Fáklyák fénye

Sághy Marianne a római katakombákról, az ókori temetkezési szokásokról és Damasus óriásplakátjairól

2005. szeptember 10., szombat 01:00

A közelmúltban hozzá nem értők számára is nagy feltűnést keltett Leonard Victor Rutgers utrechti régészprofesszor kijelentése: egy római katakomba kormeghatározása során arra a következtetésre jutott, hogy a föld alatti járatokba temetkezés szokása jóval régebbi a kereszténységnél és voltaképpen zsidó eredetű. A Villa Torlonia katakombájából származó maradványok radiokarbon-vizsgálata szerint ezt a sírkamrát már a Kr. e. I. századtól használták.
Miért jelentős ez az új datálás?
– Rutgers kutatásaiban nem annyira a kormeghatározás újszerű, mint az, ahogyan ezekhez az ősi sírokhoz közelít. Azt, hogy a katakombák az I–II. századig viszszavezethetők, eddig is tudtuk. Amit nem volt szokás hangsúlyozni: nemcsak keresztény, hanem zsidó és pogány katakombák is léteztek, illetve a különböző vallásúak egy temetőbe temetkeztek. A XIX. századi keresztény régészek – és a regényírók – azt a romantikus képet hagyták ránk, hogy a katakombák az üldözött keresztény szekta búvóhelyei voltak az I. századtól: nemcsak temetkeztek ide, hanem itt rejtőztek el, és itt tartották istentiszteleteiket. A katakomba keresztény „kisajátítása” még inkább erősítette azt a képzetet, hogy Konstantin előtt a keresztények a föld alatt éltek, „underground” szervezetet alkottak, és innen ragadták meg a hatalmat. Ez az elképzelés él ma is a legtöbb turistában, aki felkeresi Róma katakombáit. Pedig a valóság egészen más volt: ezt bizonyítja a zsidó katakombák létezése is, hiszen a zsidókat nem üldözték a Római Birodalomban, vallásuk bevett vallás volt. A temetők mindig az életről szólnak: Rutgers a római zsidóság történetéről írt munkájában hangsúlyozta, hogy a különböző hiten lévő emberek nem szegregálódtak, hanem szoros kapcsolatban éltek egymással Rómában.
– Tulajdonképpen mit jelent a katakomba szó?
– A katakomba görög kifejezés, jelentése – kata kumbasz – mélyedés, vájat, lyuk. Rómában, a Via Appia harmadik mérföldkövénél olyan tufás talaj található, amely rendkívül alkalmas a megmunkálásra. Ebbe vájták a Szent Sebestyén-katakombát, az egyik legismertebb késő ókori keresztény temetkezési helyet: a IV. század elején, a diocletianusi üldözés alatt halálra nyilazott római katonát, Szent Sebestyént itt temették el.
– Ez a legrégebbi katakomba?
– Igen, a Szent Sebestyén-katakomba legrégebbi rétegei szintén az első századból valók, akárcsak a zsidó katakombák. Nem a keresztények találták ki a temetkezésnek ezt a formáját, a zsidóktól vették át.
– A zsidó katakombák története ismert?
– Rómának volt a legnagyobb és legtekintélyesebb zsidó közössége Európában, és a Rómában élő izraeliták ma is büszkék erre. Jeruzsálem lerombolása után nagy számban kerültek a birodalom központjába. Ők építették az első katakombákat.
– De később pogány katakombák is épültek, illetve pogányok is temetkeztek ilyen módon.
– Pogányok is temetkeztek, és a Rómába látogató mai turista a megtekinthető tizenkét-tizenhárom katakombában mindenütt vegyesen találhat pogány és keresztény sírokat. Maguk a sírüregek már üresek, ami annak is köszönhető, hogy a XVI. századtól felfedezett katakombákban az ide temetett halottakat hosszú ideig mind mártírnak tartották, és földi maradványaikat az oltárokhoz használták fel. Már a kereszténység nagyon korai századaitól kezdve, egy zsinati rendelkezés értelmében, minden oltárhoz valamilyen szent ereklyéje szükséges, melyet a menzában helyeznek el. A csontokat tehát elvitték. Ez az újítás egyébként, amely keleti eredetű szokás volt, ellentétben állt a pogány római hagyományokkal.
– A földi maradványok tisztelete?
– Higiéniai és szakrális okokból Rómában a hamvasztás volt elterjedt. Tilos volt bevinni a holttesteket a városba, mert a város – a pomerium – szent hely, és úgy gondolták, tisztátalanná vált volna a halottaktól. A városon belüli temetkezést már a XII táblás törvények is tiltották, viszont miután elégették a halottakat, a hamvakat már elhelyezték a falakon belül, többnyire saját kertjükben. A halottkultusz családi jellegű volt Rómában. Néhány olyan márványszobor is fennmaradt, amelyen egy-egy orátort, filozófust vagy politikust úgy ábrázolnak, hogy viaszfejeket tart a kezében. Ezek az ősök viaszportréi, amelyeket az átriumban, a házon belül helyeztek el. A zsidó szokások ettől eltértek, mivel nem hamvasztották el a halottaikat, hanem elhantolták őket. A XIX. században úgy gondolták a kutatók, hogy az eltérő temetkezési szokások más vallási kultúrát jeleznek. Ma viszont már tudjuk, hogy téves az az elgondolás, mely szerint a pogányok kizárólag hamvasztották halottaikat, a zsidók és a keresztények pedig minden esetben temetkeztek. Különösen a III–IV. századtól nehéz ilyen különbséget tenni, és a VII–VIII. századra a nem hamvasztásos temetkezés válik uralkodóvá. Ebben az időszakban „költözött” be a temető a városba, és épült a városi templomok köré.
– A katakombás temetkezés tehát zsidó eredetű?
– Nagyon érdekes kérdés, hogy honnan származik a katakombás temetkezési mód, mely Rómára annyira jellemző. Valószínűleg geológiai adottság következménye. Ne felejtsük, hogy az I. században Róma volt az akkori világ legnépesebb városa, multikulturális metropolis, melyet leginkább a mai New Yorkhoz hasonlíthatnánk. A város lakossága egymillió körül lehetett. A pogány temetkezés rendkívül változatos volt: a hamvakat mauzóleumokba, kolumbáriumokba, föld alatti hypogaeumokba vagy föld felett épített sírkamrákba helyezték, de a nagy nekropoliszokban, a halottak városaiban az inhumálás gyakorlata is ismert lehetett. A zsidók fontosnak tartották, hogy ne hamvasszák el a halottakat, de ez nem jelentett egyben vallásos különállást! A rómaiaknál és a görögöknél az egész család együtt temetkezett, beleértve a szolgákat, cselédeket is, és a rabszolga bármilyen vallású lehetett, nem követelték meg tőle a családfő hitének átvételét. A keresztények kezdetben pogány temetőkbe temetkeztek: így Szent Péter apostolt is a Vaticanus-domb pogány nekropoliszába temették, mely ma is látogatható a Szent Péter-bazilika alatt. A holttest a család „tulajdona” volt. Egyiptomban nagyon sok nyoma van annak, hogy nemcsak a halott emlékét, hanem a holttestet a maga fizikai valójában is meg akarták őrizni, amire a klíma alkalmas is volt. A negyedik századig élő szokás, hogy a halottat bevitték a házba, szinte a vacsoraasztalhoz ültették. Szent Athanásziosz, Alexandria IV. századi nagy püspöke a meletiánusokat – Egyiptom szakadár egyházának a tagjait – éles gúnnyal csúfolta ki „pogány” halottkultuszuk miatt: a meletiánusok a hullákat jóslásra használták, a szentként tiszteltek tetemeit szétdarabolták, és a testrészeket ereklyeként árusították, illetve hordágyra tették, és pénzért mutogatták – pedig a meletiánusok keresztények voltak.
– Ez összefügg a későbbi keresztény halottkultusszal?
– A kereszténység sok elemét Egyiptomra vezetik vissza. A mártírokat azonban másutt is tisztelték, ez nagyon ősi tisztelet, mely a közösség hőseinek szólt. A IV. században óriási változás figyelhető meg, amikor a püspökök felléptek a vértanúk szélsőséges tisztelete ellen, ugyanakkor a kultuszt saját ellenőrzésük alá vonták. Szent Ágoston a Vallomásokban felidézi, hogy Szent Ambrus Ágoston édesanyját, Mónikát megfeddte, amiért a temetőben a mártírsírok végiglátogatásakor mindegyik sírnál ivott egy pohár bort. Ez a refrigerium, a halotti lakoma szokása, amelyet az új aszkézis, a szerzetesi mozgalom püspöki képviselői elítéltek. De teljesen elfogadott szokás volt a IV. századig. Ezt a kultuszt össze lehet vetni a pogány rituálékkal, mégsem mondanám, hogy a pogány szokásokból nőtt ki, hanem inkább a mediterrán vallásosság általános jelenségéről van szó.
– Vagyis interpretáció kérdése, hogyan ítéljük meg a halotti lakoma szokásának eredetét, illetve későbbi elsorvadását?
– Az egyik lehetséges megítélés, hogy a IV. században a püspökök ellenőrzésük alá akarták vonni a szentek tiszteletét, és erre Szent Ambrus a jó példa, hiszen elítélte a „népi kultuszt”, a boldog és ihletett ünneplést, melylyel a keresztény tömegek körülvették a mártírok sírjait, és az emlékezés közepette leitták magukat a sárga földig. Ezen a legkevésbé sem kell megütközni, hiszen a mártír legyőzte a halált, és immár Krisztus jobbján ült, megérdemelte hát az ünneplést. A másik magyarázat szerint – én is ezt a véleményt osztom – a IV. század a régi kereszténység végét jelenti, hiszen volt egy fordulat, és ettől kezdve szinte mindent a császár „szponzorált”. Az egyháziak viszont úgy akarták megőrizni identitásukat, hogy a saját mártírjaikat ünnepelték a maguk módján. Egy ideig még nem azokban a hatalmas bazilikákban tették mindezt, amelyeket a császár építtetett. Nagy Konstantin maga is rendkívül ellentmondásos személyiség volt, hiszen ariánus püspök kezéből vette fel a kereszténységet, és utóda is inkább az arianizmust támogatta birodalomszerte. Az ariánus válság során az ortodox niceai párt propagandájának része volt az „igazi” vértanúk kultusza, akiket püspöki engedéllyel lehetett tisztelni, és meghatározták a kultusz liturgiáját is. Fontos dolog, hogy ezek a püspökök a szerzetesi ideál szószólói is voltak, mert ha nem azok lettek volna, talán egészen másként álltak volna hozzá a mártírkultuszhoz. A szerzetesi ideál az önmegtartóztató élet – a „fehér vértanúság” – volt: a mártírok kora lejárt, helyüket a szerzetesek vették át. E korszak püspökeinek számtalan szerzeteséletrajzot köszönhetünk, és a konstantini fordulat után új keresztény életpélda jelent meg: a vértanúk után a szent életű szerzetes lett az ideál.
– A halottkultusz változása tehát a konstantini fordulat következménye?
– A keresztény halottkultusz reformja, a katakombák első reneszánsza Damasus pápa nevéhez fűződik. A halottak emlékét a családok ápolták, és fordulatot jelentett, hogy a püspök beavatkozott e tisztelet mikéntjébe. Damasus nagyszabású művészeti programot dolgozott ki a katakombákban. Róma püspöke kifejezetten a mártírok emlékét állította hívei elé, méghozzá mártírhalált halt közvetlen püspök elődei példáját, akikről epigrammákat is írt. A tíz–tizenöt püspök mellett csak két – egyébként Rómában rendkívül népszerű – nem püspök mártírról írt még verset: Ágnesről és Lőrincről. Ezeket a feliratokat Filocalus, a szenátori rangú vésnök írta a kor legszebb betűivel hatalmas márványtáblákra, és a vértanúk sírján helyezték el. A damasusi feliratok olyan feltűnőek voltak a föld alatti zegzugos járatok imbolygó világánál, mint ma az óriásplakátok. Azonnal szembeötlöttek azok számára, akik a mártírsírokhoz zarándokoltak, és a fáklyák fénye mellett botorkáltak a föld alatti folyosókon. Rengetegen zarándokoltak el e szent helyekre, és az ő eligazításukhoz volt szükség a hitelesítő feliratokra. A régészek olyan emlékeket is találtak, amelyek a hajdani nagy forgalomra utalnak. Apró tárgyakat, amelyeket a zarándokok hagytak hátra, sőt vannak ókori katakombagrafittik is.
– E szépen fejlődő kultusz ellenére a katakombákat hosszú évszázadokra mégis elfelejtette a kereszténység.
– A megváltozott politikai körülmények és vallási szokások miatt már nem volt szükség a katakombákra, de technológiai akadályok is jelentkezhettek, hiszen a több emelet mélységben lévő járatokban igen nehéz a tájékozódás. Külön tisztség volt az egyházi sírásóké, a fossoroké, akik tudták, hogy ezekben a labirintusokban mi hol található. A népvándorlás viszontagságai idején feledésbe merült a katakombaásás mestersége is. A VIII. században már csak zarándokforgalma volt a katakombáknak. Fennmaradt egy-két itinerarium, útleírás is ebből az időből, amely felsorolja, hogy mely katakombákban milyen híres vértanúk sírját lehet felkeresni. A híres XII. századi zarándokútikönyv, a Mirabilia urbis Romae már nem a katakombákra helyezi a hangsúlyt, hanem a templomokra, mert ebben az időben az ereklyék már a templomokban voltak.
– Hogyan kerültek elő ismét a feledésbe merült katakombák?
– A XVI. században, a véletlennek köszönhetően. Antonio Bosio máltai lovag, a katakombák Kolumbusza séta közben beleesett egy mély lyukba, és így fedezték fel újra a sírokat. (Korábban Pomponius Leto és az Ágoston-rendi Onofrio Panvinio is foglalkozott már a katakombákkal.) Megörült a felfedezésnek, azonban a saját, sokszor téves elgondolásainak megfelelően kezelte. Erre a legjellemzőbb példa a Santa Costanza-mauzóleum. Szent Ágnes sírja mellett található Konstantin császár lányának kör alakú halotti kápolnája, amelynek mozaikjai szőlőfürtöket és puttókat ábrázolnak, ezért a reneszánsz humanisták ezt az épületet Bacchus templomának tartották. Eszükbe sem jutott, hogy egy keresztény császár leányának sírja lehet itt.
– Ennek ellenére mégis ez a felfedezés emelte az érdeklődés homlokterébe a korai keresztények temetkezési szokásait.
– Ebben nagy szerepe volt a reformációnak is, hiszen a katolikusok be akarták bizonyítani, hogy az őskereszténység nem rekonstruálható kizárólag a Szentírás alapján. A korai liturgikus szokások, amelyek a katolicizmusban élnek tovább, és amelyeket protestáns részről sokat támadtak, nem vezethetők le maradéktalanul az Újszövetségből, ezért a katolikus archeológia fejlődésének hatalmas lendületet adott ez a bizonyítási szándék, viszont ekkor alakult ki az a téves hiedelem is, amely szerint a katakombákba kizárólag keresztény mártírokat temettek.
– Tehát a mai tudásunkhoz képest további fordulatokra volt szükség.
– A XIX. században szintén egy tudományos kutatás állította ismét az érdeklődés középpontjába a katakombákat. Giovanni-Battista de Rossi, a nagy olasz régész lajstromba szedte a katakombákat, hatalmas kötetekben publikálta a megtalált feliratokat, emlékeket. Részben ennek a munkának a következménye volt, hogy 1851-ben IX. Piusz pápa megalapította a Pontificia Comissione di Archeologia Sacrát, amely ma is működik. A keresztény temetők története a mai történettudomány és antropológia legizgalmasabb és legmodernebb területe. Rengeteg új felfedezés, vélemény, következtetés, hipotézis lát napvilágot. Azt egyébként, hogy a római keresztény régészet mennyire „modern,” az is bizonyítja, hogy ez az első pápai akadémia, amelynek élére nőt neveztek ki: 2003-tól Letizia Pani Ermini régész a Pontificia Accademia Romana di Archeologia vezetője.
– Mindebből az is látszik, hogy a katakombák szerepének megítélése a történelem folyamán mindig is korfüggő volt.
– A tudományos értékelés nem mentes a kutató és kora ideológiájától. Ez mindenféle vallástörténetre igaz. Leonard Victor Rutgers munkássága a legújabb megközelítést tükrözi, hiszen azt állítja, hogy nincs vallásos szegregáció sem az őskereszténységben, sem a judaizmusban; vagyis a késő antik vallási gyakorlat sokkal toleránsabb volt, mint ahogyan azt – javarészt XIX. századi elméletek nyomán – elképzeljük. Korábban a kutatók úgy gondolták, hogy a zsidók vagy az őskeresztény egyház tagjai semmiféle interakcióban nem voltak más vallások követőivel. Ezzel szemben ma már határozottan hangsúlyozzuk, hogy nagy integrációs készség jellemezte a késő antik vallási közösségeket, amelyek ennek ellenére megőrizték vallási identitásukat.



Sághy Marianne egyetemi docens, PhD Princeton University, USA 1998, kandidátus 1998. Egyetemi tanulmányait az ELTE BTK történelem–francia szakán végezte 1979–1985 között. 1985-től 1989-ig az MTA tudományos továbbképzési ösztöndíjasa. 1986-tól 1987-ig az oxfordi egyetemen, 1989-től 1993-ig a princetoni egyetemen tanult. Kutatási területe a késő antikvitás vallás- és társadalomtörténete és a szentkultusz kialakulása. Művei: a római katakombákról szól könyve: Versek és vértanúk; A római mártírkultusz Damasus pápa korában, 366–384 (Budapest, Kairosz, 2003). Megjelenés előtt áll Isten barátai című munkája, amely a szent szerzetesek életét és életrajzukat elemzi Remete Szent Antaltól Szent Mártonig.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.