Barátaink és ellenségeink

Szekfű Gyula a magyar állameszméről

2008. szeptember 2., kedd 00:00

Úgy vélem, ezen a helyen némi felvilágosítással tartozom a magyar olvasónak – kezdi szerzője, Szekfű Gyula az 1917-ben németül és magyar fordításban egyszerre megjelent történelmi tanulmányához írt előszavát, hosszan ecsetelve a német és a hazai olvasó politikai műveltsége közötti különbségeket és hasonlóságokat. Szerencsére az előszó után a tárgyhoz kapcsolódó bevezetés következik, különben hamar félretenné az ember a könyvet. Szekfű meghálálja a bizalmat: néhány oldallal később a magyarság történetének egyik legszebb, áradó szellemű mesefolyamával varázsolja el olvasóját. Az idézett tájékoztatójából mindössze annyi fontos, de az aztán nagyon, hogy a stuttgarti Politische Bücherei kiadó megbízásából írt 220 oldalas stúdium a német eredetiben A magyar állam, az itthoni változatában A magyar állam életrajza címet kapta. Ez pedig nem csekély különbség.
A sokgyermekes székesfehérvári ügyvédcsalád legidősebb fiát, a huszonkét évesen bölcsészdoktori címet szerzett Szekfű Gyulát 1909-ben kinevezték a bécsi udvari és állami levéltár fogalmazójának. Sem a németnyelv-ismeret, sem a források területén nem szenvedett tehát hiányt az ifjú kutató, aki alig túl a harmadik ikszén megírta a modern magyar történetírás első igazi tabudöntő könyvét. Az 1913-ban megjelent A száműzött Rákóczi „a kortársak többsége szemében botránykőnek számított […] szinte az egész magyar közvéleményt foglalkoztatta. Az iskolás, középszerű munkákhoz szokott tanárok a tehetséget, a romantikus nacionalista történetszemlélet illúzióihoz szoktatott közvélemény a megszokottól eltérőt érzékelték” – írja a pályakezdő Szekfűről szóló dolgozatában Dénes István Zoltán (A realitás illúziója. Akadémiai Kiadó, 1976).
Hogy a kitűnő és hasznos bécsi állásában átvészelt első világháborús éveket miképpen használta ki a rendkívül tehetséges Szekfű Gyula, mi sem mutatja jobban, mint a szóban forgó, 1917-ben megírt munkája – a magyarok történetéről készült első igazi, tudományos és irodalmi értékű esszé –, hogy ezúttal ne beszéljünk az 1920-ban először megjelent Három nemzedékről. Maga a címválasztás – A magyar állam életrajza – merész gondolati és formai újítás, a merev német akadémikus nyelvezet még címként sem viselte el, ami pedig a tíz ív terjedelmű tanulmány tartalmát illeti, az olyasféle ribilliót kelthetett a kortárs történészek táborában, mint Ady Endre Új verseinek 1906. évi betörése az évtizedekkel visszamaradott honi irodalmi életbe. Szekfű gondolatvezetése olyan fegyelmezett, fogalmazása olyan koherens, hogy munkájából nagyon nehéz lenne kiemelni bármely kisebb-nagyobb részletet e recenzió kedvéért, szinte az egész szöveget ide kellene citálni mutatóba egy fiatal tudós géniuszának bizonyítékaként. Ezt szerencsére megtette helyettünk a könyvet újra kiadó Maecenas, mégpedig az eredeti megjelenés formájában, és nem is először, hiszen kereken húsz éve, 1988-ban (!) már megcselekedte ugyanezt e Szekfű-munka első reprintjének elkészítésével, a most újra látható míves, kemény táblás kötésben, finom tónusú merített papíron (Szekfű Gyula: A magyar állam életrajza. Történeti tanulmány. Maecenas Könyvkiadó, Budapest, 2008. Ármegjelölés nélkül). De azért egy szépen csengő idézetet mégis idemásolunk a szerző bevezetőjéből: „Történeti tény, hogy a magyar államegyéniség (sic!), nomád korától kezdve az egész legújabb korig, a modern alkotmányosság korszakáig, egész élete folyásán át egyetlenegy nemzet, a magyar nemzet produktuma volt. […] Elmondhatjuk, hogy mióta a magyar nép még nomád törzsei a mai államterületet elfoglalták és politikai működésük által valóságos nemzetté egyesültek, azóta a mai napig, megszakítás nélkül a magyar nemzet adott tartalmat és formát a magyar államnak. Ez egyszerűen történelmi tény, melyre a történészeknek tudományos kötelessége építeni, nem törődvén azzal, hogyan ítélik meg e tényt jelenben és jövőben barátaink és ellenségeink.”
E figyelmeztetés 1917-ben hangzott el, és semmit sem veszített az időszerűségéből napjainkig. Szerzője vátesznek bizonyult az említett Három nemzedék címéhez kapcsolt … és ami utána következik titulusú prognózisával is, a huszadik század magyar és közép-európai tragédiájának bölcs megsejtésével és felelős előrejelzésével. Pusztába kiáltott szó maradt, azonban az a szintén régóta ismételgetett mondás, mely szerint aki nem tanul a múlt hibáiból, az arra ítéltetik, hogy újra elszenvedje őket, mintha szintén időszerű volna napjainkban. Tessenek Szekfű Gyulát olvasni!

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.