepén aztán környezetvédelmi törvényeket hoztak Angliában, a légszennyezés csökkent, a nyírfák visszanyerték világos színüket, és újra a krémszínű lepkék lettek a sikeresebbek.
Minthogy a szárny színezettsége genetikailag kódolt, ez maga a természetes kiválasztódáson alapuló evolúció, mégpedig működés közben.
Ennél egyértelműbb bizonyíték nincs a világon, a jelenség hátterét feltáró Bernard Kettlewell, az Oxfordi Egyetem biológusa azonban kísérleti hibákat követett el. E hibákra, anélkül hogy a jelenség hátterét kétségbe vonta volna, Michael Majerus evolúcióbiológus hívta fel a figyelmet 1998-ban, és ezzel akaratlanul is lavinát indított el. Az értelmes tervezettség elkötelezettjei – szokásukhoz híven – nem a saját állításaikat próbálták igazolni adatokkal, tényekkel, hanem az evolúciót bizonyító vizsgálatok hitelét ásták alá. Egymást követték a Majerus könyvét manipulatívan idéző cikkek, végül nyíltan csalással vádolták az akkor már elhunyt Kettlewellt. Márpedig a csalás egy kutatóra nézve még holtában is a legsúlyosabb vád, amit csak el lehet képzelni. A támadások hatására az ezredfordulón törölték a molylepke példáját az Amerikában széles körben használt biológia-tankönyvből. Kenneth Miller, a könyv társszerzője e lépésre azt a meglehetősen érthetetlen magyarázatot adta a New Scientistnek, „könnyen mondhatják, hogy csalás az egész, és csak hosszas magyarázattal tudnánk erre válaszolni”.
Majerus, talán bűntudattól is vezérelve, 2000-ben nagyszabású kísérletsorozatba kezdett, amelyben gondosan kiküszöbölte Kettlewell kísérleteinek hibáit. Hétévi munka után kapott eredményei megerősítették az eredeti kutatás következtetéseit, így a nyírfaaraszoló története ma is az evolúció egyik legszebb példája.
Mindettől függetlenül az értelmes tervezettség elkötelezettjei nem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem, hogy emlékeztessék az embereket: az evolúció „csak egy elmélet” a többi között. És milyen igazuk van! Ha ők is a tudományt művelnék, tudnák jól, hogy az elmélet szó mást jelent a közbeszédben (bizonyítatlan, valószínűtlen képzelgés) és mást a tudományos közegben. Valóban, az evolúció egy tudományos elmélet, amely úgy született, és alakul ma is, hogy a kutatók a jelenségek alapján hipotéziseket állítottak föl, majd ezeket igyekeztek megcáfolni, írja Benedikt Hallgrímsson, a Calgaryi Egyetem tanára az Evolutionary Biology szakfolyóirat egyik tavalyi számában. Egy elmélet akkor nevezhető tudományosnak, ha állításai elvileg megcáfolhatók. A törzsfejlődés esetében a cáfolat mindmáig nem sikerült, az ID állításai azonban alkalmatlanok arra, hogy tudományos elemzésnek vessük alá őket.
A kutatók az anyagi világ jelenségeinek megértésére korlátozzák vizsgálataikat, nem foglalkoznak az etika, a moralitás és a spiritualitás kérdéseivel. Esetünkben tehát nem a hit és a tudomány harcáról, csupán a tudomány és egy olyan fikció küzdelméről van szó, amelynek állításait semmilyen tény nem támasztja alá.

A szerkesztő ajánlja