Falvak megőrzésre átvéve

Konrad Sutarski és Domonkos László könyve Szepes és Árva vármegyéről

Pósa Zoltán

2009. október 13., kedd 00:00

Megőrzésre átvéve. E különösen hangzó címet adta közös könyvének Konrad Sutarski lengyel költő és Domonkos László magyar író. A húszéves barátságra visszatekintő alkotópáros sajátságos feladatra vállalkozott az Unicus Kiadó igazgatójának, Kemény Andrásnak biztatására. Górcső alá vették annak a viszonylag kevesek által ismert történeti ténynek a következményeit, amely szerint 1920-ban Lengyelország is kapott egy kis részt a történelmi Magyarországból. A szerzők közül Domonkos Lászlóval beszélgettünk.
Erről a vidékről a legismertebb település Nedec, a Beszterce ostroma című Mikszáth-regénynek köszönhetően. Mekkora területről és hány lakosról van szó?
– A régió Szepes és Árva vármegye, a történelmi Magyarország legészakibb csücskén található, huszonöt falut foglal magában, Budapestnél valamivel nagyobb területen. Akkori lakossága huszonhat-huszonnyolcezres volt. Lengyelország a trianoni szerződést nem írta alá, ezt a területet nem kérte. Lengyel barátaink abból a meggondolásból fogadták mégis el, hogy ha már Magyarországnak meg kell válni ettől a területtől, inkább legyen az övék, mint Csehszlovákiáé. Ráadásul ez egy jelentős részben lakatlan hegyvidéki terület volt, lakossága több száz év óta lengyel, az úgynevezett górál néven ismert hegyi pásztornép. A magyar lakosság száma tényleg elenyésző volt, csak a hivatalnokok, az elöljárók és néhány földbirtokos élt ott.
– Könyvük szerint mégis otthon érezték magukat. Miért?
– Dacára annak, hogy a régió színlengyel, a terület a több száz éves magyar fennhatóság miatt és a magyarok iránti szeretet következtében őrzi a magyar kultúra számos rekvizitumát. Könyvünkben meg akartuk mutatni, hogy ennek a vidéknek milyen volt a múltja, s hogy főképpen milyen a jelene. Hogyan él az egykori magyar világ a köztudatban? S hogyan fest ennek a területnek a képe most. Konrad Sutarski lengyel költőnek nemcsak nyelvtudása, hanem kapcsolatai is megkönnyítették a munkát. Konrad számos interjút készített, s voltak olyan ismerősei, barátai, helytörténészek, múzeum- és művelődésiház-igazgatók különféle értelmiségiek köréből, akik rengeteget tudtak segíteni. A hagyományos ezeréves lengyel–magyar barátság fantasztikus aurát teremtett, ennek szellemében végig nagyon jó hangulatban, remek időszakot töltöttünk ott, hogy úgy mondjam, a munka szinte magától pörgött.
– Milyen volt a munkamegosztás?
– A kötet első részét Kondrad Sutarski írta. Ebben sok a szociografikus és történeti elem, amelyeket beszélgetések alapján és saját „kútfőből” állított össze elmélyült, szociografikus irodalmi riportregényként. Jómagam magyar szemmel elsősorban a jelenről igyekeztem szólni, benyomásaimat, a hangulatokat formálva egyféle esszéisztikus regénnyé, a klasszikus magyar útiesszé hagyományainak megfelelően. Hála Konrad baráti kapcsolatainak és fordításának, az elmélyült beszélgetéseket élvezettel és lendülettel írtam meg. Végül is, amit én magyar szemmel vendégként, Konrad lengyel szemmel otthon látott, azt írtuk meg.
– Megőrzésre átvéve. Miért pont ez a címe?
– Az egykori magyar határon álló gyönyörű nedeci kastélyszállóban az igazgatónő, egy tündéri aszszony azt mondta, hogy mi, lengyelek átvettük tőletek megőrzésre ezt a területet. Eszmei szempontból ez tényleg igaz, a legszebb tanulsága a könyvünknek: ott, ahol nincsen tolvaj, ahol senkinek sincs rossz lelkiismerete, ahol nem működnek irántunk megnyilvánuló gyűlölségek és kisebbrendűségi érzések, mint a többi szomszédunk esetében, az ott élt régi nemzetnek, fennhatóságának rekvizitumait, múltjának emlékeit szeretik. S nemcsak a hagyományos lengyel–magyar barátság okán, hanem mert normális, jó légkörű kultúrnemzetről van szó. Nagy becsben tartják a Szent Koronát, Szűz Máriát ábrázoló magyar zászlókat. A kisárvai, lengyelül oravkai, XVIII. századi fatemplomban, amely a világörökség része, ötvenöt magyar szent ábrázolása található.
– S milyenek az emberek a hétköznapokban?
– Mivel az ország kilencvennyolc százalékában hitét tartó katolikus, sokkal kisebb a bűnözés, mint Magyarországon. Jobban megbecsülik saját kultúrájukat, s tisztelik nemzeti létüket, mint mi. Voltunk egy Jablonka nevű kisvárosban, ahol ugyanazt a szellemiséget tapasztaltuk, mint amit bármelyik elszakított magyar országrészben irodalmi esteken. S ott ismeretlen az a lengyel nyelvű irodalom, ami nem lengyel szellemű, vagy  saját nemzete iránt ellenséges lenne. És naponta ezerszer tapasztaltuk az évszázados magyarbarátság megannyi megnyilvánulását. Ezen a vidéken találkoztunk olyan kilencven-, százéves emberekkel, akik még magyar iskolába jártak, és magyarul elmondták a Nemzeti dalt vagy az üdvözlégy Máriát.

A szerkesztő ajánlja

Németh Ványi Klári

Aki a gulágon nőtt fel

Az akkor mindössze tizennégy éves Nagy Rózsát 1945 januárjában hurcolták el Göncről. Az ő történetével emlékezünk a kommunizmus áldozataira.

Molnár Csaba

A rádiumlányok a női emancipáció hősei voltak, de az életükkel fizettek

„Nyald, mártsd, fesd!” – mantrázták az óragyárakban fillérekért dolgozó fiatal nők, akik szinte másodpercenként ettek a sugárzó anyagból.

Pápay György

A körzetek többségében nem tekinthető lefutottnak a választás

Néhány százalékos országos erősödés számos egyéni győzelmet hozhat az ellenzéknek.

Kuthi Áron, Zord Gábor László, Garamvölgyi Flóra

Miért és hogyan hagyták el Magyarországot? Három történet a több százezerből

A sebész, akit alig ismertek meg a gyerekei. Egy kutató, akit a szakmája hajt. A házaspár, amelyik ösztöndíjjal ragadt kint.