A tücskökrűl

2010. szeptember 28., kedd 00:00

L U G A S
Hosszú nyári estéken, midőn látod, hogy megnőtt minden fű-fa-folyondár, lugas és szőlő, citromfű, gránátalma, és terjedelmes a bukszussövény, a ruta, rozmaring, datolyaszilva, mandulafenyő és a többiek, amit mind magad ültettél, s lassan oly időtlenné válik a kerted, amilyennek álmodtad – szóval ekkor, bús nyári estéken konstans szférák zenéje: megszólalnak a tücskök.
Nem egy, hanem száz. Nem száz – ezer. Talán mert nekik is paradicsomi idillt ígér a kert. És örömükben oly hangos és oly átható tücsöknótát, hívóéneket, nászéneket, riadót vagy panaszdalt danolásznak estétől hajnalig a füledbe, hogy meglepetten kapkodod a fejed. Mint ama végtelen pusztai mezőkön, a régi, meleg alföldi éjszakákon, ahonnét a gyerekkorból csöng a dal: tanyáról kerekezünk hazafelé a csillagos ég alatt szüleimmel. De néha nem árt a concerto centrumában elbúsongni: lényegében tetszik-e az idillt is átható fülsiketítő muzsika?
Mert riadtan hőkölsz is, nehogy „tücsök bújjék a fejedbe” – a költők régóta pontosan tudják, hogy a tücsökzene szép csattogása mellett még egyebeket, így „szirteket is repeszt”. Vagyis a vadul befutó lírai üzenetek ellenére tudod, hogy a kedvesen zenélő állatkák némelykor olyannnyira elszaporodnak, hogy az idilli hangulatnak vége. Ilyenkor viszont, hidegfejű tudósok, nem árt a tücsökirtás brutális akciójának nekilátni!
Valóban? Sose forgott ilyesmi a fejemben – sőt az élethez értelmesen hozzátartozóan organikusnak, sőt kifejezetten boldogítónak éreztem én „a” tücsökzenét. Zavaró jellege föl sem tűnt – tán csak most, hogy a kert ennyire „beérett”. Egy erről való diskurálás közben Bánfi Tamás barátom könyvtárszobájában a házigazda váratlanul létrára kapott, irány a mennyezetig érő polcrendszer (hihetetlen ritkaságokat tartalmazó bibliotékája van), és az egyik felső csücsökből sokat sejtetően leszólt: szerencséd van! És hozta Pungur Gyula A magyarországi tücsökfélék természetrajza című nagyszerű munkáját 1891-ből, a Királyi Magyar Természettudományi Társulat kiadásában. Belelapoztam, és ó!, rögtön bizonyossá vált, hogy amit én eddig tudtam az „tücskökrűl” – az bizony semmi.
Pedig ösmergetek egyet-mást a tücsök kultúrtörténetéből a lustaságról szóló mesebeli sztereotípiákon kívül is. „Ismeretes bogárnemnek” mondja a Czuczor–Fogarasi-nagyszótár is, és két fő faja van. A házi tücsök a konyhákat, sütőszobákat s egyéb meleg helyeket kedveli, ezért gyakori a pékműhelyekben és tűzhelyek alatt is (The Cricket on the Hearth – mondja Dickens egy 1845-ös érzelmes történetében, mert ugyebár, akinek tücsök lakik a tűzhelyében, az a legboldogabb ember a világon). S hogy a házi tücsök barnássárga, és két tapogatószarva és négy „evezőcsipérje” és kétágú farka van. Aztán a mezei tücsök „buczkós fejű” és sötétbarna színű, s a mezőn holmi kis dombocskákon tartózkodik. Mindkét fajnak „sajátnemű csiripoló” éneke van, melyet különösen éjjelenként hallat. És hogy másképpen is megnevezik őket: trücsök, prücsök, prütyök és szütyőke – a Szilágyságban szücsöknek is mondják. Hangutánzó, mint a latin gryllus, cicada is. És hogy főnévből képzett ige a „tücskérez” – túl a Dunán arról a személyről mondják, ki az időt hiába töltve ide-oda járkál, és a mesebeli tücsök módjára henyél. De ez: semmi.
Pungur Gyula könyvecskéje azonban mindent fölülmúl – rögtön, némi rendszertani tisztázás után az emlegetett túlszaporodásról mondja azt, hogy a természet kényes egyensúlyt tart, s a tücsökfélék túltenyésztése is korlátozva van. Például: a disznók még a tücsköt is felfalják – lakásukat széttúrják, petéiket szétforgatják, s az időjárás romboló hatásainak kiteszik. Aztán: a tücsökélettannál látom, hogy hetyei udvaromon eléggé helytelenül nem tartok macskát (pedig Lívia szeretett volna, csakhogy, csakhogy nem igazán lehet magára hagyni három napokra). És azt kell olvasnom a zilahi gimnáziumi tanár könyvében, hogy még a macska is pusztítja, méghozzá amennyit csak tud; valóságos vadászatot tart reájuk, s ha a hatalmába kerítette őket, csakúgy eljátszik velük, mint az egérrel, s azután megeszi a tücsköket. „Ezenkívül a felszínen üldözi a tövises disznó, cickány, az egerek minden faja, s több más emlős, a gyík, kígyó, béka; a vízbe hullottakra a halak. A föld alatt pedig a vakond leselkedik reájok. A meglehetősen nagy számú tollas ellenségek között ott találjuk a fogoly madaran, fürjen, szalonkán s a többin kívül a búbos bankát, mely hosszú csőrével a lótücsök petéit s ifjú, gyenge nemzedékét kiszedegeti a földből; a szalonkákat, melyek a kis lótücsökre és mocsári tücsökre ólálkodnak, seregélyek, csókák, varjúk zajongó seregeit, melyek az ugarokon, legelőkön, tarlókon nyüzsgő fekete és mezei tücsökfajt tizedelik, a gébicseket, melyek kivétel nélkül mindenik fajt kedvelik, s alkalomszerűleg mindenikből ki is veszik részöket.”
Pungur Gyula könyve – külön bolygó. A korabeli tudomány teljes és rendszerezett áttekintése a fajról: 11 magyarországi tücsökfajt különböztet meg a lótücsöktől a pirregő tücsökig (utóbbinak a neve még őszi féreg, őszike és gyűjtsbogár is). Fajleírásai, melyek élményszámba menően elevenek, nyilván finomodtak a modern tudomány korszerűsödésével, a tücsökfélék rendszerezése is átalakulhatott, ki is bővülhetett, de a mű úttörő jellegét bizonyára még a kritikus szaktekintélyek se nagyon kérdőjelezik meg. Én persze nem olvashatom úgy, mint egy mai szaktudós a régi Pungur tanár „orismológiáját” (a test alakjáról és külső szerveiről szóló pozitivista, minden részletre kiterjedő leírást), biológiáját (a tücsökfélék életmódjának jelenségeit) vagy „systematikus vagy leíró” részeit, hanem csupán csak mint egy átfogó mű racionális tagolását. És szabadon csapongva benne legfőképpen a tudományos rendteremtés eltökéltségét és az elképesztő „terepmunkákon” nyugvó, mindenre kiterjedő élettani megfigyeléseit élvezem. És olvasom még nyelvemléknek, néprajznak, tudománytörténetnek (kiváló irodalomjegyzékkel), de régi magyar földrajznak: lényegében kis magyar tücsöktopográfiának, minthogy az is. Ha hely akadna rá, elmondanám például, hogy a fekete tücsök „hazánk jellemző állatfajai közé tartozik”, és „hazánkban” észlelték, a könyv felsorolása szerint, Grebenácznál (Temes vármegye), Bányiczán (Hunyad megye), Szebennél, Medgyesnél (Nagy-Küküllő megye), Székely-Keresztúrt (Udvarhely megye), Szent-Demeteren, Báznán, Balavásárán (Kis-Küküllő megye) stb. – érdemes volna a tücsökszaporulatot a helyszíneken ma is „áttekinteni”. És süvegelem a szerző bátor és harcias tücsökszeretetét – a kínaiaknál a tücsök épp ezeknek az erényeknek a jelképe. No meg az innét fakadó alaptudásokat: a tücsök nem a szájával „énekel” (csicsereg, piricskel, csűröl, cirpel, trécsel, hegedül), hanem a felső szárnyán lévő „vonójával” (lima) a másik szárnyon lévő, 50–250 fogból álló reszelőhöz dörgöli – „mint midőn körmünkkel végig perczegtetünk a fésű fogain”. Zenélni meg csak a hímek tudnak, a nőstények némák, mégpedig a hím azért cirpel, hogy a nőstényt magához csalogassa, és csak másodsorban azért, hogy magát mulattassa. Pungur gyönyörű táblamellékletében a tücsökfélék „hangszereinek” bemutatása mellet háromvonalas kottában közli is a Gryllus melas (fekete tücsök) nászzenéjének alapképletét, melyet ha képesek vagyunk végigolvasni, rájövünk, hogy épp ezt a kitartó szerelmi éneket szoktuk hallgatni esténként a kert legmélyéről.
Mert mi is történik itt? „Az állat jön-megy, térül-fordul a nőstény körül, lábával néha egy helyben tapog, egész testén bizonyos ütemszerű lihegő mozgás látszik, s minden mozdulata teljes összhangzásban van zenéje ritmusával. Áll pedig ez a zene egy magasabb, nyújtott tagból (= cír), mely előfordul a közönséges zenében is, s azután 2–5 rövidebb és mélyebb hangzású tagból; amazt a forte s ennek következtében a nyomaték, emezeket pedig a halkabb hangzás (piano) és a nyomaték hiánya jellemzi; amannak lérehozásában a lima majdnem egészen hosszában, főként pedig a közép része szerepel, az utóbbit a limának a bog közelében eső, tehát apróbb fogú része idézi elő; amaz legalább is egy terc-hanggal, legtöbbször azonban egy quinttel vagy quarttal magasabb, mint emezek. Zenéléskor a lima épp oly hordozással működik, mint a jó hegedűművész kezében a vonó, mikor a hosszabb tartamú hangok létrehozásában egész hosszát, az apró hangok gerjesztésére pedig csak a végét veszi munkába.

A szabadban nagyon csendes időben, a jó hangszervekkel bíró egyének hegedülése elhallatszik 8-10 lépésnyire, gyengébb szervekkel bíróknál pedig csak a nyomatékos hangok vehetők észre, a nyomaték nélküliek halló szerveinkre nézve 2 lépésen túl már elvesznek.”
De a zenét a tücsök vészjelül is használja, sőt – és ezt Pungur Gyula külön megfigyelésében közli – a haldokló állat végvonaglásában még a hattyúdalt is elhúzza egyes zengő tagjaival. Ez a hattyúdal, a tücsök halála – miként azt egy kalitkában tartott fejlett korú, kopott hímnél megfigyelte – így esett: „a rendes zenénél vontatottabb volt, s egyes zengő tagjai a szokott piano kezdete nélkül egyenlő erővel szóltak s hirtelen végződtek, anélkül hogy azokat a szárnyak vibratiója s az ezzel járó utánhangzás követte volna; közben egy pár kurta, hirtelen elakadó hang elegyedett, s ezen utóbbiakkal egy időben a hátsó lábak együtt vagy külön erős és hirtelen mozdulattal kirúgtak. A zene második felében a szárnymozdulatok vontatottabbak lettek, s ezekkel együtt a zene tempója is nyújtottabbá (ritordando) s egyszersmind erőtlenebbé vált; tempója körülbelöl 60 lehetett. Az utolsó hangra a hátsó lábszárak lassan a combokra húzódtak, a csápok lehanyatlottak, s az állat megszűnt élni…”
Végül is a tücsökzenét érteni olyan, mint egy életen át azon gondolkodni, Buddha miért mosolyog. Ámde bonyolult összefüggések is feltárulhatnak, ahogy egy középkori japán költő haikuja jelzi:
„Most a tücsök ciripel. / Jaj, az én hazám. Magányos arcomat / a puszta földre rejtettem itt el.”

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.