Előre a lenini turistaúton!

Molotov-koktél a szoborparkban

2000. október 28., szombat 00:00

Hölgyeim és uraim! Néhány pillanat, s elindulunk a magyar történelem legrögösebb útján. Első megállónk a Kun Bélának, Münnich Ferencnek és Ságvári Endrének is otthont adó tétényi fennsík: itt Marx, Engels és Lenin társaságában fogyaszthatják el a szelídített Molotov-koktélt. Ezután az Ecseri úti bolhapiac következik, ahol a pufajkátóla kalasnyikovig szinte minden kapható. Figyelem! A busz pontbandéli tizenkét órakor indul vissza a Hotel Intercontinentalhoz.Sztálin, Lenin, Gorbacsov? – érdeklődik az amerikai turista reménykedve, miután feleségével együtt udvariasan letessékelték a gödöllői kastélyhoz tartó Sisi-járatról, és a szimpla városnéző csoportnál sem járt sikerrel. A kísérő pedig megnyugtatóan bólint, hogy igen, ez lenne a helyes út, a Red Star Tour, vagyis a Vörös Csillag túra. S ezzel teljes a létszám, a négy amerikai befészkeli magát a mikrobuszba, ami nem is egyszerű feladat, mivel az újonnan érkezett pár férfi tagjának bal lábán combig érő gipsz díszeleg.A vendégek korán érkeztek, így a sofőr s egyben idegenvezető Gács Csaba utolsó délelőtti cigarettájára gyújtva megtervezi a napot.– A Petőfi hídon fogunk átkelni, mert a budai Skála környékén a szocreál építészet igen szép példái láthatók. Kár, hogy ma reggel nem Budáról indultunk, akkor még a margitszigeti teniszpályára igyekvő Horn Gyulát is beépíthettük volna a programba. Azután megnézzük a Szoborpark Múzeumot, bár az utasok kérték, hogy ott ne sokat időzzünk, mert inkább az Ecseri úti piacon szeretnének lófrálni.Félórával és seregnyi szocreál épülettel később, kikászálódva az araszoló belvárosi forgalomból vidáman robogunk a munkásmozgalmi emlékhely felé. Az idegenvezető – kezében mikrofonnal – a kommunizmus borzalmaival bombázza az utasteret. A turisták a legvidámabb barakk kifejezésen jót nevetnek, ám leginkább Nagy Imre története kelti föl az érdeklődésüket. Hogy is volt az az Imre Nagi-sztori? – kérdezik az 1956-os eseményekhez vissza-visszatérve.– Most jön a meglepetés – súgja Csaba a rögtönzött történelemórát megszakítva, s egy kilencvenfokos jobb kanyart követően az automata váltós járműben felharsan az Internacionálé. „Föl-föl, ti rabjai a földnek!” – zúgják a Ford hangszórói. „Föl-föl, te éhes proletár!” – zümmögjük mi is, de csak magunknak, mert az amerikaiak inkább a budai dombvidék sokmilliós villáinak látványában gyönyörködnek. Így a mesteri időzítést sem észlelik, miszerint a kisbusz a cintányéros fináléra gördül a szoborpark főbejárata elé.– Balra Engels, jobbra Marx, közöttük pedig egy nagyon híres magyar költő, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeménye látható – magyarázza Csaba a hatalmas kapu koncepcióját. A kis csoport az említett sorrendben szemlézi az alkotásokat. Leghosszabban az acéltömbbe öntött versnél időznek, az arasznyi fémbetűket tapogatva még a szöveget is megpróbálják elolvasni.– Ól szarnokszag ven, oatt szarnokszag ven – mormolják, ám két sor után ráunnak a nyelvtörőre, mert úgysem értenek az egészből semmit.Odabent apró bódé őrzi a parkot. Az építményben munkásmozgalmi shop üzemel, az eladó néni azonban nemcsak a belépőket s az ajándéktárgyakat árusítja, hanem a koktélokért is felelős.– Aki nem kéri a Molotovot, az ihat teát vagy forralt bort – ismerteti a kínálatot köszöntésképpen.A vendégek azonban egyelőre csak a tudást szomjazzák, ezért az italok visszakerülnek a hűtőbe, mi pedig talpunk alá vesszük a munkásmozgalom hármas sétányát. Az 1993 őszén megnyitott múzeum szobrai ugyanis három, a végtelent szimbolizáló, fektetett nyolcas alakú út mellett sorakoznak, a középpontban pedig a Lánchíd budai hídfőjétől kitelepített vörös csillag virágzik. A tekintetet mégis a felszabadulási emlékmű zászlótartó szovjet katonája vonzza.– Oh! – lépnek hátra egy tiszteletteljeset az amerikaiak, s ezt a távolságot tartva hallgatják végig az idegenvezető kommentárját, hogy tudniillik a hatméteres szobrot 1947-ben Kisfaludi Strobl Zsigmond készítette, 1956-ban ledöntötték, két esztendővel később visszaállították, és a modell, Vaszilij Ivanovics Golovcov 1965-ben a műtermében kereste föl az idős mestert. És beindul a történelem kereke: magyar–szovjet barátság, felszabadulás, szovjet hősi emlékmű, magyar–szovjet barátság ismét, felszabadulás, Dimitrov elvtárs Bulgáriából, Landler Jenő, Szamuely Tibor, Asztalos János ékszerész és kommunista, Kalamár József, a csepeli Királyerdőben bujkáló tanácselnök, Kreutz Róbert vasmunkás, Ságvári Endre, Szakasits Árpád, Münnich Ferenc, Hámán Kató, munkásőr-demonstrációs emléktábla és végre egy szusszanásnyi szünet a Kun Béla-emlékmű talapzatánál, mert a többtucatnyi krómacél a vörösréz bakával keretbe foglalt, jövőbe mutató pártvezér láttán még „az idő pénz” szellemében rohanó amerikaiak is megtorpannak.– Gyönyörű! – vonják meg a nyúlfarknyi pihenő kulturális mérlegét, s már megyünk is tovább, egyrészt mert a távolban felrémlik a Tanácsköztársaság-emlékmű kilenc és fél méteres „Fegyverbe!, fegyverbe!” alakja, másrészt mert rettenetesen hideg van, ám azt még a varjúriasztó talaj menti fagy sem gátolhatja meg, hogy megismerkedjünk az orvul aknára futott Osztapenko és Steinmetz kapitány igaz históriájával.De ni, egyszerre elfogynak a hősök, s az utolsó végtelen ösvény is véget ér. A turisták Vlagyimir Iljics Lenint nézegetik hosszasan, csakhogy kiderül: a megkülönböztetett érdeklődés nem a nagy októberi szocialista forradalom atyjának, hanem a lábaihoz helyezett vörös szegfűnek szól.– Valószínűleg orosz turisták jártak előttünk – füllentjük, mert nem szeretnénk elrontani a magyar népről kialakult képet.– Very hideg! – mondja a jegyszedő néni, s kérés nélkül is elővarázsolja a Molotov-koktélokat: fél deci vodka, egy deci tonik s három cent citromlé kavarog a pohárban. Csöndben kortyoljuk az italt, amely lassan feljebb emeli a didergős októberi reggelen lehűlt test hőmérsékletét, s ahogy pirulnak az arcok, a beszélgetés is megindul: a gipszes házaspár Virginiából érkezett, társaik a New York-i felhőkarcolókat hagyták ott két hétre Magyarország kedvéért. Hosszas társalgásra azonban nincs idő, mivel a program szerint már az Ecseri úti piacon kellene alkudoznunk. A múzeum shopjából ezért csak néhány apróság kerül az amerikaiak tulajdonába: két-három képeslap, egy XXL-es méretű McLenin póló, valamint egy Kiváló Dolgozó kitüntetés.Útban a bolhapiac felé ismét szól a zene, terítéken az úttörőmozgalom. Az utasok egy ideig hallgatják a számukra tökéletesen idegen zenei és szövegvilágot, Vlagyimir Iljics szónoklatának eredeti hangfelvétele azonban már a „tsépélziget” című spontán szórakosgató játékban elmerülve találja őket. A nyelvi tusakodásnak két váratlanul fölbukkanó fegyveres vet véget. A marcona férfiak erőszakos kísérletet tesznek a mikrobusz meghódítására, de az amerikaiakat nem érdeklik a több száz éves rozsdás flinták, mint ahogy a rokokó asztalkát hurcolászó idős asszonyt sem méltatják pillantásra. S ez még csak a parkoló.– O, yeah! – kiáltja a vásári forgatag láttán a virginiai hölgy, s széttárja karját, mintha eladóstul, vevőstül, lacinkonyhástul be akarná habzsolni a területet. És már csak a feje búbját látjuk, amint a tömegen átvágva elviharzik a porcelánok irányába. A New York-iak kimértebbek, s csak a pultok között húzódó ösvények középtájékáról csodálják a kacatrengeteget, ám lassan, de biztosan elnyeli őket is a bőrkabátok és festmények dzsungele.Dél van. Az árusok ingujjra vetkőzve élvezik a reggel hűvös szeleit felemésztő, hirtelen jött napsütést. Magyarok, cigányok, kínaiak előveszik az otthonról hozott ebédkét, de kerül egy pakli is, s négyen az eladásra szánt komódot kártyaasztallá minősítik. Eladtad, megvette, elvitte, meghozta, mennyiért, annyiért? – záporoznak a kérdések, mert a kereskedők egy minutára megfeledkeznek kuncsaftjaikról. A négy külhoni turista is befejezi a vásárlást, kezükben gondosan csomagolt kacatokkal indulnak a kisbusz felé. A virginiai férfi egy szovjet katonai érdemrenddel, felesége tízezer forintért egy matyó fejfedővel, kalotaszegi inggel és a homlokán indiai pötytyöt viselő, szlávos arcú hölgy arcképével lett gazdagabb. A New York-iak negyvenezer forintért szintén festményeket vásároltak: két alkotáson az 1848-as szabadságharc nagy pillanatai, a harmadikon pedig egy felvidéki bányászlázadáson kardlapozó csendőrök láthatók.– 1956 – mutatják szerzeményüket büszkén, és mi bólogatunk, mert nem szeretnénk elrontani a magyar népről kialakult képet.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.