Aki hangosan élt – csöndben

2009. április 14., kedd 00:00

Két ember van az íróban, a költő és a mesterember.
Az ember költőnek születik. Mesteremberré válik. […] Az ember a saját stílusát a mindennapi lapzárták
szörnyű üllőjén kovácsolja ki.
Émile Zola

Nincs kerek évfordulója, mint a kétszáz éve született Gogolnak, akinek annyian irigyelték köpenyegét, s akinek revizorát rettegve várják a mai Magyarország mai vezetői, mint például Gordonka (mert gordonnak, vagyis bőgőnek kicsi, csellónak elmegy ez a szegedi gyerek). Mindenesetre Zola legalább április 2-án született, és nem a bolondok napján, mint kozák kollégája.
De hát nem azért választottam én az olasznak született franciát, a naturalizmus atyját, regényírót, újságírót és kritikust, mert ha nem is kerek, de évfordulója vagyon. Ürügy ez csak, hogy elmesélhessem kiskamaszkorom nagy élményét.
Ez pedig nem volt más, mint Zola előre kiszámított és megépített családregény-óriása, a szinte „évenként egyet” módszerrel megírt, húszkötetes Rougon-Macquart.
Miután körülbelül nyolcéves koromra (jó, legyen kilenc) kiolvastam a család körülbelül egy tucat könyvből álló könyvtárát, nővéremet követve beiratkoztam egy kis fiókkönyvtárba Szegeden, közel a József Attila sugárúthoz. A nővéremnek meghatározó szerepe van a történetben. Én olyan tíz–tizenkét éves lehettem, a nővérem nálam négy évvel idősebb csinos fruska, akibe a könyvtáros fiatalember láthatóan beleszeretett. Ennek okából én nemcsak az ifjúsági könyvespolcról válogathattam, hanem az egész könyvtárból.
Rögtön feltűnt a húsz kötet, és a regények szigorú sorrendjéről mit se tudva mindjárt a Germinalt választottam. Amint beleolvastam… Piroslott a fülem, de nagyon. Pont egy „olyan” részre esett pillantásom, ahol a szexualitás meglehetősen természethűen volt ábrázolva.
No, én ettől kezdve, s lassan a sorrendet is megértve, vagy két éven át hordtam haza a Rougon-Macquart köteteit. Még egy íróról tudok, aki szintén kamaszkora előtt kiolvasta a regényóriást, és ez a kolozsvári cimborám, Mózes Attila. Viszont ő az otthoni könyvespolcokról vette le a köteteket. Úgy könynyű! Na jó, könnyebb.
Engem lenyűgözött ez a hatalmas lélegzetvétel, ez a burjánzó, mégis aprólékos gonddal megszerkesztett szövegtest. Mit sem tudtam saját stíluselméletéről. Ezzel majd Gyuri bácsi ismertet meg a gimnázium francia tagozatán. Az írás paraván, amely a szem és a világ között van. Háromféle létezik: a klasszikus, a romantikus és a realista. Ő az utóbbit választotta, mert ez változtatja meg legkevésbé a valóságot: egyszerű üveg, és nagyon vékony, nagyon tiszta, azzal a szándékkal, hogy a képek teljes valójukban jussanak át rajta. A nyelve viszont, amelytől a fényképezőgép objektivitását várta, nem az ábrázolás tudományos módszeréhez segítette végül. A fiatal íróknak ajánlotta az újságírást, amely kiirt egy csomó fölösleges jelzőt a mondatainkból, és hangsúlyozza az igéket. A személyesség fontosságát emelte ki, amely az alkotó sajátja. Oda volt a „nagy stílustól”, amely Balzacot is jellemezte, aki – mondta Gyuri bácsi – nemcsak elődje, de versenytársa is volt. Maga Zola ezt írta: „Engem kevéssé érdekel a szépség és a tökéletesség. Nem érdekelnek a nagy századok. Minden, amivel törődök, az az élet, a küzdelem, a sűrítés.”
A születéséről nem mondok sokat, fontosabb, hogy hétévesen elveszítette apját (akárcsak Bartók). A család Aix-en-Provence-ba került, ahol Émile öszszebarátkozott az iskolában Cézanne-nal. (Később Cézanne megneheztelt rá egy regényhős miatt.) Zola már hatodikban regényt írt a keresztes hadjáratokról. Azután az érettségin megbukott. Kétszer. Mondok valamit: egy írónak nem baj, ha nincs érettségije vagy diplomája. Ilyesmi csak azért kell, hogy az ember ne ácsingózzon valami után, ne érezze, hogy valamiből (ami hasznos is lehet) kimaradt. Az ő iskolája Moliere, Montaigne és Shakespeare voltak. Balzac még nem. Az első szerelme egy párizsi prostituált volt. Na, ezt nevezem én iskolának!
Meg az Hachette kiadót is, ahol kifutófiúként kezdte, aztán a reklámosztály vezetőjeként végezte. Mégpedig azért, mert megjelent első regénye, a Claude vallomása. Hiába volt pozitivista és antiklerikális ez a kiadó: Zola repült. Egyenesen egy hölgy karjaiba. Életre szóló kapcsolat lett ez, egy kis folttal: Alexandrine tizenhét évesen szült gyermekét az államra kellett hagynia. Előtte Zola felvette a francia állampolgárságot.
Ezután jött újságíró és folytatásosregény-író korszaka. Legalább egy tucat lapba írt mint meggyőződéses republikánus a második császárság idején. Ezek mind előtanulmányok voltak a regényírónak, miként a könyvekkel való kereskedés is az Hachette-nál.
A Rougon-Macquart huszonnyolc évébe került. A sikert a hetedik kötet, A patkányfogó hozta meg. Gazdag lett, gazdagabb, mint V. (Ötödik) Hugo. Maga a cím egyszerre jelent ólmosbotot, kelepcét és a korabeli argóban pálinkamérést. Antal László címfordítása bravúr. Négy forintért vettem a könyvet 1965-ben az Olcsó Könyvtár sorozatban, két kötetben. 41 800 példányban jelent meg. Az előszóban a szerző védekezik, mert már az újságokban közölt részletek alapján példátlan durvasággal támadták. Mivel a regény a külvárosi szegénység nyomorát mutatja meg, az iszákosság mocskában fetrengő emberekkel, ezek a hősök nem beszélhettek a szalonok nyelvén. Maga a szerző gyűjtötte hozzá a szóanyagot. „Tehát a szavak, a forma az én nagy vétkem! – írta. – De különben nem védem magamat – folytatta. – Majd megvéd a művem.” (Egy Bartók nevű zeneszerző ugyanezeket a szavakat használja majd a XX. században.)
A szegények sorsának ábrázolása az irodalmi burzsoázia tagjává tette Zolát. Házat vásárolt Médanban, Poissy mellett. Rengeteg pénzt keresett csak a lapokban folytatásokban közölt regényekből. A kiadott könyvekből példányonként ötven centime volt az övé.
Mindennap reggel hétkor félórás sétát tett kutyájával, Pinpinnel a Szajna partján. Majd megírt öt oldalt körülbelül négy óra alatt. A délután az olvasásé, a levelezésé és az újságírásé volt. Később a délutánt gyerekeivel töltötte, inkább tovább maradt fenn. Estére fiatalabb és idősebb kortársait hívta meg szalonjába. Az újságírói munka ismertette meg a Goncourt fivérekkel, ők Flaubert-rel, aztán ő Daudet-val, Turgenyevvel, és így tovább.
Csoportot is próbált szervezni a naturalizmus mellett. Apropó naturalizmus. Ezt hosszú évekkel később egy francia kritikus mondta ki rám, egyenesen Zola nevét emlegette. Büszkén mondtam el neki a történetet.
Francois Gachot pedig – aki Cocteau titkára volt, és egy nagy szerelmi csalódás miatt menekült Budapestre; s huszonvalahány évig volt itt francia kulturális attasé, a Nyugat nagyjainak, a magyar művésztársadalomnak jó barátja – egy novellámat fordította franciára. Max Jacob munkáihoz hasonlította, aki a nagy összekötő volt a szimbolizmus és a szürrealizmus között; Picasso, Braque, Apollinaire, Modigliani, Christopher Wood barátja.
Hanem a sors, minden írók sorsa… Zola egyszer csak azt írja egy barátjának:
„… A feleségem nincs itt. Összejöttem egy fiatal lánnyal, aki azt mondta nekem: Ér ez annyit, mint egy könyv?”
Jeanne, a huszonegy éves, félárva fehérnemű-készítő lány akkor lépett be a negyvenhat éves író életébe. Van, aki már negyvenévesen csapdába esik, van, ki ötvenévesen. Tudnék mesélni, de most maradjunk Zolánál. Három évig titokban maradt a kapcsolat. Aztán az író vett egy lakást a lánynak Párizsban és egy falusi házat Verneuil-ben, néhány kőhajításnyira Médantól, ahová Zola biciklin járt.
Egy névtelen levél 1891-ben feldúlta a békés románcot meg a médani ház csendjét. Már a válás határán voltak. De Alexandrine okos nő. Hogy férje ne hagyja el, inkább visszahúzódik, szeretetével a gyermekeit halmozza el, és elismerteti a két gyerek apjától származó nevét.
Zola, inkább jól, mint rosszul, megszervezi kettős életét, pontosan megosztva az időt a család, Alexandrine és a fiatal Jeanne között. Azt írja egy barátjának:
„Nem vagyok boldog. Ez az eltávolodás, ez a kettős élet, amelyet én erőszakoltam ki, kétségbeejtő. Az volt az álmom, hogy mindenkit boldoggá teszek körülöttem, s most látom csak, hogy ez lehetetlen.” Ugyanolyan lehetetlenség, mint amikor kihallgatást kért a pápától. Ő, miután azt írta: „Akkor lesz csak béke és nyugalom, ha az utolsó templom utolsó köve az utolsó pap fejére esik.” Hát hogyan képzelte, hogy Isten földi helytartója beszél vele? Néha kicsit naiv volt, de amikor a Dreyfus-ügybe lépett, akkor nagyon. Közben megkapta a becsületrend tisztikeresztjét, de az akadémiával bajai voltak. Külső tagság, neki?
A Dreyfus-ügy. Öt éve ment rá írónknak. Egy tisztet (Dreyfus kapitányt) megvádolták, hogy a németeknek kémkedik. Ő kiállt mellette. A Le Figaro elutasította a cikket (tulajdonképpen nyílt levelet a köztársasági elnökhöz), de a L’Aurore kapott rajta. Ott a társszerkesztő megváltoztatta a címet. Ez lett belőle: J’accuse, azaz Vádolom! A társszerkesztőt úgy hívták: Clemenceau. Már akkor is kavarta!
Ennek per lett a vége. Zolától visszakérték a becsületrendet (ehhez azért pofa kell), valamint egy év börtönre és háromezer frankra ítélték. Hát persze hogy az angliai száműzetést választotta. 1898. július 18-án volt egy poggyász nélküli utasa az este kilencórai vonatnak Calais felé.
Bizonyos Esterházy kapitány volt a hunyó a bűntényben, s amikor Henry ezredes öngyilkos lett, Zola kezdett reménykedni. A pozitív döntés után két nappal már francia földön volt szerzőnk. Dreyfus kapitányt, aki zsidó származású volt, s ez sokat nyomott a perben, új ítélőszék elé állították, amely felmentette.
Zolának mint írónak sokba került mindez. Nem csak a túlzó nacionalisták miatt. A saját oldaláról is gúnyolták, karikatúrákban, dalokban tették nevetségessé. Amikor megkérdezték tőle, miért van e világon, azt mondta: „Azért, hogy az elveimet hangossá téve éljek.”
Még belefogott A négy evangélium című tetralógiába. A harmadik rész már csak a halála után jelent meg. A negyedik soha.
Ezerkilencszázkettő szeptember 29-én hűvös szelek jártak Médanban. Zola befűttetett. Reggel tízkor holtan találták. A szén-monoxid végzett vele. Felesége csodálatos módon túlélte a mérgezést. Sok ellensége békült meg akkor az íróval. Évekkel később egy kéményseprő a halálos ágyán azt vallotta, hogy ő dugaszolta be a kéményt. Biztosat senki se tud. Csak egyet: Zola világraszóló író volt.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.