Fekete aratás

Elveszett templomaink: a magyar szórvány végórái Dél-Erdélyben (3.)

Margittai Gábor

2003. június 7., szombat 00:00

Van, aki szigetbirodalmat épít: visszaköltözik kúriájába, gyümölcsöt nemesít, magyarul él. Van, aki menekülési útvonalakat tervez, s térítőmunkáról
töpreng a románság körében. Van, akinek csupán jó papra volna szüksége.
Mara Ernő nem kukoricázik.
Megelégelte a körben járást és az össznépi szakálltépést. Megunta hallgatni a sopánkodás kórusmunkáját. Amerre a szem ellát, gyümölcsfákat ültetett a Retyezát havas lábaihoz, kalapját emelve, hogy jó napot, akkor mégiscsak itt lennénk. Mara Ernő nem kukoricázik: almázik. Visszaállítja azt, ami volt, de már nem lehetséges. Mindezt olyan magától értetődően és kiegyensúlyozottan, hogy amerre tevékenykedik, egy csapásra megfordul a kocka. Legyünk pontosak: visszafordul.
Mara Ernő a romániai változások előtt néhány hónappal menekült Magyarországra; s a műszaki tudományok kandidátusából, egyetemi oktatóból üzletember lett. Bányagép-kereskedő. Amint lehetett, visszaköltözött, de a rend kedvéért kettős állampolgárként. Amit otthon, Magyarországon megkeresett, azt itthon, Fehérvízen befektette. Mert volt hová tenni a pénzt. A szacsalihoz, demsusihoz, malomvízihez hasonlóan beomlott, szétlopott, földig mállott kúriáját kellett megmentenie.
Felmenői a Hátszegi-medence meghatározó nemesei voltak. Gazdag udvarházakat, hetyke kis sasfészkeket tartottak fönn a kora középkortól egészen a kora kommunizmusig, amikor mindenüket közhasznúvá tették a padlássöprögetők. Még azt is elvették tőlük, amit máig sem tudtak elvenni – de hát ilyen a kisurak hátszegi történelme. Mara Ernő nemrég visszaperelte nagypestényi és fehérvízi kúriájukat; felújította gazdasági épületeiket; és most nagyszabású terveket szövöget tehenészetről, baromfitenyésztésről, a régi erdélyi almafajták viszszahonosításáról meg a Romániában még káromkodásszámba menő biokertészet meggyökereztetéséről. Közben észrevétlenül virágzani kezdett egy falu, amelyben a Mara családon kívül mindenki román nemzetiségű.
Az udvarház megszervezi a falu életét, kenyeret ad a parasztoknak, szociális hálót von köréjük. Mara Ernő szüntelenül ingázik Magyarország és Románia között, a falusiaknak máskülönben hozzáférhetetlen gyógyszerekkel, élelmiszerekkel térve meg. Visszaállt a régi rend.
– A Hátszegi-medence mindig is román vidék volt; ám minden faluban magyar kisnemesi udvarház működött: ezek a családok birtokolták a földeket, szervezték a gazdálkodást – nyomatékosítja Mara Ernő, s a fehérvízi udvarház fogadószobájába invitál. – A változások óta a legnagyobb probléma a reprivatizáció. Legfeljebb ötvenhektárnyi területet adott vissza az állam az eredeti tulajdonosoknak. Töredék birtokokat. Ugyanakkor vissza kellett igényelnem apám földjeit is, amelyeket jogilag sohasem vettek el. Évek óta perelnek a hátszegi magyar családok, s a hatóságok igen lassan mozdulnak. Az ötvenhektárnyi birtokokat jó volna mindenképpen magyar kézben megtartani s a gazdáknak szorosan együttműködni. Munkát adhatnánk Böjthe Csaba iskolavégzett árváinak is. Jogos tulajdonosaik mostanában kapnak vissza összesen 600–700 hektár erdőt a környéken: a nemesi közbirtokosság hajdani szellemében erre a területre fűrészüzemeket lehetne telepíteni. Csakhogy a magyarok többségének nincs pénze se a földek művelésére, se a kúriák, kastélyok felújítására.
Mara úr körbevezet fehérvízi rezidenciáján: a XV. századi eredetű, szép boltozatos nemesi fészekben ragyognak a falak, a régi nehéz bútorok maradéka visszakerült a helyére, a sarokban festőállványra retyezáti tájkép feszítve. Kilépünk a verandára: a kert szélén hegyi patak kanyarog, partján kékre meszelt vízimalom révül szebb időkbe. A kúria minden porcikájából sugárzik az elszántság, a hagyományigény, a határozott jövőkép.
Csatlakozik hozzánk az idős, elegáns Mara Erzsébet is, Ernő édesanyja, akit régebben kitelepült másik fia 67 éves korában átmenekített Magyarországra, miután házukat elrekvirálták gabonaraktárnak, férjét a Duna-csatorna koncentrációs táborába zárták, s ő csak zöldségkereskedésben kaphatott munkát. Azt mondja, amikor áttelepült, saját hazájában ismerte meg a honvágyat. Visszajött hát Hátszegországba.
– Parádé nélküli és vendégszerető volt ez a kisnemesi életforma – egészíti ki fia szavait Mara Erzsébet. – Egyszerű, de tiszta. Mást nem láttam a szüleimtől, mint szerénységet, szeretetet. Apám gazdálkodott, egész életét a földeken töltötte. Aztán alkalmazkodtunk az időkhöz – int szomorúan.
Mara Ernő most is alkalmazkodik. Bányamérnökként elolvasott egy könyvtárnyi kertészeti szakirodalmat, majd három keserves év alatt felvirágoztatta a nagypestényi almaimpériumot.
– Mostanában egyre gyakoribb a magyarországi befeketetői érdeklődés a Hátszegi-medencében, csak az a gond, hogy ők mihamarabb pénzt akarnak látni – mondja. – Ez természetes; de mi lelkileg is kötődünk, s úgy akarjuk elrendezni a dolgainkat, hogy gyermekeinknek érdemes legyen visszajönni ide és folytatni a munkánkat. Másképp nincs kiút. A Bánát termőföldjeinek 52 százaléka került vissza magyar kézbe a reprivatizáció során. Mára már szinte minden négyzetmétert eladtak románoknak, olaszoknak, németeknek.
Körbejárjuk búcsúzóul a szigetbirtokot. A kúria kapujánál helybéliek ücsörögnek, traktor kanyarodik a ház elé, munkavezetők számolnak be Marának a napi fejleményekről. A román parasztok megemelik kalapjukat, amint elmennek mellettünk, harsányan köszönnek a birtokosnak. Úgy tetszik, lehetséges az élet a szigeten, még azon túl is, csak eltökéltségre, pénzre és patriotizmusra van szükség, morfondírozunk. Jó nagy adagra mindegyikből. A komor gondolatokat száműzzük fejünkből, bizakodni kezdünk. S ekkor nem messze a falu szélétől templomcsontvázba botlunk.
Igazi haláltánca ez a tégláknak, kváderköveknek, boltíveknek, ami még a fehérvízi református templomból megmaradt. A középkori falak embermagasságig állnak, a tetőnek már az emléke sincs meg, a toronysisak elemeire hullott, idétlenül félrecsapott harlekinsüveg. A falon még jól olvasható a büszke felirat: „Isteni segedelemmel újból építtetett ezen torony Bajesdi Koszta László volt udvar-biro 305 V.R.F. beli adakozásából (…) Fejérvizi Bágya Ferentz szolgabirónak D Curatorsága alatt 1838ik és 1839ik években.” De amikor átóvakodunk a düledező bejáraton, a csalánnal, folyondárokkal benőtt térben csak az omladozó, lépcsőjét vesztett szószéket találjuk. Azt mondják, tavaly még bodzafa nőtt ki belőle.
A fehérvízi templom mögött temető és egy hajdan görög katolikus, ma természetesen ortodox szentély. A régi magyar templomot már sokszor lebontották volna a helybéliek, mert eltakarta a sajátjukat. Többször öszszegyűltek, fölgyűrték az ingujjat. Fogyott is a fal szépen, épültek belőle az új házak. Ám egy délután villám csapott a toronyba, néhány mester kicsit megpörkölődött. Azóta rettegve kerüli a megcsonkított épületet a babonás románság, a pusztítás megállt, s a templom most várakozik, mert nincs, aki dacolni merne az intő jelekkel. A temetőt megtöltő, románosan magyar nevű halottak megnyugodva a másik oldalukra fordulhatnak.
Mara Ernő kérelmet adott be a román műemlékvédelemhez a fehérvízi református istenháza állagmegóvására, hogy a falmaradványokra betonkoszorút helyezzen, amely megállítja a „természetes” eróziót. Mindhiába: szegény Mara úrnak fogalma sem volt arról, hogy egy Árpád-kori templomot senki nem nyilváníthat büntetlenül műemléknek, amikor ott van mögötte az 1877-ben épült görög katolikus templom – az igazi történelmi érték.
Továbbállunk Nagypestényre. Egykor görög katolikus falu volt. A környékről ide jártak főzni tanulni a román asszonyok, itt próbálták elsajátítani az uradalmi cselédség konyhai tudományát. Az impériumváltáskor még harminc magyar család élt itt, 1961-ben már csupán tíz. Ma egyetlen lélek. De a falu most is híres a főztjéről. Az anyagmegmaradás törvénye pazarul igazolódik a töltött káposztákban meg az ordás-kapros süteményekben.

A nagypestényi templom, ez a homályos múltú, ősöreg kis istenháza makacsul áll még a dombon, vén tölgyfák őrizetében. Tornyán, falán ezer repedés fut, sírjait lassan eltemeti a dudva. Ide jár havonta egyszer az utolsó pestényi magyar a hátszegi lelkész istentiszteletére.
– Az enyim feleség is román – mondja a szavakat keresgélve Csegezi Árpád, Nagypestény utolsó magyarja. – A régi tiszteletes mindig azt mondta, fiúk, menjetek Dicsőszentmártonba, onnét hozzatok magyar lányt. Tiszteletes úr, válaszoltam neki, aki Szentmártonból idejön az isten háta mögé, az azért jön, mert a kutyának sem kell.
Üldögélünk Csegezi Árpád udvarának hűvösében, pálinka, mákos sütemény, fűszeres illatú parasztjonatán az asztalon.
– A parókiát akkor adta el az egyház, amikor meghalt az itteni tiszteletes. Amíg élt, volt magyar nyelvű vallásoktatás. A családban is magyarul beszéltünk, míg ide nem jöttek a legionáriusok, a vasgárdisták. Megbüntették, aki nem románul szólt. Szomszédainkkal figyeltettek bennünket. Azóta nem is igen használtuk a magyart, mert megszoktuk a románt. A magyarok végül úgy tűntek el Nagypestényből, hogy beházasodtak román családokba, mint én.
– Mikor beszél magyarul?
– Amikor jön a pap.
– Havonta egyszer?
– Igen. De csak ha egyedül vagyunk a templomban. Különben románul prédikál hármunknak, akik még vagyunk reformátusok. A másik kettő már semmit sem ért magyarul. Én meg már nem mondom jól a szót. Csak románul.
„Csak románul beszélj!” Dél-Erdélyben a két háború között vonaton, kocsmában, üzletben, színházban táblákat függesztettek ki ezzel a felirattal. Volt, akit bevittek a rendőrségre, mert magyarul kért húst a magyar hentestől.

– Észak-Erdély visszacsatolásakor mi reménykedtünk, a románok féltek – nevet Csegezi Árpád. Aztán elcsuklik a hangja. – El sem tudják képzelni, mekkora ünnepeket tartottunk karácsonykor, húsvétkor. Mekkora mulatságokat…! Aztán kevesen maradtunk. Maguk nem tudják, milyen érzés utolsónak maradni. Én vagyok a legutolsó – mondja halkan. Sírva fakad.
– A legfőbb veszély, hogy elpusztulnak a templomok, ha elfogy a gyülekezet – magyarázza Bódis Miklós hátszegi lelkész. – Szerintem van más választásunk is. A XIX. század végén Magyarországról jött Czelder Márton lelkész, s missziót kezdett színortodox vidékeken: a regáti Pitesti-en, Craiován és Karánsebesen. Hatására legalább kétszáz román csatlakozott a református egyházhoz, akik továbbra is románnak vallották magukat. Czelder nem szégyellte anyanyelvükön megtartani az istentiszteletet. Az ő példája mérvadó számomra.
Bódis Miklós jelentős fejleménynek tartja, hogy Temesváron legutóbb ezer román vallotta magát reformátusnak. Szerinte lelkészeket kellene szétküldeni a szélrózsa minden irányába.
– Sír az egyház, hogy szaporodnak a hagymakupolák! – kiált fel Bódis. – Miért nem megyünk mi Herkulesfürdőre, s végzünk missziót az ortodoxok között? Így megoldhatnánk veszendő templomaink kérdését: református hitre kell téríteni a románságot, s akkor nem halnak ki gyülekezeteink!
Bódis tiszteletes forradalmi elveket vall. Nem kis részben neki köszönhető, hogy Hátszegen ma furcsa vallásháború dúl. Nem amolyan szokványos felekezetközi, nem a katolikusok, az ortodoxok, a reformátusok harapdálják egymás torkát, hanem az egyes gyülekezetekben nőtt pattanásig a feszültség. Dühösek mindnyájan, leginkább magukra, papjaikra, katasztrófájukra.
– Mi előbbre való, a nemzeti vagy az egyházi érdek? A meglévő állapotok konzerválása vagy a vallási terjeszkedés? Nem lát ellentmondást abban, hogy a román ajkú népesség megtérítésével kívánja a magyarság történelmi emlékezetét megőrizni?
– Nem látok, mert a kis szórványgyülekezetek már régen feladták nemzeti öntudatukat. Senkinek nincs joga kioktatni őket magyarságból – feleli Bódis Miklós. – Olyan nyelven kell átadni Isten üzenetét, amelyet a jelenlévők mindegyike megért – ez a legfontosabb. Különben a románok faképnél hagynak minket. Engem nem a magyar állam küldött Hátszegre, hanem az Úr, mondván: „Tegyetek tanítványokká minden népeket!”
A tiszteletes mellesleg úgy véli, a magyarság maga alatt vágja a fát: csak az idősek járnak rendszeresen templomba – 170 lélekből legfeljebb harmincan. Megsárgult könyvet húz elő a szekrényből. Hátszeg kézzel írt egyháztörténete a XIX. századtól napjainkig. Feljegyzés 1957-ből: „Borbátvízre mentem ki Nagy József vulkáni lelkésszel, és megbeszélést folytattam a borbátvízi templom lebontása ügyében. (…) Nagy András teológiatanár a maga részéről szomorú dolognak tartotta, visszavonulásnak, aminek nagyobb az anyagi kára is, mint amennyi haszon származik belőle. Az erkölcsi kár megbecsülhetetlen, a református hit gyengeségére vall, amelynek már nemcsak helyi, hanem egyházkerületi vonatkozása is gyászos dolog. Próbáltam védeni a dolgot azzal érvelve, hogy gyülekezetünk nincs Borbátvízen, tehát nincs miért ott tartani a nagyjavításra szoruló templomot, viszont ha sikerül mihamarabb belőle papilakot építeni, még pásztort tudunk odaküldeni, s egy 500 lelkes gyülekezetet új életre tudunk kelteni. Tudom, hogy gyászos dolog a visszavonulás (…) s a magyarnak könny szökik a szemébe, ha látja, hogy a múlt milyen magvetést végzett, hogy annak ma ilyen fekete aratása legyen. Kikísért az állomásra, a vita eldöntetlen maradt.”
– Mit lehet kezdeni egy néppel, amelyik maga mond le nemzeti öntudatáról? – kérdezi Bódis felhevülten. – Nincs más választásunk: vagy nyitunk a románság felé, gesztusokat teszünk nekik, vagy a Déli-Kárpátoknál vége a református kultúrának, és beomlanak a templomaink.
Velünk van Kásler Pál hátszegi RMDSZ-képviselő is. Most szakad el nála a cérna.
– Mindezt meg lehetne tenni egy demokratikus Romániában, ahol mindegyik fél nyílt kártyákkal, a szabályokat betartva játszik. Különben ez az engedékeny magatartás trójai faló – csattan föl. – Nem lehet felmérni az engedékenység és nyitás politikájának veszélyeit. A hátszegi katolikusoknál a még kisebbségben lévő hívek követelni kezdték a kizárólagosan román misenyelvet. Inkább konzerválni kellene a meglévő állapotokat.
– Nem lehet konzerválni azt, ami már büdösödik – vágja rá Bódis Miklós. – Az újbort új tömlőbe töltik, mondja az írás. Ha missziót végzünk a románság körében, nem vegyes házasságok révén kell befogadnunk őket, hanem a református vallás alapjain. Hiszen az ortodox egyháznak halott kultusza van, elképesztő tudatlanságban élnek híveik. Ha elhangzana a református egyház tiszta tanítása, az nyitott szívekre találna. Külön kell választanunk a kettőt: természetesen meg kell őrizni magyarságtudatunkat. De számomra a mai napig az a legnagyobb kérdés, mi lesz Nagypestényben, ha Csegezi Árpi bácsi meghal.
A tiszteletesnek határozott tervei vannak: a Maros mentéről hozatna a környékre románul jól beszélő lelkipásztorokat. A pestényi templomot megjavíttatná, kívülről hófehérré varázsolná. Meghívná a református püspököt, hogy felszentelje az épületet, és meginvitálná az alkalomra a pestényi románságot is. A püspök prédikálna magyarul, valaki szépen fordítaná szavait románra. Aztán az istentisztelet végén kihirdetnék, hogy a következő hét minden napján evangelizációt tartanak fejés után, román nyelven. Lefénymásolná a református magyar egyházi énekeket román fordításban. Ez számukra csábító újdonság volna, hiszen az ortodoxoknál csak a pópa és a kántor kiváltsága az éneklés.
– Nem hiszem, hogy mindennek ne lenne meg az eredménye – töpreng Bódis Miklós. – Erdély aranykorára, Bethlen Gábor idejére hivatkozik ma a református egyház úton-útfélen. Hogy Fogarason román nyelven is megjelentették a heidelbergi kátét. Igen, a magyarok többletet adtak a román kultúrának. Vajon nem ezért tett ide az Isten, hogy a többletet átadjuk?
– Csak arra kell vigyáznunk, hogy önmagunkat át ne adjuk – mondja halkan Kásler Pál.
– Önmagunkat már átadtuk – ismétli meg a lelkipásztor. – Oltárt építeni csak úgy lehet, hogy apránként hordjuk össze a téglákat. Sem a tömbmagyarság, sem a református egyház nem tudja, mi zajlik a szórványban. Száz magyart nem lehet úgy megnyomorítani, hogy azt csinálja, amit négyezer. Ez a különbség Hátszeg és Déva között. Nem tehetünk mást: rendbe kell raknunk templomainkat. A román nézzen fel a magyarok tisztaságára. Mert amíg pusztulást, romokat lát, nem választja a mi utunkat. Addig azt akarják, bizonyítsuk be, hogy léteztünk egyáltalán.
Efféle bizonyítékokat követelnek most a közeli Őraljaboldogfalván a románok, mondja Kásler Pál, amikor kilépünk a parókiáról. De van itt még más is: a katolikusok dilemmája.
A furcsa hátszegi vallásháború a katolikus egyházat sem kímélte. Itt fordított a helyzet: a gyülekezet baljósan felduzzadt. Kásler Pál körbevezet a vizesedő barokk templomban. Megtorpanunk a Szent Antal-szobor előtt: tucatnyi román nyelvű márványtábla a kápolnában. A románság is csodatévőnek tartja Szent Antalt, az asszonyok szülés előtt ide járnak imádkozni, mondja a képviselő. Közben beszoktak a misékre is: a nyolcvan magyar katolikus mellett legalább ennyi román jár ide, hogy már alig lehet beférni a misékre. Ezek az emberek kiábrándultak az ortodoxiából, gyermekeiket katolikusnak keresztelik.
Csakhogy így kérdéses lett a mise nyelve.
– Mondjuk a papunknak, ez magyar katolikus templom, itt magyarul kell misézni, hiszen nemsokára úgyis meghalunk – panaszkodik Rónai Rózsika hátszegi tanítónő. – Akkor majd lehet románul mondani. Sosem volt szerencsénk a papokkal. Akadt olyan, aki magyarkodásnak mondta, ha anyanyelvünkön olvastuk a liturgikus szövegeket. A másik a régi levéltárat bedobta a plébánia pincéjébe, ahol az iratokat megette a penész. A harmadik ellopta, majd eladta külföldön a szentségtartónkat. Tizenöt éve pedig egy dévai magyar ember jött gondnoknak, aki eltüntette a régi magyar fejfákat, majd románokat temetett a sírokba.
– Nem tapodtak meg bennünket annyira az oláhok, mint amennyire mi mentünk el – veti közbe István, Rózsika képzőművész férje.
– 1976-ban még csak magyarul folyt itt a liturgia. Ma kevert nyelvű a mise – folytatja Rózsika. – Aki még nem volt ilyenen, a közepénél feláll, s kimegy. Az úrfelmutatást és a miatyánkot mindkét nyelven mondjuk el. Közben lassan nyúlik a mise román része. A hónap utolsó szertartása most már mindig tiszta román. Pedig ha csak magyarul miséznének, a románok is értenek annyit, hogy részt vehessenek benne.
– Ne panaszkodj. Ha a Jóisten így akarta, hát így legyen. Örülj, hogy lyuk van a fenekeden, és szuszog! – kiabálja a férj.
Rónai Rózsika azért nemcsak panaszkodik, teszi ő a dolgát. Három éve magyar nyelvű iskolát indított, végigtanulta a gyerekekkel a nyári szünidőt. Most vasárnapi iskolához toboroz diákokat. De szomorúan állítja, hogy Hátszegen korántsem olyan erős a magyarságtudat, mint a Székelyföldön, ahonnan fájdalmára ideköltözött.
– Mi vagyunk gyöngék. Nem őrizzük hagyományainkat – összegez komoran.
Őraljaboldogfalvának, e Hátszeg melletti falucskának most nagy szüksége volna a megőrzésre és a Bódis Miklós-féle mogyeri létbizonyítékokra. A hajdan tekintélyes gyülekezetet befogadó, XIII. században emelt templomra a hírek szerint szemet vetettek az ortodoxok. Ők román eredetűnek tartanak minden szentélyt, amelyben freskó található. Őraljaboldogfalva ma református templomán pedig van bőven, noha az esővíz helyenként már teljesen elmosta a kontúrokat. Zápor a templomban. Ez is Közép-Európa. A románok még arra is hivatkoznak, hogy a templomépítő Kendeffy-család román származású nemesi család volt. Az öreg Kendeffy bárót, ha még élne, a guta ütné meg ennek hallatára, mondja nevetve Kásler Pál. A família ugyanis a honfoglaló magyarokig vezeti vissza őseit.
Bódis Miklós lelkész nem tudott arról, hogy az ortodox egyház érdeklődne a szentély iránt.
– Már régen félre van téve a pénz a felújítására – cáfolja Bódist Kásler képviselő. – Évek óta kérlel az ortodox pópa, nem tudnék-e közbenjárni, hogy a templom az övék legyen. Pontosabban hogy visszakapják régi jussukat.
Közben az őraljaboldogfalvi szentély darabjaira hullik, karzata megroppant, a szomszédos parókia már beomlott. Hat-hét ember jár még istentiszteletre. A templomfoglalóknak várniuk kell. Nem köztudomású Magyarországon, hogy a jobb állapotban lévő középkori magyar templomokért csöndes harcot indított az ortodox egyház Dél-Erdélyben. Noha eközben elképesztő mértékű állami támogatást kapnak új bazilikák építéséhez. Ám a legtöbb szentélyre a görög katolikusoknak fáj a foguk. Akik lehet, hogy egy évszázada még magyarok voltak. Ők még mindig nem kapták vissza 1948-ban elvett ingatlanaikat. És nem is fogják, ha minden a terv szerint megy. A beköltözők majd alaposan magyartalanítják az Árpád-kori épületeket – mint mindent, ami az övéktől különböző történeti emlékezet hordozója. Mint a világháborús emlékműveket, a köztéri szobrokat, a lakóházak tulajdonosi tábláit, a tömegsírok sztéléit. A nemesi sírokat kihányják, a címereket a sarokba hajítják, a szószékkoronáról lecsiszolják a fölfestett bibliaidézetet.
De az ortodox egyház is nagy bajban van Hátszegen. A hívek felét elcsábította a baptista egyház. Többek szerint ennek az az oka, hogy a Ceausescu-rendszerben a pópák besúgók, a rendszer legfőbb támaszai voltak. Harácsoló életmódjuk, illetve az agyonteologizált, középkori jellegű, misztifikált kereszténység miatt a görögkeleti vallás már nem felel meg a modernitás lelki követelményeinek. A harcos baptista hittérítésnek mindenesetre az az előnye megvan, hogy híveket szakítanak le az ortodox tömbről, akik áttérve már többé nem támadják a magyarokat. Ráadásul a baptistáknak a magyarok nem célpontjaik.
– Az ortodoxia pesszimizmusra, elvontságra, a valóság előli menekülésre nevel – vélekedik Kásler Pál az őraljaboldogfalvi templom árnyékában. – A pópákat például cseppet sem zavarja a rongyos utcagyerekek látványa. Máshogy gondolkodnak a vallás szociális feladatairól, mint a katolikusok vagy a reformátusok: keleti hatás a semmittevés, a tétlenség életfilozófiája, amely a tanításaikból árad. És nem foglalkoznak népük művelésével sem, nem akarják fölemelni. A román ortodoxia alapvetően igénytelen: a hívek nagyon kevéssel is beérik. A dákoromán elmélet pedig roppant zavart nemzetudatot takargat. Azt, hogy nincs bennük igazi, autentikus közösségi érzés: az erdélyi román lenézi a moldvait, s ha a moldvai erdélyi román lányt vesz feleségül, azzal dicsekszik, hogy magyar asszonya van. Azért néz ki így ez az ország: Románia nem Balkán, tévedés, sokkal rosszabb annál. Átmenet a balkanizmus és az ázsiai passzivitás között. Se hús, se hal.

– Sokan a pénz miatt valóban átmennek más felekezetekbe, ami nagyon fáj nekem – ismeri be Alexandru Gherghel demsusi pópa. Demsuson van az erdélyi románság zarándokhelye: a feltehetően római kori szentélyre/castrumra épült XIII. századi furcsa istenháza az egyik legelső román kőtemplom a térségben. – Ez a templom szolgált valamikor a kálvinistáknak is – mutat az épületre Gherghel úr –, de az csak politika volt. Én nem ítélkezem: mert majd eljön az antikrisztus nőalakban, s mérlegre teszi a bűnösöket, a kitérteket. A családon múlik, hogy a gyereket a pokolnak vagy a mennynek nevelik. Mi vagyunk az egyház, az anya és az apa.
– 1701-ben két pap szolgált Demsuson: egy ortodox és egy kálvinista. Amikor a kálvinista misézett, befordította az ikonokat a fal felé – anekdotázik Alexandru Gherghel pópa. – Egy óra múlva jött az ortodox, és visszafordította mindet. Járt itt a hátszegi református pap is nemrégiben, de nem omlott fejére a templom. Aki békével jön, azt békével fogadjuk.

– Úgy tudjuk, az őraljaboldogfalvi református templomra igényt tart az ortodox egyház is.
– Én fordítva tudom – mosolyog udvariasan Gherghel úr. – Ott a régi ortodox templom került református kézbe.
Szeretnénk fölmenni az ősi román demsusi templom tornyába. De a pópa csak legyint: nem érdemes. Unszolásunknak sem enged. Annyit azért elárul, hogy a harangokon valami magyar felirat van. Néhány száz éve Török Doina vésette fel meghalt gyermeke emlékére: ha már hangodat nem hallhatom, legalább e harang szava emlékeztessen rád.
Folytatjuk

A szerkesztő ajánlja

Pethő Tibor

Jolika, az ÁVH keblein nevelkedett, gépírónőből lett belügyes nagyasszony

Császárné Lábass Jolán jelképpé nemesült. A képmutatás, a szembenézés kudarcának jelképévé.

Favero-Fürjész Judit Éva

80 éves Adriano Celentano, aki nem fél a politikától

„Ma mindenki fél a szavaktól, csak olyan dolgokat lehet mondani, amelyek senkit nem zavarnak” – vallja a népszerű olasz énekes-színész.

Lukács Csaba

Sokkoló képek Venezuelából, a buszsofőrből lett baloldali vezér hazájából

A caracasi magyarok naponta küldik az ijesztőnél ijesztőbb híreket az árak és a dollárárfolyam alakulásáról.

Lakner Dávid

Kicsit kívülre kellett szorítani a színészt

A Testről és lélekről című film főszereplője, Borbély Alexandra szerint merni kell nagyot gondolni. Interjú.