Ha leszáll az ember a bakról…

Lukács Csaba

Lukács Csaba

2009. január 6., kedd 00:00

Két éve polgármestere Nagyvázsonynak, és nem hajlandó elkeseredni: Fábry Szabolcs a kormányzat vidéknyomorító politikája ellenére hisz a magyar falu élni akarásában. Úgy gondolja, a válságos időkben még fontosabbak a kisközösségek, mert ők alkotják a nemzet gerincét. A harmincnyolc éves polgármesterrel a vidék kitörési pontjairól, a kétkezi munka öröméről és arról beszélgettünk, hogy nem lehet szemlesütve élni.
– Hol és hogyan töltötték a karácsonyt?
– A szentestét mindig szűk körben töltjük a feleségemmel és három gyermekünkkel. Előtte azonban betlehemezés van, amelyhez az idén már a középső fiam is csatlakozott. Házakhoz is járunk énekelni, és délután a református, este (az éjféli misén) pedig a katolikus templomban mutatjuk be. Hozzánk már reggel megérkezik az angyal, ő hozza a fát. Nem a Jézuska, az angyal – Erdélyben is hasonló a szokás, és igazuk van, a Megváltó nem kicsinyíthető le csomagfutárrá. Az ajándékok persze nálunk is este érkeznek meg, csengőszóra, utána karácsonyi dalokat énekelünk. Szenteste után aztán útnak indulunk meglátogatni a rokonokat. Amikor ez a beszélgetés megjelenik, már Debrecenben leszünk, a dédnagymama házában, ahol évek óta rendszeresen találkoznak a Fábryk.
– Hogyan sikerült Nagyvázsonyban a Gyermekek karácsonyfája akció? A szigorú szabályok miatt került elegendő dísz a fára?
– Meglepően jól, bár kezdetben kicsit aggódtam, hogy csupasz marad a fa. Azt találtuk ki ugyanis, hogy a gyerekek akkor tehetnek a házi készítésű díszekből egyet-egyet a fára, ha valami jót cselekedtek, és ezt egy felnőtt igazolja. A gyerekek között nemes vetélkedés indult, hogy ki tehet fel többet. Az utolsó héten az iskolában is piros pont helyett az általuk készített díszeket kapták az arra érdemesek. Szép lett a fa, csak arra kellett vigyázni, hogy magasra kerüljenek a díszek, mert az élő betlehemben a kecskék lelegelték a szalmából készített csillagokat.
– Az ünnepek előtt még kilátogatott Felvidékre. Miért?
– Dédapámról, Fábry János tudós-tanárról ma is utca van elnevezve Rimaszombaton, és joggal, mert múzeumot, protestáns gimnáziumot, számos más intézményt alapított. Tavaly, a halálának századik évfordulóján a család kapta a róla alapított díjat, és akkor úgy döntöttünk, hogy létrehozunk egy diákösztöndíjat a jövendő „fábryjánosainak” támogatására. Az ötvenezer forintos kitüntetést azok kaphatják meg, akik a dédnagyapám által alapított iskola (ezt ma Tompa Mihály Református Gimnáziumnak hívják) közösségi életéhez kiemelkedő módon hozzájárultak, továbbviszik a szellemi örökséget. Az iskola vezetésével egyeztetve, az idén először adtuk ki ezt az ösztöndíjat, három rimaszombati diáknak: Borbás Orsolyának, Kelemen Tündének és Kovács Csillának. Az ünnepségen arról beszéltem: a szentestén megjelenő csillag, a megszülető Megváltó is abban erősít meg, hogy hosszú távon nem a sötétség, a gonosz, hanem a világosság, a jó győzedelmeskedik. Erre bizonyíték, hogy ma már határvizsgálat nélkül autózhatunk Felvidékre, és adhatunk át egymásnak határokon átívelő szeretetet, megerősítést, megbecsülést például egy ilyen ösztöndíj formájában.
– Egy ezernyolcszáz lelket számláló község polgármestereként hogyan értékelné a lassan mögénk kerülő esztendőt?
– Ambivalens érzéseim vannak, mert ugyan volna miért panaszkodnom, de nem akarok – sokkal fontosabb ugyanis, hogy sokunk közös hite és akarata sok jó dolgot hozott létre az idén. Amikor elvállaltam a polgármesterséget, arra gondoltam, Nagyvázsonyban egy osztrák falu szervezettségét kellene ötvözni egy székely település lelkiségével. Ehhez nagyon sok apró dolognak kel összeállnia egységes egésszé, kezdve onnan, hogy például nyilvánosan elismerjük a közösségért tevő emberek munkáját. Sikerült megalapítani a „Nagyvázsony jó hírnevéért díjat”, A legnagyobb ellenségünk az emberek szkepticizmusa, és erre a legjobb példa a Millenniumi park építése volt. Önkéntes munkára hívtam az embereket, és első nap nem túl sokan, huszonnégyen jöttek el. Ráadásul az első éjszaka valaki kitörte a napközben elültetett fát is, de ezzel pontosan ellenkező hatást ért el, mint amire számított: másnap negyvenen szorgoskodtak az építésen, és a parkra adott állami támogatást sikerült megnégyszerezni. A kulcs a közösségépítésen van – nálunk ma már nem azok a hangok vannak többségben, akik nagyon részletesen megmagyarázzák, hogy mit miért nem lehet megcsinálni. Ezért persze meg kell küzdeni, hiszen ha nekifogunk valaminek, akkor általában egyedül vagy nagyon kevesen vagyunk. Sőt, mindig akad valaki, aki megpróbál keresztbe is tenni, de ha mi konok következetességgel megyünk előre, akkor előbb-utóbb rábukkanunk a megfelelő emberekre, akik tudnak és akarnak is segíteni. A 2008-as költségvetésünk 378 millió forintot tett ki, ebből egyelten fillért sem tudtunk fejlesztésre vagy kulturális célokra elkülöníteni, mégis sikerült külső forrásokból kilencvenötmilliót összegereblyézni arra, hogy javuljon az élet minősége nálunk is. Veszprém megyével közösen befejeztük a mentőállomást, rendezvényeket szerveztünk, mikrobuszt vásároltunk, közmunkaprogramot valósítottunk meg. Nem panaszkodni kell, hanem megköszönni azoknak a munkáját, akik hisznek a céljainkban, és mellénk állnak.
– Ha önkormányzati miniszter lennék, önt hallgatva ölbe tenném a kezem és azt gondolnám: minek nekik támogatás, megoldják maguk a gondjaikat.
– Akkor ne hallgassuk el a tényeket: Nagyvázsony is nagyon nehéz helyzetben van, akárcsak a többi, hasonló méretű község Magyarországon. Az általános gazdasági válság csak ráadásnak jött a falunyomorító kormányzati politikára, hiszen 2003 óta folyamatosan ugyanaz a problémánk: a kormány tudatosan magára hagyta a falvakat az intézményfenntartói feladatban. Szinte mindenki azzal küzd, hogy kevesebb a bevétele, mint a kötelező kiadása. A folyamat akkor kezdődött, amikor az ötven százalékkal megemelt pedagógusbérek kigazdálkodását ránk hárították – ennek köszönhető az iskolabezárási hullám, és ekkor kezdődött a közösségek agonizálása. Ha keresztre feszülünk, akkor sem tudunk többet tenni, hiszen tartalék nem volt, önkormányzati vagyon nincs, nem tudunk hova nyúlni. Nagyon sokan egyre közelebb sodródnak a működésképtelenséghez. De nem csak az önkormányzatokkal van baj, az élet szinte minden területén hasonló a probléma. Szembefordítják egymással az embereket: a vidéken élőt a városival, az orvost a beteggel, a tanárt a diákkal és szüleivel. Gerinctelen világban élünk, és ezért kulcsfontosságú, hogy megmaradjanak, erősödjenek a kisközösségek, mert ezekben a válságos időkben ők alkotják a nemzet gerincét.
– Mindezek ellenére mégis optimista – milyen kitörési pontjaik vannak? Hogyan sikerült például megnégyszerezni az idegenforgalmiadó-bevételeiket?
– Oda kell figyelni a dolgokra. Korábban nem volt precízen vezetve a nyilvántartás, akadt olyan vendégfogadó, amelyik nem is tudta, hogy ez létezik, és ezt a vendégtől kell elkérni. Két évvel ezelőtt három-négy család foglalkozott faluturizmussal a településen, ma húsz fölött van azoknak a száma, akik vendégeket fogadnak. Rájöttek, hogy a rendezvényeink vonzzák a látogatókat, és azok szívesen alszanak a faluban, ha van hol. 2004-ben visszakaptuk a Kinizsi várat, tavaly hatvanezer fizetővendég jött el megnézni, és a várkapitány szerint ezzel elértük a maximális látogatószámot.
– Ha már a rendezvényeknél tartunk, jövőre elindul a fogattaxi, és a tervek szerint ön is felül majd a bakra. Egy polgármester feladatköréhez tartozik ez is?
– Először is, a kétkezi munka nem szégyen. A lovakkal való kapcsolat a génjeimben van: őseim huszártisztek és gazdálkodó emberek voltak. Erdélyben annyira megtanultam a fogathajtást, hogy rám lehet bízni egy lovat. Szívesen csinálom, mint ahogy eddig is örömmel körbevittem a vendégeimet a településen. Higgye el, hangulatos dolog szekérrel végigmenni egy falun, a fogatról sokkal szebb a település. Jobb a panoráma, és mivel lassabban megy, mint az autó, van idő odaköszönni az embereknek. Ráadásul, ha leszáll az ember a bakról, hogy kezet fogjon velük, azt külön is értékelik. Ha szekérre ülsz, visszatérsz egy mértéktartóbb és élhetőbb világba – megéri kipróbálni.
– Az utóbbi időben meglepően sokat olvasni a településről a sajtóban, egymást érik a különleges rendezvények. Miért?
– Mi is a médiából élünk – ha hallanak rólunk, akkor jönnek látogatók, ha kimaradunk a hírekből, akkor nem. Nincs pénzünk méregdrága hirdetési felületeket vásárolni, ezért újszerű, egyedi rendezvényekkel próbáljuk felhívni a figyelmet magunkra. Ennek eredménye a DumaSzínház nagyvázsonyi programja, de felélesztettünk egy régi hagyományt, a csordahajtást, és tervezünk más rendezvényeket is.
– Bulvárosodik a falu?
– Álljunk meg ennél a fogalomnál egy pillanatra! Ma a vidéki Magyarországon megáll az élet, ha elkezdődik a Mónika- show a tévében. Tudomásul kell venni, hogy emberek millióit csak bulváreszközökkel lehet megszólítani – az a baj, ha ezt az eszközt nem töltjük meg tartalommal. Ez már a tömegkommunikáció felelőssége, hiszen a léhaság helyett lehetne családcentrikus bulvárt is közvetíteni, követendő életformák népszerűsítésével, valós teljesítmények bemutatásával. A bulvár önmagában nem az ördögtől való – én például nemzetben gondolkodó populáris műsorokat is el tudok képzelni,
– Térjünk vissza a kitörési pontokhoz: miből tudnának még pénzt csinálni?
– Ötven kilométeres körzetben nincs megfizethető, komoly élményfürdő. A vár környéke ideális terep lehet egy emberléptékű, nem hivalkodó, a történelmi hangulatban illő középkori vízi kalandparknak. Ezek egyelőre álmok, mert 2002-ben leállt a program, azóta nem találtunk befektetőt. Sokkal reálisabb célunk a „kis Moszkva” visszaszerzése – konkrét ígéretünk van a Honvédelmi Minisztériumtól, hogy rövidesen megkapjuk a harminchat hektáros egykori szovjet kisvárost. Ezt elhanyagolták ugyan, de őrizték az elmúlt években, így vagyon lesz a kezünkben, amivel okosan gazdálkodva segíthetjük a túlélésünket.
– Hogyan alakul a település létszáma? Az idén többet temettek, mint amennyit kereszteltek?
– Stagnál a létszám, jöttek is, mentek is fiatalok. Az országos helyzet érződik nálunk is: van, aki Brüsszelbe ment dolgozni, mások – mint például a testvérem – Amerikába. Remélem, egyszer ők is hazajönnek, vannak üres telkeink, ahova lehet építkezni. A legfontosabb feladatunk azt, hogy valamit ki kell találnunk a vidék megmentésére! Egyrészt egész régiók vannak, amelyek leszakadtak a törvényességről – a rendőrséget megerősítve meg kell védeni a magántulajdont és az emberek testi épségét, garantálni kell a közbiztonságot. Olyan rendőrségre van szükség, amely felelős a helyhatóságnak, így számon is kérhető a közösség választott vezetői által. Az sem normális állapot, hogy életerős férfiak ingáznak távoli tájakra havi nyolcvan-százhúsz ezer forintért, állandóan attól rettegve, hogy holnap már ez a munkájuk sem lesz meg. Háztáji, földbérleti programmal, a helyi termények piacra juttatásával kell próbálkozni, mert ezzel két legyet ütünk egy csapásra: a családja közelében marad az ember, és a városban is felszabadulnak a munkahelyek. A falvak pedig esély kapnak a hagyományos közösségek újraindulására, újra egymásra találhatnak az emberek.
– Október huszonharmadikán családostól kilátogatott a köztemetőbe, hogy lerója a kegyeletét az 1951-ben kivégzett nagyapja sírjánál. A 298-as parcellánál, a politikai okokból kivégzett, majd később rehabilitált mártírok sírjánál volt egy másik látogató, Gyurcsány Ferenc is, és ön szóvá tette jelentétét. Miért?
– Aki tudatos balhékeresést lát a történtekben, az téved. Van egy pont, ahonnan már nem lehet tovább hátrálni, amikor már nem tudnak mit elvenni tőlünk. Az elmúlt időben megkötöttünk annyi kis kompromisszumot, hogy elég volt belőle. Nyugathoz akarunk tartozni, de megmaradtunk fél-balkáni, néha dél-amerikai banánköztársaságra emlékeztető országnak. Sokan félnek kimondani vagy megkérdezni dolgokat, és ez a mentalitás konzerválja azt, amitől elviekben már 1989-óta szabadulni igyekszünk. Amikor ott álltam a temetőben, végiggondoltam sok mindent. Eszembe jutott a nagymamám, akit egyszer elkísértem egy vitézi díj átadására (huszártiszt nagyapámat tüntették ki a halála után), és ott a többi özvegygyel arról beszélgettek, hogy ők is elkészítették volna a szerettük síremlékét, de lovas rendőrök kergették el őket a temetőből. Álltam a temetőben, és egyszer csak láttam egy embert, aki az Apró-villából lejött a kifosztott, tönkretett családok, az áldozatok közé. Úgy gondoltam, Gyurcsány Ferenctől meg kell kérdeznem, hol volt húsz esztendővel ezelőtt, amikor kardlapozó rendőrök kergették ugyanezeket az embereket a sírok között.
– Nem lett baja belőle?
– Nem nyertünk az iskolafelújítási pályázaton, de hadd legyünk jóindulatúak: talán nincs összefüggés a két dolog között. Ennek is van előnye, most sokan mellénk állnak, és közös összefogással sikerült elvégezni a munkát. Édesapám egész életében szemlesütve élt, nem volt szabad beszélnie a családról. Én nem akarok szemlesütve élni. Úgy gondolja, 2008 októberében megint az áldozatoknak kellene hallgatniuk? Rövid távon lehet hátrányom belőle, de az eddigi életem során azt tapasztaltam, hogy ha igaz ügyet vállalunk fel, azt a Jóisten megáldja, és hosszú távon győztesen jövünk ki belőle. Meg kell törni a láncot, mert ha nem tesszük, konzerváljuk a huszadik század pitiáner alkujait.

A szerkesztő ajánlja

Lázár Fruzsina

A magyar költőnő, akinek el kellett fojtania nőiességét, hogy sikeres lehessen

Nemes Nagy Ágnesnek még mostoha sors jutott. Vajon a mai írónők átveszik a hatalmat az irodalomban?

Pintér Bence

Olyan vérfagyasztó a valóság, mint a legkegyetlenebb mese

Az elmúlt évtizedekben számos, a 13 gyermekét ágyhoz láncoló, megkínzó Turpin családéhoz hasonló eset került napvilágra.

R. Kiss Kornélia

Apátia lett úrrá a baloldali bicskei ellenzéken

A szír származású jelölt a migránskampány miatt visszalépett, a másik szocialista is idő előtt visszavonulna. Csak a Jobbik száll szembe a Fidesszel.

Katona Mariann, Hutter Marianna

Szél tanácsadója: Kósa azt mondta, magyar vagyok, nem afgán

Megszólalt a tanácsadó, akit Szél Bernadett javasolt a nemzetbiztonsági bizottságba.