Felépülni az alkoholizmusból Magyarországon

A kétarcú közfelfogás bátorítja, normává teszi az ivást, de megbélyegzi az alkohollal bánni nem tudót

Nagy Zsolt

2010. december 11., szombat 00:00

Felépülő alkoholista vagyok. Csaknem egy évtizede dolgozom alkoholistákkal és drogfüggőkkel. Addiktológiakonzultánsként útitárs, kísérő vagyok annak a hosszú és nehéz folyamatnak az első időszakában, amit felépülésnek neveznek. Közel húsz évig bolyongtam reményvesztetten és kilátástalanul az alkoholizmus és az ellátórendszer bugyraiban, amikor sikerült elindulnom a józanodás útján. Azóta használom és vizsgálom részt vevő megfigyelőként az önsegítő csoportokat és közösségeket, és különböző intézményekben, szervezeteknél és közösségekben próbálok segíteni a még szenvedő függőknek. Személyes meggyőződésem és tapasztalatom, hogy a függőség már-már reménytelen élethelyzetéből igenis lehetséges a felépülés. A szenvedélybeteg számára minden pillanatban adott a változás lehetősége, amelynek mentén kialakítható egy józan, örömteli, derűs, élhető élet. Ennek egy működő modelljéről, illetve az alkalmazás hazai nehézségeiről szeretnék röviden szólni. Példáimat – érthető módon – az alkoholizmus területéről hozom.
Egyetértek Topolánszky Ákos vitaindítóban leírt kemény és keserű mondatával: alkoholba mártott ország vagyunk. Az egyéni és társadalmi felépülés talán legfőbb gátját az jelenti, hogy az alkoholizmust ma Magyarországon össztársadalmi tagadás övezi. Az alkoholprobléma a nagypolitikában még retorikai szinten is csak ritkán jelenik meg, az alkoholizmus a magyar társadalomban a sötét titok kategóriájába tartozik, vagyis összeegyeztethetetlen azzal az énképpel, amit az egyén mások előtt fenn kíván tartani, és nem hozható nyilvánosságra oly módon, hogy az érintett személy nyilvános „homlokzata” össze ne omlana. Az alkoholista szónak súlyos stigmatizáló hatása van. Személyes tapasztalatom, hogy az alapellátásban az alkoholistákat többnyire valamilyen szövődménnyel vagy fedőtünettel (depresszió, álmatlanság, kedélyzavar) kezelik. A helyzetet tovább rontja a mentális lepusztultság, a társadalmat összetartó eresztékek meglazulásával járó bizalmi válság, a megtartó erővel rendelkező, a hagyomány letéteményeseként és továbbadójaként működő családi és kisközösségek eróziója és tudatos rongálása, az egészségtudatosság ijesztően alacsony foka, valamint a destruktív, önpusztító viselkedésmódok hallgatólagos társadalmi és politikai támogatottsága. A finoman szólva kétarcú közfelfogás szinte minden társas helyzetben elvárja, bátorítja, normává teszi az ivást, de keményen megbélyegzi, akaratgyengének, jellemhibásnak kiáltja ki az alkohollal bánni nem tudót.
Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban az ötvenes-hatvanas évek óta – jórészt az Anonim Alkoholisták sikereinek hatására – orvosi körökben is elfogadott az a felfogás, amely szerint az alkoholizmus krónikus, progresszív, primer, gyógyíthatatlan és halálos betegség. A kezelés ezért nem a betegség gyógyítását célozza (mivel az mai tudásunk szerint gyógyíthatatlan), hanem a tünetmentességet, amit viszont a tapasztalatok szerint csakis teljes szermentességgel lehet elérni. Az általam is gyakran hallott „két év absztinencia után gyógyultnak tekinthető, és óvatosan újra megpróbálkozhat az ivással” mondat sok alkoholista számára jár súlyos, nemritkán halálos következményekkel. Magyarországon jelenleg csak üdítő kivételként vannak olyan szakemberek, akik elfogadják a betegségelvet, és az ebből következő felépülési filozófiát vallják.
A működő jó gyakorlatok, a hatékonynak tűnő beavatkozások nem analitikus, hanem pragmatikus alapokon állnak, nem próbálják meg feltárni az alkoholbetegség vélt vagy valós okait, hanem a szenvedő függő számára „itt és most” konkrét, azonnal megvalósítható lépéseket kínálnak a viselkedés- és életmódváltozáshoz. Ezzel a módszerrel dolgoznak a két évtizede itthon is elérhető önsegítő csoportok. Eredményességük egyik titka az, hogy élményazonosságot, sorsközösséget, józan modellt, mintát, példát, járható felépülési utat kínálnak a függőnek. A „nagy bajhoz drága orvos, sok gyógyszer kell” szemlélet jegyében érkező klienseim sokszor merednek rám döbbenten, amikor a várt és rettegett elvonókúra, a hosszú ideig tartó bentlakásos kórházi kezelés helyett rövid személyes konzultációt és az önsegítő csoportok felkeresését ajánlom nekik – amennyiben ezt állapotuk lehetővé teszi. Ez számos esetben segíteni szokott, azonban az alkoholisták tekintélyes része motiválatlan, és nem azért kér segítséget, hogy valóban leálljon, ez a lépés inkább az átmeneti megerősödést, az ivással kapcsolatos veszteségek időszakos mérséklését, illetve környezetük megnyugtatását célozza. Az ellátórendszerben történő megjelenésük nem a kijózanodásra és a valódi változásra irányul, ők leginkább folytatni szeretnék az ivást annak káros következményei nélkül, vagyis nem józanok, csupán ügyesebb vesztesek szeretnének lenni. De még a valóban józanodni kívánók – és a segítséget kérő hozzátartozók – többsége is a leszoktatáshoz gyógyszeres kezelést, beültetést vagy egyenesen csodaszert vár, lehetőleg persze azonnal, miközben rutinosan kisebbíti vagy tagadja a probléma valódi súlyát. Vagyis hárítja saját személyes felelősségvállalását és aktív részvételének, közreműködésének lehetőségét a felépülésben. Megdöbbentően széles körben elterjedt a „tanult tehetetlenség” világképe, vagyis az a felfogás, hogy inkompetens vagyok saját sorsom, életem alakításában, azt mások, máshol döntik el, azon én változtatni nem tudok. Viszont a „kegyeskedek itt lenni, gyógyítsatok meg, de nekem ne legyen vele semmi dolgom” hallgatólagos (olykor pedig nyíltan kimondott) előfeltevésével segítséget kérő függőnek (én is ilyen voltam!) igen szerények az esélyei a felépülésre. A magyar társadalom tekintélyes része, úgy tűnik, egészségügyi (és más) problémáinak megoldásában (is) paternalizmusra szocializált, vagyis a segítséget elsősorban, és szinte kizárólag kívülről és felülről várja, többnyire nem akarja és/vagy nem képes meglátni saját meglévő erőforrásait, személyes támogatórendszereit, amelyek akár azonnal vagy némi erőfeszítéssel rendelkezésére állnának. Nem ismeri az egészségügy rendszerén kívüli módszerek, lehetőségek és eljárások széles körét, az öngondoskodás gyakorlatát. Az önsegítés felfogása ezzel épp ellentétes: aktív participációt, „józanságmunkát” kér a tehetetlenségre szocializált, helyzetéért többnyire másokat hibáztató alkoholbetegtől, és a nem kis bátorságot kívánó változásra, a személyes sorsáért való felelősségvállalásra buzdítja, tanítja. A felépülési folyamat az érintett részéről problémabelátást, tetteket, „józanságmunkát” és kitartást követel, a hozzátartozóktól és a családtól pedig aktív támogatást, bizalmat és türelmet kér. Aktív alkoholistának lenni annyit tesz, mint – Hamvas Béla találó kifejezésével élve – léthazugságban élni. Félrevezető tehát úgy megfogalmazni a célt, hogy le akarok szokni az ivásról, mert a valódi feladat felépülni az alkoholizmusból. Az alkoholról nem lemondani kell, hanem felmondani neki. A felépülés a személyes attitűdök, a teljes életmód és a kapcsolatrendszer gyökeres átalakítását jelenti. Kényszeres szárazság és örömteli józanság között fényévnyi különbség van.
Reményt keltő fejleménynek látom, hogy a közelmúltban mintha megszaporodtak volna az addiktológiai szakma mérvadó képviselőinek szemlélet-, sőt, paradigmaváltást sürgető megnyilatkozásai. Kelemen Gábor, Buda Béla, Harangozó Judit, Rácz József vagy Szemelyácz János újabb írásai, előadásai, interjúi érzésem szerint azonos irányba mutatnak. A korábbi medikalizált és gyógyszerelés központú szemléletmód humanisztikus átalakítását, a gyógyító és gyógyított szerephierarchiájának oldását, a függőség kezelésének diskurzusából jelenleg kizárt eszközök, így például az alternatív technikák, a spiritualitás vagy a felépülő, talpra álló, gyógyuló exbetegek tapasztalati szakértői tudásának gyógyítómunkába történő bevonását, a civil közösségek és szervezetek lehetséges szerepének újragondolását célozzák. Ebbe a sorba illeszkedett számomra Topolánszky Ákosnak a hazai addiktológiai helyzet remek összefoglalását nyújtó, fontos felfogásbeli és hangsúlyeltolódásokról tanúskodó vitaindítója is.
Nehezítő tényezőnek tűnik, hogy az önsegítés kultúrájának kétségtelen eredményeit, a sorstárs csoportok, felépülő közösségek, érintett segítő szakemberek hatékonyságát, úgy tűnik, ma még sokan idegenkedve, bizalmatlanul szemlélik. Bár az addiktológiai ellátórendszer forrásainak szűkössége és folyamatosan csökkenő kapacitásai ezt indokolttá tennék, tapasztalataim szerint alig használja vagy ajánlja például az utógondozás területén ezeket a lehetőségeket. Holott az alkoholprobléma súlyát tekintve az egészségügy, a szociális ellátórendszer és a civil szféra párbeszéde, közös gondolkodása, erőforrásaik szinkronizálása jelentheti az egyetlen reményt. Példát mutathatnak ebben az önsegítő közösségek, ahol mindenki egyenrangú, és tevékeny részese a felépülésnek. Buda Béla szerint „az önsegítő csoportok hatása az önértékelésre, a megküzdési képességre, a hangulati állapotra és az aktivitásra meglepően jelentős, felülmúlja az eddig ismert szervezeti segítés hatásfokát”. Az önsegítés törődésalapú etikája, józan értékrendje a függő egyén és társadalom számára is a kilépés modelljét kínálja rosszul működő rendszerekből és a szenvedélybetegséggel szükségszerűen együtt járó reménytelenség és kilátástalanság állapotából.
Nem véletlen, hogy jelmondata így szól: működik, ha működtetjük.

A szerző addiktológiai konzultáns, szenvedélybeteg-segítő

A vita eddigi hozzászólói: Topolánszky Ákos (Hazánk állapota a szenvedélybetegségek tükrében, október 15.), F. Földi Rita (Szenvedélybetegség: a társadalom kórtünete, október 28.), Mohás Lívia (A lelki és szellemi egészség alapozása, november 6.), Dr. Nagy Zoltán (Rekviem a Lipótért, november 10.), Dr. Buda Béla (A lelki egészség zavarainak témája a médiában, november 26.).

A szerkesztő ajánlja

Hutter Marianna

Az első Orbán-kormány jelölte Zaid Naffát a tiszteletbeli konzuli posztra

A jordán üzletember már abban az időszakban is elbukott a magyar állampolgársághoz szükséges nemzetbiztonsági átvilágításon.