Gyurcsány és a szeméthegyek II.

2006. március 29., szerda 01:00

Aligha zárta a szívébe Gyurcsány Ferenc annak a néhány kis bakonyi falunak a nevét, amelyek elszánt lakói tíz évvel ezelőtt megakadályozták, hogy a Hévízi-tó vízgyűjtő területén, szemben a hatályos törvényekkel, veszélyeshulladék-lerakó telep épüljön. A miniszterelnök és társai érdekeltségébe frissen, jelképes összegért átadott Bakonyi Bauxitbánya Kft. akkor milliárdos üzlettől esett el, ám Gyurcsánynak nem kellett sokáig várnia. Mosonmagyaróváron, az általa aprópénzért privatizált timföldgyár területén a jogszabályok kreatív értelmezésével egy 200 ezer köbméter befogadóképességű hulladéklerakót építhetett fel. Ennek segítségével cége 2004-ben ringbe szállt az év egyik legdrágább állami környezetvédelmi megbízásának elnyeréséért.
Csaknem egy évtizede, hogy Vértes Árpád, Hévíz polgármestere és kilenc környékbeli település első embere levélben fordult Horn Gyula akkori miniszterelnökhöz. – A települések aggodalommal figyelik a nyírádi bauxitbánya magánosításával járó tulajdonosi elképzeléseket. Félő, hogy az új tulajdonosok törekvései újabb, talán jóvátehetetlen környezeti károkat okoznak, és megint a Hévízi-tó gyógyvizének mennyiségi és minőségi károsodása következik be – fogalmazták meg aggodalmaikat. Mint hamarosan kiderült, nem alaptalanul.
A nyírádi és a többi közeli, javarészt bezárt bauxitbányát birtokló Bakonyi Bauxit Kft. többségi, 1,1 milliárd forint névértékű üzletrészét 1996 augusztusában zárt körben privatizálták, az ÁPV Rt. felügyelőbizottságának 1998-as jelentése szerint szinte jelképes, 90 millió forintos összegért. A magánosításra egy 1995-ös határozatában adott felhatalmazást a kormány, a bauxitbánya új tulajdonosai a hazai alumíniumiparon osztozkodó magánvállalatok voltak, köztük a nem sokkal korábban Gyurcsány Ferenc érdekeltségébe került Magyaróvári Timföld és Műkorund (Motim) Kft.
Segélykiáltás a falvakból
Nem kellett sokáig találgatni, hogy miért vásárolt felhagyott bányatelkeket a feltörekvő nagyvállalkozó és a többi társa, dacára annak, hogy a filléres privatizációval a költséges, 1,85 milliárd forint értékű fejlesztést és környezetvédelmi rekultivációs kötelezettséget is a nyakukba vették. Hamarosan kiderült, hogy a vevők a mesés haszonnal kecsegtető veszélyeshulladék-üzletbe próbáltak meg belekóstolni. Vértes Árpád hévízi polgármester a privatizáció után három hónappal, november 5-én ugyanis már arra panaszkodott levelében Szabó György népjóléti miniszternek, hogy „külföldi veszélyes hulladék tárolására kívánják felhasználni a Hévízi-tó vízgyűjtő területét”.
Arra, hogy a bakonyi karsztvidék elszennyezése és tönkretétele mekkora veszélyt jelent, a Balogh Zoltán nevéhez köthető, a rendszerváltozást megelőző években indult mozgalom irányította rá a figyelmet. Balogh, aki 1987 márciusától miniszteri biztosként és főorvosként irányította a hévízi fürdőkórházat, heroikus küzdelmet folytatott a világszerte páratlan, termálvizű tó megmentéséért a bakonyi bauxitbányászatot felügyelő Kapolyi László ipari miniszterrel és Medgyessy Péter későbbi miniszterelnök-helyettes köreivel szemben. A Kapolyi nevéhez fűződő Eocén-program révén oly nagymértékben csökkentették volna a dunántúli karsztvíz föld alatti szintjét – hogy így hozzáférjenek a víz alatt lévő bauxitlencsékhez –, hogy az a tapolcai tavasbarlang, számos forrás és karsztláp kiszáradása után már a Hévízi-tó és az ugyanazzal a karsztvízbázissal összeköttetésben álló budapesti gyógyforrások elapadásának veszélyével fenyegetett. A nagymarosi gát elleni tiltakozássorozathoz hasonlatos küzdelem végül sikerrel zárult: a Grósz-kormány távozása után Németh Miklós miniszterelnök leállíttatta a közeli nyírádi mélyművelésű bányákat. Balogh Zoltán főorvos azóta is szívén viseli a bakonyi karszt s így a Hévízi-tó védőövezetének megóvását, neki is köszönhető, hogy számos dokumentum fennmaradt a bányaprivatizáció idején kirobbant hulladékbotrányról.
A Gyurcsány érdekeltségében lévő Motim Kft.-t és a többi tulajdonost előkészített terep várta 1996-ban. Az ASA nevű multinacionális hulladékkezelő vállalat hazai cége az év elején ugyanis opciós szerződést kötött a Bakonyi Bauxitbánya Kft.-vel az Iharkút, Farkasgyepű és Németbánya között fekvő, egyik kimerült, külszíni, közel száz méter mély bányagödörre. A vállalkozás képviselőjének a Népszabadság 1996. november 27-i számában megjelent nyilatkozata szerint az ország második nagy kapacitású, az egész Dunántúlt ellátó veszélyeshulladék-lerakójának megépítéséről állapodtak meg az akkor még állami tulajdonú, de már az eladásra kijelölt bányavállalattal. A tervek szerint több százezer köbméternyi mérget helyeztek volna el a következő évtizedekben a bányavállalat tulajdonában álló területen, amely a veszélyes hulladékok akkori ötven (ma már kétszáz) forintos kilogrammonkénti átvételi átlagárát figyelembe véve sok milliárd forintos bevétellel kecsegtetett.
Csakhogy a nagy hasznot ígérő vállalkozás megálmodói a lehető legrosszabb helyszínt választották ki a lerakóhely számára: a tervezett telep környéke természetvédelmi terület, egy tüdőszanatóriumnak is otthont adó üdülőövezet, s nem utolsósorban a Hévízi-tó több tíz kilométeres sugarú, védett vízgyűjtő területére esik. Ennek a vízbázisnak az elszennyeződése nemcsak a termáltó nemzetközi hírét tenné tönkre, hanem veszélyeztetné a Dunántúl jelentős részének ivóvízellátását is. A karsztos területen könnyen a mélybe jutnak a különféle szennyező anyagok.
Mindezek ellenére a Bakonyi Bauxitbánya Kft. új tulajdonosai helyén hagyták a vállalat menedzsmentjét, a privatizációt követően tovább folyt a veszélyeshulladék-lerakó előkészítése. Ekkor léptek fel a tervek ellen a környező települések vezetői, akiket a bányavállalattal szembeni küzdelemben már tapasztalatot szerzett Balogh Zoltán főorvos és Vértes Árpád, Hévíz polgármestere is segített.
Abszurd tervek
A beruházás nem csak földtani szempontból lett volna abszurd, hiszen az az akkori törvényeknek és jogszabályoknak homlokegyenest ellentmondott – emlékezett vissza a tiltakozás fő képviselőjévé lett Csöbör Károly, aki azóta is Farkasgyepű polgármestereként dolgozik. – Amit a hulladéklerakók létesítését szabályozó rendelet mint kizáró okot felsorolt, azt a bakonyi helyszín egytől egyig kimerítette. Megdöbbentő volt, hogy mindezek ellenére az illetékes hatóságok hozzájárultak a terv részletes környezetvédelmi hatástanulmányának elkészítéséhez ahelyett, hogy egyből elutasították volna a kérelmet – tette hozzá, kiemelve: az érintett településeket megkerülték, s csak azután változott meg a hivatalok hozzáállása, hogy 1996-ban az ügyből politikai botrány lett.
Végül a Környezetvédelmi Főfelügyelőség 1996 októberében hozott határozata tett pontot az ügyre, amely a vízbázist fenyegető veszélyre, természetvédelmi és talajvédelmi okokra hivatkozva elutasította a veszélyeshulladék-lerakó tervét.
Az elkövetkező időszakban a hulladékügy még többször felborzolta a kedélyeket, volt dolgozók ugyanis azt állították, hogy több ezer tonna mérget kellett lerakniuk a bauxitbánya kimerült gödreibe az elvben „környezetvédelmi” rekultiváció során. A bejelentéseket az illetékes Közép-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség kivizsgálta, és arra a következtetésre jutott, hogy a hulladékokat még a privatizációt megelőző években helyezték el.
Másodszorra sikerült
Amit Gyurcsány Ferenc Motim Kft.-je kisebbségi tulajdonosként a Bakonyban nem tudott véghezvinni, azt Mosonmagyaróváron, saját timföldgyári területén megvalósította. A kormányfő meggazdagodásának epizódjait vizsgálva nem meglepő, hogy az ottani építkezés fő szempontja sem a helyi és országos jogszabályoknak való megfelelés volt.
Tegnapi riportunkban beszámoltunk arról, hogy a Gyurcsány Ferenc ellenőrizte konzorcium mindössze ötmillió forintos önrésszel és a kormányfő anyósa, Apró Piroska által elnökölt Magyar Hitelbank 700 millió forintos állami kölcsönéből privatizálta 1995-ben az abban az évben 6,5 milliárd forintos árbevételt elért és kétszázmillió forintos nyereséget termelő mosonmagyaróvári timföld- és műkorundgyárat üzemeltető Motim Kft.-t. A szerény vételár mellett a privatizációs pályázatok értékelésénél nagyobb súllyal vették figyelembe, hogy Gyurcsányék hárommilliárd forintos ráfordítást vállaltak a cégnél, benne azt, hogy megközelítőleg 1,5 milliárd forintból ártalmatlanná teszik a timföldgyártás hét évtizede alatt felhalmozott három és fél millió tonnányi vörös iszapot. A timföldgyártás e mérgező, nehézfémtartalmú mellékterméke egyre inkább fenyegette az értékes szigetközi ivóvízbázist, a tározókról szélviharok idején felszálló vörös porviharok pedig megkeserítették a környékbeliek életét. Éppen ezért a Motim Kft.-nek szűk határidőn belül, 1996 szeptemberéig, illetve 1997 végéig kellett volna leszigetelnie és lefednie a nagy kiterjedésű vörösiszap-tározókat. A feladatra azonban többször is haladékot kértek és kaptak, így végül majdnem tízéves késéssel, Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki kinevezése után teljesítették a vállalásokat. A privatizációs vállalás megszegését eddig nem kérték számon a vállalaton, sőt egy engedékeny hivatalnok, Gerencsér Tivadar, az Észak-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség vezetője több ízben is méltányolta a vállalat kéréseit. Az első négyéves haladékot Gerencsér azzal az indokolással hagyta jóvá, hogy a tározók rendbetétele elviselhetetlenül nagy, százmilliós nagyságrendű terhet jelentene a Motimnak. Miközben Gyurcsányék halogatták a milliárdos környezetvédelmi vállalás teljesítését, a kormányfő cégbirodalmának zászlóshajója, az Altus Rt. 2003-ban és 2004-ben 404 millió forintos osztalékot emelt ki a vállalatból.
Gerencsér Tivadarnak meghatározó szerepe volt abban is, hogy a Motim Kft. (később részvénytársaság) a jogszabályok sajátos értelmezésének köszönhetően sok milliárd forintos bevételi lehetőséghez jutott egy új veszélyeshulladék-tároló felépítésével.
Kreatív értelmezés
A Gyurcsány által kinevezett timföldgyári vezetés miközben húzta-halasztotta a négy korábban épült vörösiszap-tározó lefedését és szigetelését, 2001-ben új, a hulladéklerakás mai követelményeinek is megfelelő tározót épített, amely az V. számot kapta. Ettől az évtől a timföldgyártás során keletkező vörös iszapot már nem a korábbi lerakókra, hanem az új, korszerű medencébe ürítették, ám nem sokkal később, 2002. május 28-án leállították az alumíniumipari alapanyag gyártását. A Motim Rt. ettől kezdve a külföldi piacokon keresettebb kádkő- és műkorundgyártásra koncentrált.
Nehezen hihető, hogy másfél évvel korábban nem tudtak a gyár jövőjét meghatározó stratégiai döntésről, sőt ennek ellenkezőjét sejtetik az üzem vezetésének korábbi levelei is. A posztszocialista szótár szerint „ügyesnek” nevezhető húzással ellenben 200 ezer köbméteres(!) szabad veszélyeshulladék-tárolási kapacitáshoz jutottak, amivel nagyon kevesen büszkélkedhetnek a hulladékpiacon. Fent már utaltunk rá, hogy egyetlen kilogramm veszélyes hulladék átvételéért ma 200 forintot is megadnak az országban, a magas ár részben abból adódik, hogy a korábban épült lerakók lassan betelnek, az egyébként érthető lakossági tiltakozások miatt pedig szinte lehetetlen új hulladéktárolókat létesíteni. Mi több: Mosonmagyaróváron egy új lerakó megépítése egyenesen elképzelhetetlen, hiszen a város az ország legnagyobb egybefüggő ivóvíztartalékát rejtő szigetközi ivóvízbázis fölött fekszik. Ez a bázis ráadásul a folyami hordalékos talaj miatt igen sérülékeny. A hulladéklerakók létesítéséről szóló 123/1997-as kormányrendelet is tiltja az ilyen létesítmények építését a vízbázisok fölött, azok védőterületein. A környezetvédelmi felügyelőség is csak ésszerű megfontolásokból adott engedélyt az építkezésre a Motimnak, hiszen a keletkezésekor még folyékony és nagy mennyiségű vörös iszap távolabbra szállítása nem megoldható.
Milliárdos pályázat
A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium 2003-ban elfogadott regionális hulladékgazdálkodási terve ugyanakkor megerősíti, hogy a Motim eredetileg üzemi tárolónak épült V. számú lerakója immár más mérgek befogadására is alkalmas lehet. Gyurcsányék nem is vártak sokáig az új lehetőség kiaknázásával, mi több: úgy döntöttek, a szabad piac helyett a jól bevált állami szférában kamatoztatják új hulladékos kapacitásukat. 2004-ben, amikor a mostani kormányfő elvben félretéve üzletemberi múltját, sportminiszterként erősítette Medgyessy Péter kabinetjét, a Gyurcsány érdekeltségében álló Motim Rt. elindult az év legígéretesebb környezetvédelmi pályázatán. A környezetvédelmi minisztérium sokévi halogatás után elhatározta a budafoki barlanglakások körül felhalmozott, közel negyvenezer tonnányi gázgyári hulladék massza eltávolítását, a feladatra 1,8 milliárd forintot különítettek el. A Motim Rt. a veszélyes anyag mosonmagyaróvári elhelyezésével pályázott a tenderen. A gázgyári massza befogadását a telepre előzőleg persze engedélyezni kellett. Ezt a Gerencsér Tivadar által vezetett Észak-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség készséggel meg is tette.
A nyertes végül nem a kormányfő érdekeltsége lett, a Motim Rt. ajánlatát nem sokkal Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki kinevezése előtt kizárták a közbeszerzési eljárásból. A pályázó ugyanis többszöri felszólítás ellenére sem pótolt egy dokumentumot.
Persze lehetséges, hogy valóban apró, de végzetes hibát vétett a Motim, de sokkal inkább feltételezhető: talán Gyurcsány is sejti, hol a határ. Miniszterelnökként mégsem oszthatja nyilvánosan az 1996-ban, a timföldgyár és a bakonyi bauxitbánya megszerzésének idején a Népszabadságban még bátran hangoztatott álláspontját. A KISZ-vezérből lett feltörekvő vállalkozó a vadkapitalizmus éveit taglaló, amúgy a Gyors hal eszi meg a lassút címet viselő interjújában arra a kérdésre, hogy „nincs-e lelkiismeret-furdalása, amiatt, hogy ön is kötött az állammal az állam számára ilyen végtelenül rossz üzletet?”, azt felelte: „Az államot senki nem kényszerítette arra, hogy velem ilyen rossz üzletet kössön. Megfizettem azt az árat, amit tőlem kértek.”


Forrás: az ÁPV Rt. és a privatizációs miniszter jelentései, környezethatósági engedélyezési dokumentumok, Gerencsér Tivadar lapunknak adott válaszai, Pap János országgyűlési képviselő kérdései és az azokra adott miniszteri válaszok, Gerezdes János, a Motim Rt. vezérigazgatójának sajtónyilatkozatai, Balogh Zoltán főorvos A Hévízi-tó kálváriája című dokumentumkötete, illetve számos informátor tájékoztatása.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.