Forró tárgyak

Kalla Gábor a kifosztott lelőhelyekről, az illegális műkincs-kereskedelemről és a szakértői felelősségről

2009. június 16., kedd 00:00

Kalla Gábor úgy ítéli meg, hogy a második világháború okozta kulturális pusztulás eltörpül amellett, ami ma Irakban történik. Az ELTE Régészettudományi Intézetének a Közel-Keleten aktív kutatást folytató docense szerint a két öbölháború, de különösen a 2003-ban kezdődött invázió óta a Tigris és az Eufrátesz folyók vidékén az emberi civilizációt valaha ért legdurvább rabló hadjárat zajlik. A cél pedig az ország kulturális
örökségének teljes kiárusítása.
Kalla Gábor régész, asszirológus 1959-ben született Pécsett. Az ókori Elő-Ázsia régészetével, óbabiloni ékírásos forrásokkal, régészetelméleti problémákkal, valamint a bizánci korszakkal foglalkozó, 2003-ban Széchenyi-ösztöndíjjal jutalmazott kutató. 1995-től a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézetének oktatója, 2001-től docens. 1990 óta a Tell Bi’a (a mai Szíria területén található ókori Tuttul) bronzkori telljét és az erre települt bizánci kolostort feltáró és publikáló német munkacsoport vezetője.

Egy hét leforgása alatt két, az ókori mezopotámiai régészeti kutatás szempontjából emblematikusnak számító, korábban katonai bázisként használt lelőhelyet – Babilon és Ur városát – adtak át az iraki hatóságoknak a 2003 óta Irakban harcoló koalíciós erők. Noha a ma látható babiloni emlékek teljes mértékben modern rekonstrukciónak számítanak, kérdés, hogy mekkora károsodást szenvedtek az iraki invázió elmúlt mintegy hat évében az emberi civilizáció bölcsőjeként is ismert lelőhelyek?
– A lelőhelyek pusztulása már korábban – 2003-at megelőzően – megkezdődött. Az 1991-es első öbölháborút követő iraki embargó, az ezzel járó pénzügyi nehézségek következményeként ugyanis bezárták a Közel-Kelet legjobban szervezett műemlékvédelmi hivatalát. Pedig amíg működött, sikerült elérnie, hogy a térségben Irakból került a feketepiacra a legkevesebb műemlék. A munkatársak szélnek eresztése után azonnal megkezdődött az egykori Mezopotámia területén található régészeti emlékek rohamos pusztulása. A látogatóbarát régészeti parkokká kiépített felszíni lelőhelyek kezdtek szétesni, múzeumaikból eltünedeztek a leletek, a szabadban lévő emlékekről – főleg a domborművek esetében – pedig sok töredéket eltulajdonítottak. Már az első öbölháború idején – a frontvonalon és az attól távol eső területeken is – nagyon sok múzeumot kifosztottak. Épp ezért a 2003-as invázió idején a hatóságok úgy döntöttek, hogy a kisebb múzeumok anyagát beszállítják a központi raktárakba. Ma azonban épp ezekről a leletekről tudnak a legkevesebbet. Az öbölháború miatt kialakult zűrzavar kapcsán egy másik fontos tényezőről sem szabad megfeledkeznünk: minél távolabb vannak a lelőhelyek a sűrűn lakott vagy jól őrzött területektől, annál nagyobb annak a veszélye, hogy illegálisan feltárják őket. Ez a veszély gyakorlatilag az egész Közel-Keleten, mint ahogy Európában vagy Magyarországon is, mind a mai napig fennáll, csak egy ideig nem volt olyan nagyarányú. A nemzetközi sajtó azzal, hogy többször is felhívta a figyelmet, mekkora értékekről van szó, fokozta az érdeklődést. Az úgynevezett forró tárgyak közül a mezopotámiaiak a legforróbbak most az illegális műkincs-kereskedelemben. A rutinos, tapasztalt műgyűjtők azonban félnek tőle, mivel a nemzetközi egyezmények szigorúan tiltják e tárgyak adásvételét.
– Ezek szerint a demokratikus berendezkedés kialakítása ürügyén megindított iraki invázió régészeti szempontból sokkal roszszabb, mint egy Szaddám Huszein-féle diktatúra?
– Igen. A leletek biztonsága szempontjából a közel-keleti országok esetében a puha diktatúra a legjobb. Ez például Szíria esetében is igaz. Olyan országban ugyanis, ahol korlátozottan lehet mozogni, és a lakosság szigorúbb ellenőrzésnek van kitéve, nehezebb a leletek illegális kereskedelme. Ehhez persze hozzátartozik, hogy ezek az emlékek ott számítanak igazán, ahol az adott rendszer ideológiai alapját meghatározó szempontból is fontosak a kulturális javak. A szíriai Eblában 1974-ben feltárt híres levéltár előbukkanásakor a kiszálló helyi hatóságok minden parasztházban találtak egy-egy tárgyat a leletegyüttesből. Irán az ellenpélda, ahol – a kimeríthetetlen perzsa múlt ellenére – nem igazán fontosak az iszlámot megelőző korszakok. Mint turistalátványosság, mondjuk Perszepolisz, a perzsa birodalom egykori fővárosa igen, de például a köztudottan Iránban kiásott és onnan kicsempészett ókori leleteket nem kérik vissza. Azt sem lehet mondani persze, hogy a koalíciós erők nem próbálják megvédeni a kulturális javakat, bár ennek hatékonysága területről területre változik. Az olasz zóna például igen biztonságos volt ebből a szempontból, mert olyan rendőri egységeket is alkalmaztak, amelyek saját hazájukban is műemlékvédelemmel foglalkoztak. (Olaszország jelenleg is együttműködik az iraki hatóságokkal a helyi műemlékvédelmi rendőrség kiképzésében – B. R.) Az amerikai katonáknak pedig szigorún megtiltották, hogy ilyen ügyekben részt vegyenek. Érdekes viszont, hogy az amerikai bombázások egyetlen lelőhelyet sem érintettek, mivel az Egyesült Államok régészeti szövetsége előre megadta a lelőhelyek GPS-koordinátáit, a légierő parancsnoka pedig ígéretet tett a kulturális javak védelmére. Ugyanezt a szárazföldi erők nem tették meg.
– A tartós megszállás miatt azonban, úgy tűnik, a mezopotámiai műkincseknek egyre nagyobb a keresletük a feketepiacon. Kik és milyen csatornákon keresztül jutnak hozzá ezekhez a tárgyakhoz?
– Az illegális kereskedelem csatornái az utóbbi időben valóban kiszélesedtek. A korábban megszokott, Jordánia fővárosán, Ammánon át Európába – Londonba, Zürichbe és Párizsba – vezető csempészútvonal iránya azonban megváltozott. Ma leginkább a gazdag öbölországok, az Egyesült Államok középső részének nagyvárosai és a Távol-Kelet, ezen belül Japán számít a legnagyobb felvevőhelynek. Ma azért ezek a régiók fektetnek különösen sok pénzt műkincsvásárlásokba, mert a XIX. században lemaradtak a nagy vételekről, de kellő anyagi erővel rendelkeznek, hogy szimbolikusan is jelezzék: a világ élvonalába kerültek. A rendszer úgy működik, hogy van egy helyi régiségkereskedő, aki megszervezi a rabló ásatásokat, és egy nemzetközi kereskedővel összejátszva juttatja el a tárgyakat a vevőkhöz. Különböző felmérések szerint mire elér a célállomáshoz, azaz a műgyűjtőhöz a kívánt tárgy, addig az először – tehát a leletet megtaláló iraki munkásnak – kifizetett összegnek akár a százszorosát is elkérhetik egy-egy darabért. A rendszerben az – a keleti régészek között már-már lelkiismereti válságot okozó tényező – is benne van, hogy egy tárgy addig nem ér semmit, amíg be nem vizsgálja egy, a témakörrel foglalkozó kutató. Enélkül ugyanis lényegesen kevesebbet vagy egyáltalán semmit sem adnak az egyes műkincsekért. Sőt az igazán akkurátus műgyűjtők – mint például a szabadpiacon dollármilliókat elköltő, zen buddhista alapon szerveződött japán spirituális vallási közösség által alapított Miho Múzeum – nem is vesznek meg semmit legalább három független szakértő hitelesítése nélkül. Az említett kiotói múzeum – mondjuk egy ókori iráni, Akhaimenida- vagy Szászánida-kori arany vagy ezüst fémedény esetében – akár a teljes vételár harmadát is elkölti ilyen szakértői véleményekre, ráadásul olyan kutatókéra, akiknek nevük van a szakmában…
– Vannak olyan szakértők, akik ezt vállalják?
– Sajnos igen, de sok szakember – köztük én is – aláírta már azt a nemzetközi egyezményt, amelyben kötelezettséget vállal, hogy nem ad ki szakértői véleményt kétes eredetű műtárgyakról. Néha a budapesti Szépművészeti Múzeumban is felbukkan olyan tárgy, amelyről én csak annyit vagyok hajlandó mondani: hamisítvány.
– Még akkor is, ha eredeti darabról van szó?
– Nem, akkor nem mondok semmit. Én azonban itthon még nem találkoztam ilyen eredeti műtárggyal.
– Visszatérve Irakhoz: régészeti szempontból ma mi zajlik a koalíciós erők által megszállt országban?
– Ma Irakban a legnagyobb kulturális katasztrófa zajlik, amely valaha is sújtotta a világörökséget. Emellett eltörpül a második világháború vagy az indokínai háborúk okozta pusztítás, ugyanis azt kell elképzelni, hogy most iparszerűen ássák ezeket a mindenki által ismert iraki lelőhelyeket. Ezekről az úgynevezett tellekről – a több évezred alatt ott folyó emberi tevékenység és agyagépítészet következtében kialakult mesterséges dombokról –, amelyekből csak Irak területén mintegy tízezer található, tudni lehet, hogy valamilyen régi kultúra emlékeit őrzik. Csaknem százezres nagyságrendű azoknak a jelentős lelőhelyeknek a száma, amelyek évek óta ki vannak téve a szabad rablás veszélyének.
– Ezek szerint a helyi lakosság a megélhetése érdekében ráállt a lelőhelyek kifosztására? Mennyit keresnek ezzel?
– A legtöbb helyi lakosnak – mint bármely más segédmunka esetén – egyszerű napszámot fizetnek…
– Akkor nem a helyiek magánakciójáról van szó, hanem kívülről – netán külföldről – pénzelik a rabló ásatásokat?
– Persze, nem a helyi lakosság kezdeményezéséről van szó. Ők maguk ugyanis kevés ismerettel rendelkeznek. A legkönynyebb persze az az eset, ha az adott helyen korábban már folyt kutatás. Ilyen például Iszin, ahol az első öbölháborút megelőzően egy német ásatás zajlott, majd azt követően a környező települések lakóinak bevonásával megkezdődött a lelőhely kifosztása. A műveletet mindig helyi kereskedők, üzletemberek finanszírozzák. Az ugyanis feltűnő lenne, ha ezt közvetlenül külföldiek végeznék. Ilyen esetben – ha előfordul – a nem iraki befektetőknek nagyon a háttérből kell irányítaniuk az eseményeket. A helyi kereskedők a XIX. század óta azonos elv alapján dolgoznak, és tudják, mi az igazán értékes, kelendő áru. Előfordul ugyan, hogy egy lelőhelyet például buldózerrel próbálnak meg kiaknázni, de az Irakban a legnagyobb számban előkerülő égetett agyagtáblák esetében – azok törékenysége miatt – ez nem igazán kifizetődő. Ők pedig a haszonszerzést tartják szem előtt. Hogy érzékeltessük, miről is van szó: egy százszor száz méteres (hektárnyi) területen egy ásatási évadban mintegy két-három száz agyagtábla kerül elő. A rablók ugyanakkor ötven vagy még több hektárnyi területeket túrnak fel. Egy teljesen ép agyagtábláért pedig akár tízezer dollárt is elkérhetnek. Én Szíriában láttam, amint a rablók a szemünk előtt iszkoltak el egy épp akkor illegálisan feltárt területről. A tevékenység megzavarása azonban még ott sem veszélytelen, mert a munkások minden további nélkül rálőhetnek az emberre.
– Milyen módszerekkel dolgoznak a rablók, és melyek azok a tárgytípusok, amelyek gyakran kerülnek elő?
– Tökéletes kör alakú lyukat ásnak, ameddig a kezük elér. A leletekre vagy közvetlenül rátalálnak, vagy a metszetben keresik, melyik irányba érdemes kibontani. Lakóházak esetében a leggyakrabban agyagtáblákra bukkanhatnak, mivel a magánházakban igen sok esetben fennmaradtak az ott lakók írásos archívumai. De például gyakoriak a pecséthengerek, amelyekért – mivel nemigen lehet tudni, honnan kerültek elő – nem igazán küzd egyetlen ország sem. Nagy számban kerülnek elő jól eladható amulettek is. Egyediek, nehéz az azonosításuk, és jó árat lehet kapni értük.
– Mekkora tételekről van szó?
– A legális és hivatalosan árverezhető tételek forintba átszámolva 300-400 ezresek lehetnek. Az illegális áru azonban lenyomja az árakat, de amint valami hivatalosan is megvásárolhatóvá válik, azonnal felmegy az ára. Jó példa erre egy bizonyíthatóan a XIX. század vége óta Nagy-Britanniában található asszír palotadombormű töredéke, amelyért hárommilliárd forintnak megfelelő összeget fizetett a már korábban említett japán Miho Múzeum. Az 1959-es nemzetközi műemlékvédelmi törvény ugyanis teljes egészében betiltja a műtárgyak szabad kereskedelmét, és exporttilalmat ír elő, így hivatalosan csak az ezt megelőző időből – gyakran hagyatékokból – származó leletekkel lehet kereskedni. Egy adott ország azonban nem tud ellenőrizni a területéről származó minden tárgyat, ezért legtöbbször emblematikus leleteinek a piacon való feltűnésére összpontosít. Az az érdekes, hogy miközben Irakban mintegy hat éve hatalmas területeken folynak a rabló ásatások, és a kitermelés intenzitását figyelembe véve ez alatt az idő alatt már elő kellett volna kerülniük jelentős szobroknak, feliratoknak, rengeteg egyedi tárgynak, mind ez ideig egyetlen ilyen tárgy sem bukkant fel a piacon.
– Hogyan lehetséges az, hogy 2003 óta semmit sem dobtak piacra?
– Ennek az az oka, hogy az igazi nagykereskedők, akik a profit jelentős részét bezsebelik, pihentetik az árukat, és akár tíz évet is várnak a piacra dobással. Sokszor azonban csak egy öröklés után derül ki, hogy lopott áruról van szó. Igaz, ha nem múzeumból lopott, akkor nem hiányzik senkinek, ám itt kezdődik az olyan jogi ügyeskedés, mint például a köztudottan Magyarországról kicsempészett római kori Seuso-kincslelet esetében. Megpróbálják törvényi úton legalizálni a műkincseket, akár úgy, hogy magángyűjtemények számára készítenek visszadátumozott műtárgyi katalógusokat, igazolván az eredetiséget.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.