Elrozsdásodott vasudvar

A Heinrich Alajos és Fiai igazi pesti márka volt

2011. január 25., kedd 00:00

Áll Budapesten egy izgalmas épület, amelyben még ma is tetten érhető a múlt. A helyszín az Üllői út–Mária utca sarok,
az Iparművészeti Múzeummal szemközt. Ilyen vetélytárs árnyékában nem könnyű érvényesülni; a főváros fantasztikus adottságait jelzi, hogy a Lechner-remek tőszomszédságában szinte észrevétlenül bújik meg egy másik kis csoda, a Heinrich-udvar. Az már a mi bajunk, hogy pazarlóan bánunk a csodáinkkal.
Hátat fordítva a múzeumnak, az Üllői út túloldalára pillantva pompás, de szerény és arányos eklektikus homlokzatot látunk, a tetején felirat: Heinrich-udvar. Az épület 1893-ban épült fel a jó nevű Hubert és Móry iroda tervei szerint. A titulus nélküli felirat arról árulkodik, hogy a korabeli városlakók egyetlen vezetéknévből is pontosan tudták, mit találnak az említett udvarban: a város legnagyobb, szinte egyeduralkodó vaskereskedését.
A Heinrich család valószínűleg a tizennyolcadik század második felében települt Württembergből a Bácskába, a ma Szerbiához tartozó Bácskossuthfalvára (másik nevén Ómoravica). Onnan az egyik ág Székesfehérvárra költözött. Itt született – amint arról a Kerepesi temetőben álló márvány sírkő tanúskodik – Omoroviczai Heinrich Alajos „1776. őszelő 6-án”, s meghalt „1844. télutó 23-án” Pesten. 1809-ben tette át székhelyét a fővárosba, itt polgárjogot nyert, s 1827-ben mint a pesti polgárőrség megbecsült adjutánsa (vagyis segédtisztje) és a pesti községi tanács tagja Omoroviczai előnévvel magyar nemességet kapott Ferenc császártól.
Szorgos, dolgos német ember volt, a század első felében alapított vaskereskedése – a Heinrich Alajos és Fiai – hamar népszerű lett, de igazán akkor vált naggyá, amikor a família fiai összeházasodtak a másik híres pesti kereskedőcsalád, a Schopperek eladósorban lévő lányaival. Belvárosi birodalmukat az Erzsébet híd építése és a régi centrum ezzel párhuzamos lebontása miatt kellett otthagyniuk. Ekkor vásárolták meg a régi szekerészlaktanya területét a robbanásszerű fejlődés előtt álló környéken: a Nagykörút épp épült, s Lechner Ödön és Pártos Gyula is lázasan tervezte már a kontinens – a londoni és bécsi után – harmadik iparművészeti gyűjteményének végleges otthonát, amelyet 1896-ban, a millennium évében át is adtak a közönségnek.
A Heinrich-udvart akkoriban épp Heinrich Ferenc igazgatta, aki 1919-ben és 1920-ban néhány hónapig a román megszállás alatt működő Friedrich-, majd az azt felváltó Huszár-kormány kereskedelemügyi minisztereként dolgozott, később megalapította a Nemzeti Polgári Pártot, amelyet olykor Heinrich-pártnak is hívtak, s olyan üzletemberek voltak a tagjai, mint Chorin Ferenc, Glück Frigyes vagy a Dreher-sörgyárak igazgatója, Aich György. Heinrich 1922-ben bejutott az Országgyűlésbe, amelynek három évvel későbbi haláláig aktív, ellenzékből is Bethlen politikáját támogató tagja volt.
A Heinrichek egyébként általában nem ártották bele magukat közvetlenül a nagypolitikába. A családi történetet böngészve óhatatlanul felrémlik az emberben Méhes György Kolozsvári milliomosok című regénye, amely egy ugyancsak német gyökerű kereskedőcsalád káprázatos erdélyi pályafutását örökíti meg. Az ilyen famíliák évszázadokra terveztek, s alapelvük volt, hogy ha lehetett, sosem engedték ki az irányítást a legmegbízhatóbb egység, a család keze közül: amit az alapító atya elkezdett, az utódok vitték tovább, s minden generáció újabb és újabb építőköveket tett hozzá a nagy egészhez. A nyugaton ma is működő évszázados kereskedődinasztiák bizonyítják, hogy ez még ma, a multik uralta világban is jó recept. Az lett volna nálunk is, ha nem következik be 1948 s a mindent elvivő államosítás. Ennek a másfél évszázados Heinrich-cég is áldozatául esett.
De ne szaladjunk ennyire előre: egyelőre ott tartunk, hogy hátat fordítottunk a múzeumnak, s meggusztáltuk a vasudvar homlokzatát. Átkelve az Üllői úton lépjünk be a két oroszlán által őrzött kapun. Amit látunk, talán nem kivételes élmény. De amit érzünk – feltéve, hogy kötődünk ehhez a városhoz –, feltétlenül az. Színigaz közhellyel szólva: itt tényleg belélegezhetjük a tizenkilencedik század hangulatát. Itt járva el tudjuk képzelni, hogyan élhettek annak idején az őseink.
Az udvar nagy részét ma is az 1880-as évektől elsősorban kisebb utcák és udvarok burkolására használt, igényes kinézetű, ám esős időben meglehetősen csúszós sárga keramit borítja. (Ezt a teljesen magyar gyártású terméket egyre kevesebb helyen látni a városban.) Az udvarban körülnézve magunk elé képzelhetjük egy remekül működő cég hétköznapjait. A földszinten körben raktárhelyiségek, ezekben tárolták az árut, szemben, a lépcsőnél üvegkalitka, klasszikus felügyelői poszt, alighanem onnan irányították a kereskedést. Jobbra falikút Zellerin Mátyás bádogos és ércműves műhelyéből. Róla érdemes tudni, hogy tőle való az Opera eredeti világítási berendezése és a Tatabánya fölött őrködő turulszobor is, de egy korabeli Vasárnapi Újságban fellelt hirdetés szerint gyártott „szagtalan szobaürszékeket” is, „egészen érczből, betéttel, kettős zárral, finoman lakkozva, bőrvánkossal”.
Átvágva az udvaron a Mária utcára érünk ki. A vasudvar itteni, 1912-ben épült homlokzata szép ipari emlék, amely már a szecesszió jegyében készült. Ezt bizonyítja a Heinrich A. és Fiai Rt. felirat betűtípusa is. Tervezője Sándy Gyula, aki egyebek mellett a Moszkva téri postapalota alkotója volt.
A puritán német tulajdonos nem tartott fenn nagy palotát a városban – praktikusabb volt, ha maga is itt lakott az üzlet mellett-fölött. Az Üllői úti front első emeletén hatalmas faburkolatú ebédlő (később tárgyaló) volt, és néhány évvel ezelőtt szemtanúk szerint megvolt még az egyik második emeleti mellékhelyiség különleges majolika árnyékszéke is. A ház többi részében az 1900-as lakcímjegyzék szerint kivétel nélkül a Heinrich-cég alkalmazottai laktak, javarészt kereskedősegédek. Akik a többi – kétszáznál is több – alkalmazotthoz hasonlóan akár évtizedeket is eltöltöttek a vállalatnál, mivel a Heinrichek jó gazdák voltak. A hosszabb ideje náluk dolgozó női munkaerőt például mindig szép stafírunggal „házasították ki”.
Ezt már a dinasztia itthon élő legidősebb tagjától, a nyolcvanéves Heinrich Nadine-tól tudjuk, akit Baross utcai otthonában látogattunk meg. A hölgy az alapító ükunokája. Édesapja, Heinrich Gábor nem vett részt a vaskereskedés munkájában, ő főként a textiliparban tevékenykedett, dolgozott Goldbergernél is. Heinrichéknál ugyanis az volt a szokás, hogy a família minden ágából egyvalaki vett részt a cég vezetésében; ez a szerep a szokásjog szerint a legidősebb fiút, Heinrich Tibort illette volna meg, ám ő fiatalkorától csak a vitorlázásnak élt – a tizennégyszeres magyar bajnok neve ma is ismert hajós körökben. (Mintegy mellékesen jégkorongban is remekelt, 1928-ban a téli olimpián hokisként, a nyárin vitorlázóként képviselte hazánkat.) Így István, a legfiatalabb testvér vett részt a cég vezetésében.
A legtöbb Heinrichet a szíve vitte el, meséli Nadine, felidézve édesapja történetét is. „Apám, szegény, csak ötvenkilenc évet élt. A háború után, az államosításkor elvették a céget, két testvére külföldre távozott. Apám maradt, kapott egy helyiséget a cég korábbi Knézich utcai vastelepén, ahol tűzifát tárolt, és szállított ki a megrendelőknek. Muszáj volt eltartania a családját. Az ötvenes évek elején akkori családjával – feleségével és két húgommal – kitelepítették. Miután visszajöhettek, egészségi állapota és súlyos asztmája miatt már állandó kórházi kezelésre szorult, a húgaim pedig később Kanadába emigráltak.”
Heinrich Nadine emlékei hézagosak ezekről az időkről – egy nagybácsira emlékszik, aki szakállt növesztett, és megfogadta, hogy csak akkor vágja le, ha hazamennek az oroszok. „Úgy is halt meg, szakállasan” – idézi fel derűsen.
Az asszony, bár tudja, hogy a történelem viharai nélkül az ő élete is egészen máshogy alakulhatott volna, tele van energiával és optimizmussal. A háború előtti és alatti időkről, ha nem is sokra, de egy-két dologra emlékszik. Tudja például, hogy az Üllői úti épület vöröskeresztes ház volt, és sok üldözöttnek nyújtott menedéket. Mesél a nagyszüleinél, a vasudvar melletti lakásban töltött hétvégékről, az Üllői úti front első emeletén lévő hatalmas konyháról, amely központi hely volt a Heinrichek életében. A német gyökerekről, arról, hogy a családban minden gyerek egyszerre tanulta meg ősei nyelvét és a magyart. Az óriási ebédlőben szilveszterkor végigkergetett malacról, de a dúsgazdag kereskedőcsalád puritánságáról is. Igaz, teszi hozzá, mértékletességben a nyomába sem értek anyja családjának, ahol az egyik ős lőcsei polgármester, egy másik pedig a Bécs–Trieszt-vasútvonal igazgatója volt.
A vasudvart az államosítás után a Vasért kapta meg, úgyhogy a sárga köves udvar és a raktárhelyiségek még évtizedekig eredeti funkciójukban szolgáltak. Ma kisebb üzletek bérelik a helyiségeket, s itt található a Tilos Rádió stúdiója is. A különleges atmoszférájú épületegyüttes fantasztikus loftlakásoknak, kulturális és vendéglátó-ipari egységeknek adhatna otthont – ám a tervek egészen mások. Az ingatlant néhány éve egy spanyol befektető szerezte meg, aki hotelt, irodaházat és lakóházat tervez ide, ám, tudjuk meg a cég jogi képviselőjétől, az ingatlanpiac jelenlegi helyzetére való tekintettel a projekt kezdési időpontja egyelőre bizonytalan.
Jelenleg ideiglenes műemléki védelem alatt áll a Heinrich-udvar, a védetté nyilvánítási eljárás folyamatban van. A Műemléki Tanácsadó Testület elé két évvel ezelőtt kerültek az ide álmodott komplexum tervei. A tanács leszögezi állásfoglalásában, hogy aggályai vannak az új épületegyüttes működését és a megmaradt értékek megtartását illetően. Igaz ugyan, írja, hogy a szabályozás szerint a homlokzatokat kötelező megtartani, de úgy véli, további értékek is megőrzendők – például a kapualj, a lépcsőház vagy a tulajdonos lakásának reprezentatív, jó állapotú részei a teljes Üllői úti szárnnyal, főképp földszintjével és első emeletével. Nem tartja indokoltnak az udvari épületszárnyak teljes bontását sem, mivel az udvar az egész épületegyüttes egyik legjellegzetesebb, legérdekesebb része.
Megkerestük a Józsefvárosi Rehabilitációs és Városfejlesztési Részvénytársaságot, szerepel-e tervei között a „hivatalos” vélemény szerint is unikumnak számító Heinrich-udvar megmentése. A cég munkatársa, Alföldi György elmondta, nincs szándékuk az épülettel: a VIII. kerület jelenleg az Európa belvárosa projektre koncentrál. Úgy látja ugyanakkor – s véleménye rímel a műemléki tanács állásfoglalásában leírtakra –, hogy egy nagy forgalmú hotel megfojthatja a környéket. S ezt, bízik benne, a tulajdonos is belátja.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.