Csoda volt, kegyelmi idő 1956

„Talán éppen a legnehezebb időkben és helyzetekben tudott az ember szelleme igazán szárnyalni”

2005. október 22., szombat 01:00

Egyre többet tudunk, de még mindig keveset az 1956-os forradalom hiteles történetéről, közszereplőiről, áldozatairól és vétkeseiről. Akik a háttérben maradtak, a forradalmárok hozzátartozóiról, a megtorlást „szabadlábon” megszenvedő asszonyokról és gyermekekről nem szoktunk beszélni. A történészek sem igen foglalkoznak velük, pedig idekint ők vitték a hátukon éveken, évtizedeken át ’56 rettenetes és gyönyörű terhét. Akik ma is köztünk vannak, köztünk maradtak, mert felmenőiktől azt tanulták, itt élni s halni kell, sok mindent tudnak. Szavaikból olyan igazságokra is fény derül, amelyekre a tudományos kutatók talán nem is tudnának rávilágítani. Beszélgetésünk három résztvevője, Bali Sándornak, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnökségi tagjának az özvegye és Bibó Istvánnak, a Nagy Imre-kormány állam-miniszterének két gyermeke, István és Borbála személyes emlékeik felidézésével a forradalomnak azt a mind ez idáig igazából nem részletezett vonulatát is felfedi, amely a korábban egymás ellen kijátszott osztályok, a munkásság és az értelmiség ’56-os egymásra találását, a magyar társadalom egészséges egységesülését példázza.
Bement az uram a gyárba dolgozni, a Beloianniszba, a Fehérvári útra, és akkor este nem jött haza – kezdi mesélni ’56 magántörténelmét Bali Sándor özvegye. – Másnap meg tüntetni ment. Ne izguljak, üzente Sándor, majd jön. Amikor hazaért, elmondta, azt szeretnék, ha a munkások maguk választhatnák meg azokat az embereket, akik az érdekeiket képviselik. A tanulójával, Rácz Sándorral együtt őt is beválasztották először az üzemi munkástanácsba, később a nagy-budapesti munkástanács elnökségébe.
– Később sem tett szemrehányást a férjének, mibe vittél bele bennünket, Sándor, vagy efféléket?
– Eszembe se jutott! Nem, sohasem.
– Valamikor az 50-es évek sűrűjében, valamilyen családi matatás közben azt mondta apám – emlékezik Bibó István –, az én kérdésemre válaszolt, vagy máséra, erre már nem emlékszem, egyszer majd szabadság lesz. Tizenkét éves voltam, nagyon megjegyeztem ezt a mondatot, és három évvel később, ’56-ban, nem volt kérdés számomra, hogy ’56-ban ez történt: tíz napra szabadság lett. November 4. után anyánk reszketve aggódott, az eltévedt golyóktól féltette apánkat, amikor el-elment kibontakozási terveket szerkeszteni. Sokáig nem is gondoltuk, hogy komoly veszély fenyegeti. Ahogyan azonban durvult a hang, és tapasztaltuk, hogy az ígéretet: nem lesz bántódása annak, aki részt vett a forradalomban, sorra-rendre megszegik, amikor Nagy Imrét és társait elhurcolták, bizony rádöbbentünk, van mitől félteni apánkat. Anyánk – veszi át a szót Borbála –, ezt persze, csak utólag fogalmaztam meg magamnak, erős lélekkel, bámulatra méltó tartással élte meg azokat a napokat. A későbbieket is. Soha nem próbálta meg visszatartani apánkat azoktól a tetteitől, amelyeket erkölcsileg fontosnak tartott. Később, a börtönből való szabadulása után komoly nézetkülönbségeik voltak bizonyos dolgokban – például, hogy apám megpróbálja-e külföldre kijuttatni a kéziratait – de amikor megszületett a döntése, anyám soha nem tett szemrehányást neki.
– Tudjuk, ma már beszélhetünk is róla, mennyi bánatot, könnyet okozott a magyar családoknak az ’56-os forradalom. Arról azonban még mindig kevés szó esik, milyen örömmel fogadták az emberek. Bali Sándor és Bibó István hozzátartozói milyen szívet melengető pillanatképeit őrzik az első napoknak?
– Bevitt magával Sándor a Beloianniszba – mondja Bali Sándorné. – Éppen akkor értünk oda, amikor a zászlóból vágták ki a vörös csillagot. Én is segítettem, és nagyon boldog voltam, hogy magyar vagyok.
– Én akkor voltam nagyon boldog – emlékezik Bibó Borbála –, amikor bemondták a rádióban, hogy kik a Nagy Imre-kormány tagjai, és meghallottam édesapám nevét. Abban az időben nagy súlya volt annak, ha valakinek elhangzott a neve a rádióban. Csak azt nem értettem, miért kezdett el sírni az édesanyám.
– Vajon az aggodalom könnyei lehettek ezek? Vagy a büszkeségé? Egyáltalán, volt idejük és alkalmuk büszkének lenni a családtagoknak a forradalomban szerepet vállaló családfőre?
– Soha nem merült fel bennem, hogy édesapám ’56-os szerepére büszkének kell lenni – mondja Bibó István. – De alighanem később éppen ez az érzés tett védetté a környezetemben elhangzó megjegyzésekkel szemben. Amikor például az amúgy barátságos könyvkereskedő rájött, hogy kinek a fia vagyok, és elsötétült az ábrázata, úgy suttogta: micsoda emberek vannak! Ezeknek semmi nem számít, a gyerekük se, borzasztóan elcsodálkoztam. Mert nekem soha eszembe nem jutott, hogy „mit tett apám a családjával”. Az viszont igen, hogy az ’56-os lépéseket „együtt tettük”, hiszen annyira együtt volt a család, tehát a következményeket is együtt viseljük. Persze, ezt a mondatot senki nem fogalmazta meg minálunk.
Aztán a bántásokról, a megaláztatásokról kérdezem a hozzátartozókat. Bali Sándor özvegye így emlékezik: ’57 januárjában bementem dolgozni a gyárba, s akkor is ott maradhattam, miután az uramat letartóztatták. Egyszer Marosán György tartott előadást az üzemi étkezdében. Mint a többieknek, nekem is részt kellett vennem ezen az üzemi gyűlésen. Azt mondta ott Marosán, mondják meg a Bali Sándor asszonyának, azért nem fogják az urát kivégezni, mert paraszt. Visszaszóltam neki: Ne üzengessen nekem, itt vagyok. Erre nekem estek, lökdösni kezdtek, hármasával le a lépcsőkön, ki az étteremből. Szégyelljem magam, mondták, hogy viselkedem, amikor ilyen vendége van a gyárnak!
– Ma már elképzelni sem tudják a fiatalok, hogyan zajlott az 50-es években a politikai bűnökkel vádolt, ártatlan emberek letartóztatása…
– Amikor Sándort másodszor letartóztatták (először ’56 decemberében fogták le a társaival együtt, de a munkások memorandumot küldtek Kádáréknak, addig nem kap a főváros áramot, amíg szabadon nem engedik az uramékat), ’57. március 3-án, tízen jöttek érte. A kislányunknak még a kispárnáját is feltépték, akkora házkutatást tartottak. A kisfiamra meg, aki azt kérdezte tőlük, találkoztak-e a Mikulással, ráordítottak: Kuss!
– Hozzánk szerintem „csak” hatan jöttek – meséli Bibó István lánya. – Felébredtem a zajra, a világosságra, és egy szál hálóingben ácsorogtam az ajtóban. Édesanyám azt kérte a házkutatást végző emberektől, engedjék meg, hogy befeküdjek a szülői ágyba. Megengedték. Onnan néztem, hogy ülnek a szüleim a kályha mellett, egymás kezét fogva, egymást nézve, miközben az idegenek az én gyermeki szememnek eszméletlennek tűnő dúlást végeztek az otthonunkban. Két tanút is hoztak magukkal, az egyik a házmesterünk volt. Vagy ő, vagy a másik tanú megkérdezte, ha a mi nem sokkal korábban kimúlt, hatalmas termetű Pajti kutyánk még élne, vajon hogyan jöttek volna be. Mire az egyik ráütött az oldalára: Az sem lett volna probléma, mondta. Csak néztem, ezek gond nélkül lelőtték volna a kutyánkat?
– Mit tudhattak a családtagok a letartóztatott családfők pereiről? Értesítették róla a hozzátartozókat?
– Bennünket még utólag sem értesítettek – mondja Bibó István.
– Minden áldott nap ott voltam a Markóban, a tárgyalás előtt is, közben is, hat héten át – emlékezik Bali Sándorné. – Kifigyeltem, hol láthatom meg Sándort, és arra is rájöttem, hogyan lehet neki üzeneteket küldeni. Nagy betűkkel kitettem az egyik ablakba azoknak a nevét, akiket tanúként be lehet hívatni, és az ablak elé álltam, hogy ne lássák a betűimet. Az egyik őr meg is kérdezte: Maga mit les itt mindig? Hogy esik-e az eső, válaszoltam. Na, csak vigyázzon az esővel, komoly baja lehet belőle!
– Szabad volt „kintről” védőügyvédet fogadni, vagy készen kapott névsor alapján dönthették el, kire bízzák szeretteik védelmét a jog színházában?
– Nekem több hiábavaló kísérlet után szerencsém volt, egy idős ügyvéd, Kardos János vállalta el az uram és pertársai védelmét. (A Rácz Sándor és társai néven futó per vádlottjai: Rácz Sándor, Bali Sándor és Nemeskéri József és még három személy – a szerk.) Ő azonban, még tartott a per, amikor meghalt. A tanítványa, Mályi József vitte tovább az ügyet, az öreg szellemében. Talán a kötéltől mentette meg az uramat. Az ítélethirdetésre nem engedtek be bennünket, a nyolcéves Sándorkával a folyosón állva mégis hallottuk: Rácz Sándor – életfogytiglan. Hányat kell aludni életfogytiglanig? – kérdezte a kisfiam. Nem lehet azt előre megmérni – válaszoltam neki. Meghallhatta ezt odabent a bíró, s megkérdezte: Ki beszél odakint? Az én fiam, mondta Sándor. Menjen ki, és tegye helyre, így utasította a bíró. Kijött, persze az őr kíséretében, nehogy megszökjön, fölvette a fiát, úgy nyugtatgatta. Aztán visszament, az ő ítélete következett: tizenkét év. Ezután egyszer az éjszaka közepén kaptam egy telefont. Bali-lakás? Igen, mondtam. Ázik a kötél Bali Sándornak! Reggel rohantam az ügyvédhez, mit lehetne tenni. Ő semmit sem tehet, mondta, egy hét múlva tárgyalják másodfokon Sándorék ügyét, nem mehet be hozzá. Próbáljak én bejutni. De hogyan? Általában azzal az indokkal engedtek be az uramhoz, hogy a kislányunkat operálni fogják, és a műtéthez az édesapának az aláírásával hozzá kell járulni. A börtönparancsnok meg is jegyezte: maga szétdaraboltatja a gyermekét, csak hogy láthassa az urát? Igen – válaszoltam neki. Mari lányunk valóban sokat volt kórházban, évekig feküdt gipszágyban, többször kellett operálni, de nem olyan sokszor, mint ahányszor az orvosok nekem arról a papírt kiállították. Az éjszakai telefon után valami mást kellett kitalálni. Azzal állítottam be a börtönbe, hogy Sándorkát örökbe adnám, ehhez kérem az apja beleegyezését. Az uram erre teljesen kiakadt, komolyan vette a dolgot. Megőrültél, kiabálta. Milyen anya vagy te? Mindennek elmondott. Mellette is őr állt, az én hátam mögött is, a perről nem volt szabad beszélni, ez volt a feltétele a beszélőnknek. Elvállaltam hát mindent, amit az uram rám mondott. Amikor vissza akarták vezetni a zárkájába, utána kiáltottam: Sándor, holnap már nem leszel, se te, se a többiek, mind a hatan! Ebből aztán megértette, miért vagyok ott, mire figyelmeztetem őt is, a társait is a másodfokú ítélethirdetés előtt.
– Édesapánknak listáról kellett védőügyvédet választania, utóbb azt mondta róla, jól járt vele, támaszt jelentett neki – mondja Bibó István. – Valahogyan mi is megtudtuk, ki az, aki apánkat védi, s édesanyám Sárközi Márta társaságában elment hozzá, hogy felvilágosítást kérjen tőle, de nem volt hajlandó semmiféle információt adni. Nekünk a szentendrei HÉV-en súgta oda valaki: a Bibó-perben egy halálos ítéletre lehet számítani. Talán ekkor szaladtak el anyámék a védőügyvédhez? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy csak a per után mehetett először beszélőre apánkhoz a család, az édesanyja és a felesége. Mi gyerekek már csak Vácon látogathattuk meg.
– Nem szenvedték meg a Bali és a Bibó gyermekek édesapjuk hiányát, a tárgyalótermek és börtönkapuk előtt töltött órákat?
– Dehogynem – sóhajtja Bali Sándorné, aki egy esztendővel az ura után temette el a fiát. A legszebb férfikorban ragadta el a gyógyíthatatlan betegség, a leukémia. – A hétéves Sándorkát nem is egyszer éjszaka kellett orvoshoz vinni, mert nem tudta abbahagyni a sírást. Hiányzott neki az apja, gyötörték a feldolgozhatatlan élmények. A kislányomat is fájdalmasan érintette az a hét esztendő, amíg az édesapja távol volt.
– A pedagógusok, az iskolatársak nem éreztették, a börtönbüntetésüket töltő édesapák gyermekeivel, hogy „mások” mint a többi, az „ép” családok fiai, leányai?
– Amikor a fiam könyvtárba szeretett volna beiratkozni – meséli Bali Sándorné – a jelentkezési lapon az apja foglalkozása rubrikába azt írta bele: a Gyűjtőfogházban van. Erre kilökték az utcára. Nem képzeled, hogy egy börtöntöltelék fiának könyvet kölcsönzünk? Másnap bementem az iskolába, s rettenetes patáliát csaptam. Az igazgatónő elnézést kért, és azt mondta, elég nagy az ő saját könyvtára, válasszon a gyerek abból olvasnivalót magának. Ilyen emberek is voltak. Sok ’56-os érzelmű pedagógussal találkoztam.
– Emlékeim szerint ők voltak többségben az én iskolás éveimben is – mondja Bibó Borbála. – Osztálytársam és padtársam volt Marosán Juli, osztálytársam volt a miniszterelnök Hegedűs András fia, s hárman voltunk, akiknek börtönben ült az édesapja. Egy Auschwitzból hazatért asszony volt az osztályfőnökünk. Nagyon szeretett bennünket. Csak kedvességet, együttérzést kaptam tőle, mástól is. Nem sokkal apám szabadulása után tapintatosan figyelmeztetett az iskola takarítónője, hogy a harmadik emeleti politechnikaterem azért nem használható, mert onnan figyelik, ki jön hozzánk látogatóba.
– Huszonnégy helyen dolgoztam – meséli Bali Sándorné –, mindenhonnan elbocsátottak, amikor kiderült, hogy „ismerem” Bali Sándort. Az Orionból három nap után rúgott ki a művezető, mert azt válaszoltam a kérdésére, igen, közelről ismerem Bali Sándort. De amikor a legnagyobb bajban voltam, rendszerint akkor jött a segítség, ismerősöktől, ismeretlenektől. A kislányom orvosaitól, az uram volt munkatársaitól, tanulóitól, a cellatársaitól, akik korábban szabadultak, mint ő.
– Soha nem jutott eszükbe, ’56 decemberében vagy az úgynevezett enyhülés éveiben, hogy elhagyják az országot?
– Soha – mondja Bali Sándorné. – Sándorért még ’56-ban autót küldtek a gyárból, hogy meneküljön. Azt mondta: akkor kit fognak felakasztani?
– A barátok részéről biztos, hogy felvetődött, jobb volna, ha a Bibó család elhagyná az országot – emlékezik Bibó István. – Hogy apám kinek mit válaszolt, nem tudom, de azt igen, hogy neki is az volt a felfogása ezzel kapcsolatban, amit egy közismert pesti vicc alapján ismételgettek akkoriban, hogy tudniillik „akkor ki marad az üzletben”? Apám letartóztatása előtt és után is naiv volt. Végtelen jóhiszeműségében nem látta át az édesapám, hogy Kádárék hatalmuk megtartása érdekében mindent kockára tettek, nemzetközi megítéltetésüket is. Majd pedig, amikor már biztosnak érezték magukat a hatalomban, őrülten vágyakoztak rá, hogy a nemzetközi fórumokon szalonképesen jelenhessenek meg. És elkezdődött az a ronda kádári enyhülés, amelyben sokkal keményebben bántak a munkásokkal, mint az értelmiségiekkel. Bali Sándort a Bibó-emlékkönyvbe írt soraiért becitálták a kerületi rendőrkapitányságra, s ott igen gorombán bántak vele. Más szerzőknek viszont csak annyit mondtak: ejnye, ejnye.

„Ha az utcán meglátok egy vasdarabot heverni, nyomban működésbe lép a fantáziám, és máris látom, mit tudnék belőle csinálni. Talán azért van így, mert az élet rákényszerített, hogy ha valamit meg akarok kapni, magamnak kell megteremtenem. Kemény és kegyetlen volt az életem, s mégis szeretem, senki sorsával nem cserélném el a magamét. Talán éppen a legnehezebb időkben és helyzetekben tudott az ember szelleme igazán szárnyalni, olyankor nem a vasdarabot látta meg, hanem annál sokkal többet: az embert. Ilyenkor lehet rátalálni azokra, akiket érdemes követni, akikre csodálattal fel kell nézni. S ha olyan szerencsések vagyunk, hogy egy ilyen embert barátunknak nevezhetünk, akkor elmondhatjuk: igen, ez az, mégis érdemes volt.” (Bali Sándor: Bibó István – Részlet a Bibó-emlékkönyvből)

– Szabadulása után sokszor elmondta Sándor, aki tizenhárom gyermekes zsellércsaládból származott – emlékezik Bali Sándor özvegye –, azért hálás ’56-nak, mert olyan emberek közé került, akikkel más körülmények között talán soha nem ismerkedhetett volna meg.
– Apám is ezt mondogatta – mondja Bibó István. – Ő Bali Sándort emlegette a kórházi ágyon, nem sokkal a halála előtt.
– Az ő esetükben tehát – a közös börtöncellában, majd pedig, szabadulásuk után a másodosztályú állampolgárként élt mindennapokban – olyan szépen alakult a munkás–értelmiségi „szövetség”, ahogyan az úgynevezett munkás–paraszt hatalom vezérszónokai sohasem gondolták volna. A családfők a rabságban lettek barátok, családtagjaik hogyan ismerkedtek meg?
– A beszélőkön, a börtönkapu előtt – mondják Bibó István gyermekei. – Elnyomásban könnyebben találják meg egymást a tisztességes emberek. Csoda volt, kegyelmi idő 1956, és – az igazi barátok megtalálásában – még a megtorlás évei is annak számítottak.



Veszteségeink – ahogyan a jéghegy csúcsa mutatja. Az 1956. október 23-i forradalmat követő megtorlás már novemberben elkezdődött, és éveken át tartott. Az áldozatokról, a kivégzettekről, a letartóztatottakról, az internáltakról és a szovjet megszállók által elindított deportálásokról máig nincsenek pontos adatok. Aminthogy a forradalom halottjairól, sebesültjeiről és az emigrációt választó résztvevőiről sincsenek. A számszerű igazság kiderítésének érdekében több tudományos műhelyben is folynak kutatások, aki azonban a részletekre is rávilágító, ugyanakkor minden eseményt tartalmazó bizonyítékokat keres, csak arra az 1996-os kiadványra hagyatkozhat, az 1956-os intézet háromkötetes kézikönyvére, amelynek a szerkesztői maguk is kinyilvánították, főleg ellentmondásos, hiányos és egyoldalú forrásanyaggal dolgozhattak. Lehet, hogy a forradalom negyvenedik évfordulóján megjelent, korántsem teljes adatgyűjtemény további kutatások ösztönzője lett, ezeknek a hozadékát azonban eddig még nem hozták nyilvánosságra. Talán a forradalom ötvenedik évfordulóján a kezünkbe adják? Addig azonban csupán a ’96 óta ismert kimutatásokra hagyatkozhatunk. Megrendítően beszédesek ezek is: A megtorlás 229, halálos ítélettel sújtott áldozata közül 6 volt nő: Angyal Józsefné Friedl Valéria, Bakos Gyuláné Salabert Erzsébet, Havrila Béláné Sticker Katalin, Magori Mária, Mányi Erzsébet, Tóth Ilona. A legidősebb bitófára küldött aszszony 47, a legfiatalabb 20 éves volt. Közülük az első 1957. február másodikán találkozott a hóhérával, az utolsó 1959. október 28-án. A kivégzett forradalmárok közül 63 volt földműves, 54 munkás és 28 agrárproletár. A halálraítélteknek tehát több mint a 60 százaléka az úgynevezett munkás–paraszt hatalomhoz tartozott. A forradalom napjaiban, 1956. október 23. és 1957. január 16. között – a Központi Statisztikai Hivatal statisztikái, valamint a korabeli anyakönyvi és temetői nyilvántartások alapján – 2502 személy vesztette életét. (A valóságban jóval nagyobb lehetett a fegyveres harcok áldozatainak a száma.) Közülük 97-en nem töltötték be 15. életévüket, 414-en pedig a 15 és 19 év közötti korosztályhoz tartoztak. A sebesültek száma 1956. október 23. és december 31. között – gyógykezelésük helyének regisztrációi szerint – 19 226 fő volt, 5,1 százalékuk 14 év alatti fiú és lány, 17,4 százalékuk 15 és 18 év közötti fiatal. A fegyveres harcok minden ötödik áldozata kiskorú volt. Az ’56 után emigrációba kényszerült 151 731 honfitársunk közül – a Központi Statisztikai Hivatal ennyi személyről rendelkezett részletes adatokkal – 21 196 fő volt 15 éven aluli. Ha ezeket a jéghegy csúcsát mutató veszteséglistákat összevetjük a szovjet fél részéről hivatalosan kiállított kimutatásokkal, a számok akkor is jelzik, csak fiatalokból tízszer nagyobb volt a magyar fél vesztesége, mint a hadműveletekben részt vevő szovjet hadseregé.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.