Habos kakaó

Kollarits Krisztina a meghamisított proletárdiktatúráról, Tormay Cécile mítoszáról és elásott kéziratokról

2011. március 29., kedd 00:00

„Zsigeri antiszemita” volt-e Tormay Cécile írónő, vagy Bujdosó könyvének zsidóellenes megnyilvánulásai a két világháború közötti korszak közbeszédének tükröződései? Úri Magyarország és Tanácsköztársaság, Tisza István és Károlyi Mihály párbaja, nemzeti lelkiismeret-furdalás és nemzetközi összeesküvés-elmélet… Lehet-e politikai indulatoktól mentesen értékelni Tormayt és művét majd egy évszázad távolából? Kollarits Krisztina irodalomtörténész nemrég megjelent kismonográfiája a megbékélést kívánja szolgálni.
Ki ösztönözte arra, hogy a mai napig hevesen támadott, a múlt rendszerben feketelistán lévő Tormay Cécile-lel foglalkozzék?
– Ugyan magyar–német szakos voltam a budapesti bölcsészkaron, tanulmányaim során mégsem találkoztam Tormay Cécile nevével. Akkor „botlottam bele”, amikor a diplomamunkámhoz kerestem témát, és a tanszéki hirdetőtáblán az ajánlott témakörök között rábukkantam a Napkelet című folyóiratra, amelyet 1923-ban a Nyugat ellenlapjaként indított Klebelsberg Kunó. A nemzeti érzelmű magyar irodalom támogatását tűzte ki célul; főszerkesztője Tormay Cécile volt. Inkább a pályakezdőket és az elcsatolt területek szépíróit tudta megnyerni lapja számára, hisz az íróknak, költőknek továbbra is a Nyugat jelentette a rangot – ám a Napkelet kritika- és tanulmányrovata igen színvonalas volt. A fiatal tudósok közül sokan nem szívesen publikáltak a Nyugatban, mert baloldali-liberális bélyeget sütöttek volna rájuk – ez is a húszas évek szellemi megosztottságát mutatja. Amikor 2000-ben az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájába jelentkeztem, még mindig a Napkelettel pályáztam – Tormayval foglalkozni máig kényes terület –, de már inkább Tormay Cécile érdekelt. A feltáratlanság vonzott a kutatásban: úgy gondolom, az újabb irodalomtörténész-nemzedék egyik legfontosabb feladata, hogy olyan szerzőkkel foglalkozzék, akikkel 1989 előtt nem lehetett. Az írónő a két világháború közötti időszak meghatározó személyisége volt, ha e korról beszélünk, kihagyhatatlan a neve.
– Legnagyobb port felvert műve, a Bujdosó könyv – mely az őszirózsás forradalomtól a proletárdiktatúra bukásáig tartó időszakot dolgozza föl – a rendszerváltás óta reneszánszát éli. Az ön kismonográfiája (Egy bujdosó írónő – Tormay Cécile. Magyar Nyugat Könyvkiadó, Vasszilvágy, 2010) is szépen fogy. Mi lehet a téma népszerűségének oka?
– A magyar történelem egyik kevéssé feldolgozott területe 1918–19. A Bujdosó könyvnek az is lehet a vonzereje – első olvasatra engem is megdöbbentett –, hogy egészen másként mutatja be ezeket az eseményeket, mint ahogy tanultuk még a nyolcvanas években is. A mi általános iskolánkban az volt a szokás, hogy hivatalos ünnepekkor átvonultunk a város mozijába, és megnéztünk egy alkalomhoz illő filmet: a Tanácsköztársaság kikiáltásának napján, március 21-én például olyat, amelyben boldog proletárgyerekek isszák a habos kakaót a Margitszigeten, és önfeledten lubickolnak a Balatonban – és én ezt el is hittem. A Lenin-fiúkról, a vörösterrorról nem esett szó, sőt intézményeket, utcákat neveztek el például Szamuely Tiborról, Kun Béláról. Tormay Cécile Bujdosó könyve teljesen más nézőpontból mutatja be ezt a korszakot. Sok fontos információt tartalmaz, emellett nyilvánvaló irodalmi értéket képvisel, de hangsúlyozom: kritikával kell olvasni, nem lehet minden szavát tényként kezelni. A mai olvasók közül azonban sokan kiragadják abból a kontextusból, amelyben született: nem szabad elfelejteni, hogy 1920–21-ben, közvetlenül a vesztes világháború és Trianon után jelent meg a mű! Kevesen tudják azt is, hogy nem volt világos, meddig tud hatalmon maradni Horthy a kormányzóvá választása utáni években. Az úgynevezett baloldali emigráció keményen támadta, Kun Béláék orosz segítséggel akartak visszajönni, Jászi Oszkár, Károlyi Mihály pedig akár a kisantant fegyveres támogatásában gondolkozott. E háttér-információk nélkül a mai olvasó nem értheti meg azt az indulatot, amely átüt a sorokon.
– Apropó, indulat: lehet-e majd száz év távolából politikai indulatoktól mentesen értékelni Tormayt és könyvét? Ön leszögezi kötete bevezetőjében: kismonográfiája a megbékélést kívánja szolgálni.
– Fontosnak tartom a múlt feldolgozását, ám ez nem lehetséges, ha elfogult az ember. Tormay műve már első megjelenésekor megosztotta az olvasóközönséget, ahogy korunkban is: politikai beállítottság alapján. Könyvemben Tormay írását ütköztetem más, az 1918–19-es eseményeket feldolgozó memoárokkal, szépirodalmi munkákkal és történészek kutatásaival – mind bal-, mind jobboldalról válogatva –, hogy az olvasó végül maga alakítson ki egy remélhetőleg árnyaltabb képet az eseményekről.
– A Bujdosó könyv a Horthy-rendszer megalapozó mítosza volt Szekfű Gyula Három nemzedéke mellett. A pályája kezdetén inkább kozmopolita szellemiségű írónőből hogyan lett egyszeriben „irredenta nagyaszszony”?
– Tormay váltása egy nemzedék élménye volt. Gondoljunk például Kosztolányi Dezsőre, aki nemcsak az Új Nemzedék Pardon rovatát szerkesztette, hanem a Vérző Magyarországot is, amelyet az első irredenta kötetként is szoktak emlegetni, de felidézhetjük Babits Mihály Magyar költő kilencszáztizenkilencben című publicisztikáját, amelyben elhatárolódik a kommüntől. Tormay reakciója tehát inkább tipikus, mint egyedülálló; az viszont egyedülálló, hogy ő jelentős írói karriert adott fel közéleti szerepléséért. A német bevándorló családban Pesten született Tormay Cécile fiatalkorában élte a gazdag polgárok életét: nyelveket tanult, művészettel foglalkozott, utazgatott. Itáliai irodalmi szalonok gyakori vendégeként ismerkedett meg D’Annunzióval, aki francia kiadójához ajánlotta be, Hugo von Hofmannsthal közvetítésével pedig német kiadójával került kapcsolatba. Első két regénye, az Emberek a kövek között és A régi ház  külföldön hamarabb aratott sikert, mint idehaza. Igaza van Szerb Antalnak: Tormay volt az igazi nyugatos író, persze nem olyan értelemben, hogy a Nyugatban publikált volna, hanem műveltsége, írásainak stílusa miatt. Ám a háború után úgy érezte, Magyarország fennmaradása forog veszélyben, és neki feladata van.
– A Bujdosó könyv műfajának „megfejtése” is kulcsa lehet a megközelítésnek. Mire hajlik leginkább, miként olvassuk a művet: naplóként, kordokumentumként, esetleg regényként?
– Bár az előszó azt sugallja, hogy változatlan formában kiadott napló van a kezünkben, amely 1918. október 31-ével kezdődik és 1919. augusztus 8-ával zárul, az írónő valójában nemcsak saját tapasztalataira, hanem ismerőseinek benyomásaira, újságcikkekre, egyéb forrásokra is támaszkodott. Elsősorban a korabeli hangulatot megragadó szépirodalmi mű, leginkább regényes korrajznak nevezném.
– Megáll-e az a kemény vád, miszerint Tormay „zsigeri antiszemita” volt, műve pedig zsidógyűlölő megnyilvánulásoktól hemzsegő propagandamunka? Vagy tévedései „a kor tévedéseinek tükrei” – ahogy maga is fogalmaz?
– Sem a Bujdosó könyv megjelenése előtt, sem utána Tormay nevéhez lényegében nem köthetők antiszemita írások. A Napkelet főszerkesztőjeként zsidó származású írókat is alkalmazott, és az általa alapított és irányított Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségében is voltak – még vezető pozícióban is – zsidó származású nők. Ilyen értelemben nem volt antiszemita. Bujdosó könyve egyes részei nem mentesek az antiszemitizmustól. Ezek a mai szemmel nézve bántó és elítélendő kijelentései azonban a sajtóban és a közbeszédben sajnos megszokottak voltak a húszas években.
– És szorosan összefüggtek a kommunizmusellenességgel. Ezt támasztja alá az ön könyvében szereplő Szolzsenyicin-idézet is, amely a nyugatra emigrált zsidó származású írót, Litovcevet szólaltatja meg, aki szerint az első világháború után „a bolsevizmus azonosítása a judaizmussal a korszerű európai gondolkodásmód általánosan elfogadott divatjává vált”. Ha erősen leegyszerűsítő, hibás volt is ez a szemlélet, ezek szerint nem csak az úgynevezett úri Magyarországot vagy a zsidógyűlölőket jellemezte…
– Általános gondolat volt az 1917-es orosz eseményekkel kezdődő és Európa több államán végigsöprő forradalmi hullám összekötése egyfajta zsidó összeesküvéssel, világuralomra töréssel. A politikusoknak népszerű, leegyszerűsítő magyarázatokat kellett szállítaniuk az utca embere számára, s ehhez Magyarországon is jó alkalmat szolgáltatott az, hogy a Tanácsköztársaság vezetői között valóban jelentős számban voltak zsidó származásúak. A Monarchia felbomlása után újfajta identitás felépítésére is szüksége volt a magyarságnak. Kulcsszavai: keresztény, nemzeti és antikommunista. Tormay Bujdosó könyve megalapozó mítosz volt, vagyis olyan történet, amely egy közösség összetartozását erősíti, amely emlékezetközösséget hoz létre. Másrészt nyugaton is ellensúlyozni kellett a baloldali emigráció Horthy-rendszer elleni propaganda-hadjáratát: Ritoók Emmától is tudjuk, hogy erre válaszként használták fel Tormay véleményformáló művét, amely franciául, angolul is olvasható volt.
– Könyvének két emblematikus figurája, Tisza István és Károlyi Mihály a két szemben álló oldalt is megtestesíti. 1913-as kardpárbajuk, amikor is a provokáló Károlyi csúfosan alulmaradt, szimbolikus értelmet nyer. Hogyan ábrázolja őket az írónő?
– Bár a jobboldalon sem volt egyértelmű Tisza megítélése, Tormaynál pozitív hős. Ellenképe Károlyi, az áruló. A Horthy-rendszer beszédmódja szerint az igazi bűnös Károlyi Mihály; a Tanácsköztársaság, Kun Béláék már csak az ő rossz döntéseinek következményei. Ha Károlyiról született írásokat olvasunk a húszas évekből – akár unokatestvérének, Bánffy Miklósnak a visszaemlékezését, akár Herczeg Ferencét –, lényegében ugyanazokkal az elemekkel találkozhatunk: gőgös, elbizakodott, akit viszont képességei nem tesznek alkalmassá az ország vezetésére; felhozzák testi hibáját is, hogy farkastorokkal, nyúlszájjal született, és túlkompenzálásként értelmezik hatalomvágyát. Az események magukkal sodorják, bábbá válik. Tisza viszont a régi nemes úr, az erőt képviseli. Néhol szinte Krisztussá magasztosítja Tormay: meggyilkolásával kapcsolatban olyan fordulatokat használ, amelyek a kereszthalállal csengenek össze. Persze Tisza alakja is csak visszatekintve szépül meg, hiszen a maga korában megosztó politikus volt, mégis ő az utolsó, aki egyben tartotta Nagy-Magyarországot. Másrészt dramaturgiai szükségszerűség, hogy a negatív figurának legyen pozitív ellenképe. Ősi toposz az irodalomban, hogy ha erőskezű az uralkodó, felvirágzik az ország, ha gyengekezű, bűnös, az egész ország romlásba dől. Gondoljunk például az Oidipusz királyra vagy a Hamletre!
– A proletárdiktatúra kivételesen borzalmas időszaka volt történelmünknek. Nem hagyhatjuk szó nélkül a vörös- és az azt követő fehérterror válogatott kegyetlenkedéseit. Lehet ezekre logikus magyarázatot találni?

*

– A vörösterror elméleti alapon is nyugszik: a forradalmi terror Lenin fontos nézete volt. Abból adódott, hogy – elnevezésükkel ellentétben – Oroszországban is kisebbségben voltak a bolsevikok (többség – M. A.), és hatalmukat csak kíméletlen terrorral tudták biztosítani. Ezt követték Kun Béláék is. Nem igaz, hogy csak az ellenforradalmárokat üldözték, épp az volt a cél, hogy senki se érezze magát biztonságban. A Lenin-fiúk olyan embert is lelőttek az utcán, akinek annyi volt a bűne, hogy burzsujnak nézett ki. Sinkó Ervin Optimisták című regényében kimondatja a főszereplővel, hogy aki viszolyog a forradalmi terrortól, az nem is lehet igazi kommunista.
– Emellett nem szabad elfelejtenünk, hogy a férfiak kimerült idegrendszerrel és lélekkel épphogy hazaértek a hiábavaló világháborús öldöklésből. Lehetséges, hogy a háborús őrület folytatódott? Arra gondolok, hogy valakit ki lehet végezni úgy is, hogy lelövik, de úgy is, hogy addig kínozzák a kötélen lógót, míg ki nem rúgja maga alól a széket, miközben kolbászdarabot dugnak a szájába „nem venném a lelkemre, ha reggelig koplalnál” szöveggel.
– Összetett a kérdés. Az biztos, hogy az emberek eldurvultak a háborúban. Gyakran a személyes boszszú is működött; voltak, akik nem politikai meggyőződésből öltek, hanem anyagi haszonért vagy szadizmusból. Arra is van példa, hogy ugyanazok tűntek föl a vörös- és a fehérterror különítményesei között.
– Március 21-e után Tormay is üldözötté válik, feljegyzéseit is rejtegetnie kell: bujdosók lesznek.
– A bujdosó kifejezésnek több száz évre visszamenő hagyománya van: Thököly, aztán Rákóczi kurucait hívták így, később már azokra használták, akik hazájukat szolgálták, de menekülniük kellett. A szó erős konnotációját Tormay is felhasználja. Amikor kénytelen elhagyni Budapestet, és vidéken bujkál, unokaöccsére bízza naplója egy részét, máskor házkutatás elől a kertben ássa el Balassagyarmaton. Érdekes, hogy Kosztolányi Édes Annájában is van egy erre rímelő mondat – amely egy időre a cenzúra áldozata lett –, a Horthy bevonulásáról szóló jelenetnél: „A bujdosók, mint annyiszor a magyar történelemben, hazaérkeztek.”
– Tormay mikor „érkezik haza”? Van helye a könyvespolcokon?
– Politikai-közéleti szerepvállalásáról már beszéltünk: a Napkelet szerkesztése mellett a Magyar Aszszonyok Nemzeti Szövetségében végzett szívós munka töltötte ki idejét: a szervezet az 1920-as választáson – amelyen először szavazhattak nők! – a keresztény nemzeti pártok támogatására buzdított, látható sikerrel. Csak 1933-ban térhetett vissza a szépirodalomhoz Az ősi küldött című történelmi regénytrilógiával, amelynek utolsó kötetét korai halála miatt már be sem tudta fejezni. Tormayt 1936-ban és 1937-ben Nobel-díjra is fölterjesztették. 1945-ben a Bujdosó könyv mellett a politikai beszédeit tartalmazó kötete, illetve a Napkelet minden száma tiltólistára került, a kilencvenes évekig egyéb műveit sem adták ki újra. Ám negyvenévi elhallgatás után újra megjelent és keresett lett a könyvesboltokban. Életművének részletes értékelése még várat magára, igaz, Grendel Lajos friss irodalomtörténetében elismerően tárgyalja, illetve a női irodalom iránt megélénkült érdeklődés is hozzájárul ahhoz, hogy szakmai körökben is kezd nagyobb figyelmet kapni. Elsőként életrajzát kellene megírni. Úgy vélem, végső soron mindig az olvasók döntik el egy író értékét. Legutóbbi könyvbemutatómon egy idősebb úr elmesélte, hogy még gyermekkorában olvasta Az ősi küldöttet, és olyan nagy hatással volt rá a regény, hogy később lányát az egyik főszereplőről, Kingáról nevezte el. Azt hiszem, ez az igazi siker.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.