Autentikus népmese a Gulagról

Mohácsiék mély színpadi játéka történelemmel és aktuálpolitikával

2011. március 10., csütörtök 00:00

A hét végén volt a premierje a Nemzetiben a Mohácsi testvérek Kovács Mártonnal közösen írt, a Gulagra hurcoltakra emlékező darabjának. Az ősbemutatót Mohácsi János rendezte.
Kacsóh Pongrác János vitézét nem értik a burjátok. Talán mert Sándor bácsi, az öregkorában is lánglelkű költő Barguzinban az eredeti változatot tanította nekik. Hiába követeli a lágerparancsnok a messzi Szibériában, hogy kezdjék már el végre a „Tüzesen süt le a nyári nap sugára” kezdetű első éneket. A falujukból épp a János vitéz előadása ürügyén elhurcolt népek a „Mellettem csatázó pajtásom, adj kezet!” dallamával próbálják menteni a menthetőt, Iluska pedig a „Van egy szegény kis árva lány, / Nincs apja, nincsen anyja, ki szeresse” kezdetű nótára gyújt rá.
Az ősbemutató mélyen átgondolt mitológiai rétegek hagyományát, népmesék fordulatait építi magába. Népmesei a történetmondó attitűd is. Az ősi motívumok felhasználása, darabszervező elvvé avatása nívós, kiváló színészi játékkal kísért előadást szült.
Az első felvonás a falu összes fellelhető számottevő pillanatát szimbolikusan egy helyre, az elhagyott zsinagógába – amely egyben amolyan zsinagógákból átalakított TIT-központok ősváltozataként is funkcionál – sűríti össze. Itt beszélgetnek, isznak, erőszakoskodnak a szovjet katonák, közben a tiszteletes (Stohl András) vezetésével folyik a próba. Egyáltalán: mindenki szép, harmonikusan komponált kavalkádban éli esti, reggeli köz- és magánéletét. A bizarr, mitológiából kölcsönvett eufemizmusokkal átszőtt, színre kerülő történettöredékek gyilkos élethelyzeteket rejtenek hazatért zsidó lánnyal, lelkes párttitkárral, kifosztott, legyilkolt családú falusiakkal, eleven halottakkal.
Ide toppan be a Don-kanyar után sokáig vándorló, megvakuló, majd ismét látó hadfi, János (Makranczi Zalán) feleségéhez, Ilonkához. Egykor a lelkész vezetésével ők játszották a Kacsóh-operett két főszerepét, most János helyébe a korábban Bagót alakító Imi ugrott be (Hevér Gábor, aki egyébként Alföldi János vitézében is Bagót játssza). Imi időközben, az első férj halottnak nyilvánítása után Ilont is feleségül vette. Az asszony egyébként kimarad a deportálásból, leendő harmadik férje, a párttitkár szedi le az alkalmi színpadból alkalmi rabomobillá alakuló teherkocsi platójáról.
A harmadik felvonásban már következő ura, a magas polcon ülő Sáfrány elvtárs (Kulka János) karján, a békepappá lett tiszteletes társaságában látja viszont egy november 7-i ünnepségen a szovjet kényszermunkatáborból hazatérőket. Szolid kurva lett tehát a mellesleg profi színésznővé avanzsáló Ilonból; képtelenség nem észrevenni a párhuzamot Alföldi rendezésének harmadik felvonásával. Mintha Mohácsi a Nemzeti igazgatójának munkáját akarná magyarázni. A már említett gulágjelenetben aztán nyíltabban terítékre kerül mindez: a János vitéz már-már unalmas, elnyújtott próbáját aktuális kultúrpolitikai utalások pörgetik fel. (Alföldi 13 éven felülieknek szánt opusát máig számos felháborodott kritika éri, főként a metróaluljáró és kupleráj ötvözetévé alakított Tündérország miatt. Én inkább az egyre élhetetlenebb, álmait vesztő, szlömösödő világ s Magyarország ironikus képét láttam benne akkor. Ízlés dolga: inkább arról érdemes vitázni, hol az a határ, ahol már sérül az eredeti mű a módosítások, a gyökeres átértelmezés miatt.)
A második felvonás beszólásai a kormánypártra és néhány színigazgatóra vonatkoznak vaskos humorral, túlzóan. „Nem töröm én magamat, Caesar, soha tetszeni néked, / Sem megtudni, mi vagy: hószínű vagy fekete” – üzente epigrammájában a római fenegyerek, Caius Valerius Catullus a nagy hatalmú consulnak. Julius Caesar válaszként nagylelkűen ebédre hívta a pimaszt. Nem állítom, hogy meg kéne bárkinek is hívnia ebédre Alföldi Róbertet vagy Mohácsi Jánost, ám a Mohácsi-darab ismeretében túlzott jelentőséget sem érdemes tulajdonítani mindennek. A kétségtelenül stratégiai intézmény, a Nemzeti Színház jelenlegi igazgatójából politikai mártírt faragni kifejezetten szerencsétlen dolog lenne.
(Kovács Márton–Mohácsi István–Mohácsi János: Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe. Nemzeti Színház. Rendező: Mohácsi János.)

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.