Hídrobbantók

Mosonyi Emil vízmérnök sem lehetett próféta a hazájában – A bős–nagymarosi vízlépcső kérdése sokáig politikai tabu volt

Bertók László

2009. május 26., kedd 00:00

Életének 99. évében a németországi Singenben elhunyt Mosonyi Emil Kossuth- és Széchenyi-díjas vízépítő mérnök, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, öt egyetem díszdoktora.
A professzor a vízmérnöki szakma emblematikus alakja. Nyugat-európai hírneve összevethető olyan, szintén emigrációban világhírűvé lett tudósokéval, mint Neumann János, Harsányi János és Wigner Jenő. Mosonyi magyarországi elismertsége azonban máig nem egyértelmű: nevét gyakran hozzák összefüggésbe a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszerrel.
„Egy alvízi országban, ahol a vízkészletünk kilencven százaléka határon túlról érkezik, a vízgazdálkodás létjogosultságát megkérdőjelezni a hozzá nem értés jele.”

A rendszerváltás után Mosonyi Emilnek az volt a „bűne”, hogy a vízenergia-hasznosítás úttörőjeként érveket hozott fel a vízerőkészlet fokozottabb kihasználása, konkrétan a dunai vízlépcsőrendszer mellett is. Emiatt aztán azok, akik nem ismerték kellően sem a munkásságát, sem emberi tulajdonságait, tévesen ítélték meg szerepét, hasonlóan a vízügyes szakmához. Volt, aki egyenesen kommunista kollaborációval vádolta, pedig mi sem állt tőle távolabb. Ha a Kádár-rendszerrel való lojalitás jeleként – sok műegyetemi tanártársához hasonlóan – megírta volna azt a Kádárnak szóló levelet, amelyben egyértelműen kijelenti, hogy ’56 nem forradalom, hanem ellenforradalom volt, és hogy ő csak az imperialisták hazugságainak esett áldozatul, amikor beszédet mondott az egyetemi forradalmi bizottság megalakulásakor, akkor valószínűleg megtarthatta volna tanszékvezetői állását. De nem tette. A vele készített interjúkötetben (Árpási Zoltán: Mosonyi Emil, a vízépítés professzora. Kossuth Kiadó, 2006) így emlékszik vissza az ominózus beszédre: „Elmondtam, örüljünk annak, hogy megszabadultunk a megszállóktól, s mivel keresztény, katolikus erkölcsi alapokon álló ember vagyok, mindenkit óvok a bosszútól. A bosszú ne jellemezze életünket, ezért arra kérem a diákságot, senki ne ragadtassa el magát semmiféle atrocitásra. Nekünk most az a legfontosabb feladatunk, hogy tanuljunk, és megmutassuk, hogy kiváló mérnököket adunk a szabad Magyarországnak.”
Mivel 1957-ben nem írt bocsánatkérő és önkritikus levelet a „helytartónak”, állítólagos uszító beszédére hivatkozva elbocsátották az egyetemről. Meghurcoltatásában – szerinte – fontos szerepet játszott a sztálinista rektor is, aki „pártbéli hatalmi pozíciójából élt és uralkodott, tudományos és mérnöki kompetenciája zérusértékű volt”. Ez akkor vált egyértelművé, amikor 2003-ban előkerült a BM II/5-ös osztályának nyilvántartásából a rektor által jegyzett minősítés, amely szerint „Hankó Zoltán és Mosonyi Emil műegyetemi tanárok kijelentették, hogy a mostani nemzeti elnyomás napjaiban fontos, hogy az egyetemi oktatók igazi hazafiságra és összetartásra neveljék a jövő értelmiségét, természetesen úgy, hogy ne legyen észrevehető. Elmondták azt is, hogy már évek óta ezt csinálják.”
A hazafiság bűnébe esett és 47 évesen kirúgott professzort az mentette meg a börtöntől, hogy Dégen Imrének, a vízügyi szolgálat – a későbbi Országos Vízügyi Hivatal (OVH) – nagy pártbefolyású vezetőjének szüksége volt rá. Dégenről érdemes tudni, hogy noha tipikus pártkáder volt, aki az erőszakos téeszesítésben jeleskedve alapozta meg karrierjét, jelentős alakjává vált a hazai vízügy történetének. Diploma nélküli mérnökként volt két évtizeden keresztül az ágazat teljhatalmú főnöke. Tény, hogy számos Mosonyihoz hasonló „reakciós” szakembert vett fel a hivatalába – alapvetően azért, mert nem tudta nélkülözni a legjobb koponyákat. Végül, amikor pártbéli háttértámogatása meggyengült, riválisai elérkezettnek látták az időt, hogy megszabaduljanak tőle. Mint azt Fejér Lászlótól, a vízügyi közgyűjtemények korábbi igazgatójától tudjuk, pártvizsgálatot indítottak ellene, amelyben kivédhetetlen vádként szerepelt, hogy pártszempontból kétes megbízhatóságú embereket helyezett meghatározó szakmai pozícióba. Dégen Imre ezt követő nyugdíjazása a vízügyi szolgálat történetében is lezárt egy felívelő korszakot.
De Mosonyi Emil életrajzában a kommunista hatalommal való összeütközés csak egy epizód. Mérnöki pályafutása 1934-ben kezdődött, amikor a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen megszerezte diplomáját. Miután évfolyamának kiemelkedő hallgatója volt, Rohringer Sándor professzor, az egyetem akkori rektora és vízépítési tanszékvezetője meghívta tanársegédnek. Mosonyira különféle Dunával és Tiszával kapcsolatos laboratóriumi kísérletek elvégzését bízta. A fáradhatatlanul dolgozó fiatal kutatónak sikerült felhívni magára a figyelmet, így rövidesen a Kállay Miklós – későbbi miniszterelnök – vezette Magyar Királyi Országos Öntözésügyi Hivatalba került, ahol a békésszentandrási duzzasztómű statikai tervezését kapta feladatul. Merészen új műszaki megoldást javasolt, amellyel 20–30 százalékos költségmegtakarítást lehetett elérni. Az ötlet olyannyira meggyőzte feletteseit, hogy ezek után a hajózsilip tervezését is rábízták. Ez jelentette számára az ugródeszkát.
A mezőgazdasági öntözőrendszerek kiépítése a harmincas-negyvenes években az egyik legfontosabb gazdaságpolitikai cél volt, Mosonyi pedig éppen e munka közepébe csöppent. Kállay Miklós korábbi földművelésügyi miniszter meggyőződése az volt, hogy kisbirtokok sokasága mehet tönkre, ha nem oldják meg a Tiszántúl öntözését.
Mosonyi Emil mindössze 32 éves volt, amikor kinevezték a Vízerőügyi Hivatal élére. A hivatal feladata az volt, hogy Magyarországra és az időközben viszszacsatolt erdélyi és kárpátaljai részekre vonatkozó vízerő-hasznosítási lehetőségeket megvizsgálja, és előtanulmányokat készítsen majdani völgyzáró gátakról, vízerőművekről. Mosonyi vezetésével felmérték a teljes vízerőkészletet, és komplex statisztikát állítottak össze az ország akkori területéről, ami még ma is használható. A szóba jöhető hegyvidéki vízerőművek zöme természetesen a visszatért részekre esett, így azok utóbb nem valósulhattak meg. Viszont Mosonyiék feladata volt annak a megállapítása is, hogy a tervezett tiszalöki vízlépcsőnek lehet-e egyéb haszna az elsődleges funkciókon, az öntözésen és a hajózás szolgálatán felül. Mosonyi számításokkal alátámasztva tett javaslatot a vízerő hasznosítására. Ezek után kilencven méter magas völgyzáró gát, a Visó-völgyi tározó tervezésének előmunkálataival kezdett foglalkozni. Ha ez a tározó megépült volna, akkor a tiszai árvízgondjaink jó része ma nem létezne – állította.
A háború végén a fiatal mérnököt besorozták légvédelmi tüzérnek. Ütegparancsnokként volt egy újítása a célzókészüléken, amiért bronz vitézségi érmet kapott, zászlóssá léptették elő, majd a Honvédelmi Minisztériumba helyezték, ahol beruházásokat kellett felügyelnie. Később annak vizsgálatával bízták meg, hogy miként lehetne elkerülni az árvizet, ha majd berobbantják a folyóba a budapesti hidakat. Amikor híre érkezett, hogy az oroszok délen már átkeltek a Dunán, barátjával, Jolánkai Gyulával felkereste a német főhadiszállást a budai vár alatti kazamatában, és megpróbálta meggyőzni a parancsnokot a hídrobbantás értelmetlenségéről. A szócsata odáig élesedett, hogy már-már attól kellett tartaniuk, hogy letartóztatják és főbe lövik őket, ezért – mint az interjúkötetben felidézi – „abbahagytuk a vitát, és elpárologtunk”. Később egy „nemeckikre” vadászó orosz katonának lett gyanús, mivel civilben volt, és tudott németül. Az illető kirángatta a pincéből, és falhoz állította azzal, hogy kivégzi. Felesége, Magda sikoltozva rohant át a szomszéd házba, ahol az orosz parancsnokság székelt, és ahol talált egy fiatal tisztet, egy leningrádi tanárt, aki értett németül. Sikerült tisztáznia a helyzetet.
Mosonyira jellemző, hogy a tomboló háború közepette is a doktori disszertációját készítette A hegyvidéki tározók hidrológiai méretezése címmel. A harcok elcsitulta után nem sokkal az OVH tervezési és építési főosztályának élére került, ahol a tiszalöki vízlépcső tervezésével, majd a beruházás műszaki vezetésével bízták meg. Az 1948-as kommunista fordulat után sikertelenül próbálták beléptetni a pártba. Szakértelme miatt ezt elnézték neki, sőt olyanynyira méltányolták munkásságát, hogy 1952-ben Kossuth-díjat kapott a Dunával és Tiszával kapcsolatos hidrológiai kutatásaiért. Amikor ugyanebben az évben létrehozták az ország mindennemű vízépítési létesítményének megtervezésére a Vízügyi Tervező Irodát – a későbbi Vízitervet –, ennek vezetésével is őt bízták meg. A Balatoni Intéző Bizottságnak is elnöke lett, és ebben a minőségben sikerült építészeti szabályok bevezetésével megakadályoznia, hogy a Balaton-part bódérégióvá váljék. Egyúttal szorgalmazta a szennyvízkezelés megvalósítását is a vízminőség érdekében.
A tiszalöki vízlépcső építésén dolgozott, amikor valaki – feltehetően irodája párttitkára – feljelentette az ÁVH-nál. Az abszurd vád: acél szádpallók földbe rejtése, azaz szabotázs. A szádpallók földbe verésének a valóságban műszaki oka volt, ennek ellenére Mosonyi fél lábbal már az Andrássy út 60.-ban érezte magát, hetekig a fekete autót várta. Főnöke, Vas Zoltán azt a megoldást ötlötte ki, hogy hívjanak szovjet szakértőt, tisztázza a vád alól. Mosonyi szerencséjére korrekt grúz szakember érkezett, aki többhetes vizsgálódása után kijelentette: a professzor úr által kidolgozott terv megfelel a Szovjetunió legmagasabb műszaki és tudományos követelményeinek.
A tiszalöki vízlépcsőt négy év építés után Hegedüs András miniszterelnök adta át, Mosonyit kitüntették, majd meghívást kapott a műszaki egyetemre tanszékvezetőnek. Hogy milyen egyetemi tanár volt, erről utódát, Józsa Jánost, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem vízépítési és vízgazdálkodási tanszékének vezetőjét kérdeztük.
– Nem egyszerűen jó előadó volt, hanem egyenesen legendás. Amikor találkozom a szakterületünkön működő németországi tekintélyekkel, és kiderül, hogy azt a tanszéket vezetem, amelyet annak idején Mosonyi professzor, azonnal megnyílnak előttem az ajtók. Nyugat-Európában műszaki értelmiségi körökben Mosonyi Emil megbecsülése hasonlít a legismertebb magyar, Puskás Öcsi nimbuszához. A professzor egyetemi előadásai tömegeket vonzottak. Komplex módon gondolkodott és érvelt, művelt ember volt, humán értelemben is.
Pedig a Budapesti Műszaki Egyetemen rövidre sikeredett a pályafutása. 1957-es elbocsátása után parkolópályára került. Nyolc évig játszotta a súgó szerepét a nálánál szerényebb képességű emberek mögött, miközben folyamatosan ostromolták külföldi meghívásokkal. Az ENSZ FAO szervezetének vezetői megpróbálták elérni, hogy a magyar kormány kiengedje tartós munkavégzésre, de minden kérésüket visszautasították. Dégen Imre állt a háttérben. Ennek ellenére a FAO-tól sűrűn kapott szakértői és tervezői feladatokat Ghánában, Nigériában, Malawiban és másutt. Dégen ezt roszszallással figyelte, és amikor három hónapra megvonta fizetését, mondván, engedély nélkül van külföldön, Mosonyiban megérett a döntés: elfogadja a Karlsruhei Műszaki Egyetemre szóló meghívást, amelyet személyesen a baden-württembergi kultuszminiszter írt alá. Egy jóindulatú hivatalnoknak köszönhetően felesége is utána mehetett, de első házasságából származó gyerekei Magyarországon maradtak. Hazautazni, és megkockáztatni, hogy soha többet nem kap útlevelet, vagy elfogadni a karlsruhei ajánlatot, és bizonytalan időre elszakadni a gyerekektől. E kegyetlen dilemma közepette az 55 éves professzor idegösszeomlást kapott. Miután felépült, elfoglalta vízépítési tanszékvezetői állását, valamint a világhírű Theodor Rehbock Folyószabályozási Laboratórium intézetvezetői tisztét.
Nem szeretett volna Magyarországtól elszakadni, ezért levelet írt az MTA elnökének, melyben elmagyarázta helyzetét, otthoni mellőzöttségét – de süket fülekre talált. Távollétében négy és fél év fegyházra és vagyonelkobzásra ítélték, feleségére pedig két évet róttak ki disszidálásért. Sőt a FAO-nál utána is nyúltak: szovjet követelésre angol megbízói visszamondták valamennyi ENSZ-megbízatását. A németek azonban kiálltak mellette, és a tartományi miniszter engedélyével kilenc hónap alatt még német állampolgárságot is kapott. Miközben belevetette magát az egyetemi munkába, a Duna–Rajna–Majna Részvénytársaság vezető szakértője lett. Nagy tekintélyt szerzett azzal, hogy a tervezett otromba hajóemelők helyett zsilipeket javasolt, és elgondolását laboratóriumi kísérletekkel is alá tudta támasztani. Tagja lett egy sor német és nemzetközi szakmai szervezetnek. A németországi évek alatt díszdoktori és egyéb kitüntetések tömkelegét gyűjtötte be. Huszonhét szakkönyvet írt vízépítési, vízerő-hasznosítási témában. 2002-ben életművéért a franciaországi Cannes-ban a vízmérnöki szakma „Oscar-díját”, a Nemzetközi Vízügyi Nagydíjat vehette át Pérez de Cuéllar volt ENSZ-főtitkártól. A megszámlálhatatlan németországi feladat elvégzése mellett szakértőként volt jelen a pakisztáni vízerőmű építésénél, dolgozott Argentínában, Új-Zélandon, Tajvanon, Kínában, a Dominikai Köztársaságban, Egyiptomban, Maliban, Burmában.
Magyarországon ma mégsem tartozik az elismert szakemberek közé. Ennek oka, hogy nevét gyakran hozzák összefüggésbe a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszerrel, jóllehet már 13 éve németországi emigrációban élt akkor, amikor 1977-ben megkötötték a magyar–csehszlovák államközi szerződést a duzzasztóműről. Tény, hogy már a negyvenes években, amikor a magyarországi vízerő-hasznosítás lehetőségeivel foglalkozott, az erőmű számára hidrológiai szempontból szóba jöhető helyszínként nevezte meg a Dunakanyart, és amikor a téma a rendszerváltás küszöbén az ellenzék és a hatalom közötti összecsapás tárgyává vált, ő szakmai érveivel az erőmű megépítése mellett tört lándzsát.
Bírálói közül Lányi András filozófus, szociológus, ismert környezetvédő kérdésünkre így vall a profeszszorról és az erőművitáról:
– Minden tiszteletem Mosonyi Emilé, aki egy mára elavult műszaki szemlélet kiváló képviselője volt. Ám a világban fordulat következett be: a nagy léptékű, tömeges hatású, a környezet radikális átalakításával járó technológiák helyét átveszik a kisebb léptékű, környezetkímélő technológiák. Mosonyi és munkatársai kevéssé voltak tekintettel az ökológiai és gazdaságossági összefüggésekre, ezért meglepődtek és megsértődtek, amikor egy önmagában bizonyára jól megtervezett műszaki létesítményen ilyen szempontokat kértek számon. A vízlépcsőrendszer a kelet-európai diktatúrák technológiai megalomániájának jellegzetes példája, így lett a rendszer jelképeként népi tiltakozás tárgya, egyben az éledező környezettudatosság kifejezésének eszköze. Ezt a művet nem mérnökök találták ki, hanem csehszlovák és magyar politikusok osztrák gazdasági érdekkel a háttérben. A sík vidéki erőművek legfeljebb szakaszos üzemeltetés esetén gazdaságosak, akkor azonban a vízszint hirtelen csökkenése és emelkedése katasztrofális ökológiai következményekkel jár. Mosonyi Emil és kollégái csak abban tévedtek, hogy az ilyen nagyarányú, tájak és emberek életébe avatkozó vállalkozásoknál a szakszerűség követelménye egyetlen szakma, mondjuk a vízépítő mérnöki szakma illetékességére volna korlátozható. Ma már magától értetődő ilyen esetekben a különféle természet- és társadalomtudományi ágazatok képviselőinek nyilvános párbeszéde, a társadalom bevonása a döntéshozatalba. Sajnos a politikai viszonyok nem tették lehetővé, hogy ez a párbeszéd időben kibontakozzék, ezért merevedtek meg az álláspontok.
A kilencvenes évek elején tetőfokára hágó, össznemzetivé váló bős–nagymarosi vita oly mértékben elmérgesedett, hogy a végén már süketek párbeszéde folyt. A professzort többen is megvádolták az ökológiai szempontok iránti érzéketlenséggel, szűk látókörű technokrata szemlélettel, ő pedig hozzá nem értéssel illette az általa ökoanarchistáknak nevezett bírálóit. Vajon jogosak voltak ezek a kritikák?
– Gondolkodásának része volt a környezetvédelem és a társadalom iránti elkötelezettség, de azt szerette, ha szakmai érveire megalapozott szakmai érvekkel válaszolnak – emlékezik vissza ezekre az időkre Józsa János professzor. – A bős–nagymarosi vízlépcsőügyben kezdettől erős volt a politika dominanciája, ezért a magyar vízügynek célszerű lett volna az ügy képviseletét az ismert mértékben nem magára vállalnia, meg kellett volna hagyni az egészet a politikai köröknek. Ezt, hosszú évek után hazalátogatva, Mosonyi professzor is jól érzékelte. A társadalomban a szakma iránt akkor kialakult vélemény hatását sokáig a bőrünkön érezhettük, de szűkebb területemen, a Műegyetemen a jövő számára biztató jel, hogy ma már diplomázó építőmérnök-hallgatók tucatjai választják ismét szakirányként a vízmérnökséget.
Bár ma még sokan tabuként kezelik a kérdést, Mosonyi Emil életművének vizsgálata megkerülhetetlenné teszi, hogy feltegyük: vajon a vízenergia hasznosításának mint az energiatermelés egyik lehetséges módjának van-e létjogosultsága Magyarországon? Erről Ligetvári Ferenc egyetemi tanárt, volt környezetvédelmi minisztert kérdeztük.
– Hogy Mosonyit, a világ egyik legjobb vízenergiával foglalkozó mérnökét nemigen ismerik el Magyarországon, annak elsősorban az az oka, hogy magát a vízenergia-hasznosítást nem ismerik el, noha a kiotói egyezmény is a megújuló energiák közé sorolja a vizet, és például Ausztria vagy Svédország energiatermelésének ötven százalékát a törpe vízerőművek sokasága adja. A vízenergia elutasításának Mosonyi Emil szerint a tudatlanság és a tudatos félrevezetés az oka. A professzor már a negyvenes évek végén érvelt amellett, hogy sík vidéken is lehet gazdaságosan üzemelő vízerőműveket építeni, az egész csak vízhozam kérdése. Erre számos svájci, német, osztrák és francia példát hozott fel. Magyarországon mégis az a nézet terjedt el, hogy a sík vidéki vízerőmű önmagában rossz, mindenki, aki ezekben gondolkodik, környezetromboló. De nézzük meg a Kiskörei-víztárolót ma! Ugyan melyik környezetvédő bontaná le a duzzasztót annak tudatában, hogy a tó természetvédelmi területté vált, valamint hogy a vándormadarak fontos táplálékszerző helye lett? A szakszerű vízszabályozás, vízgazdálkodás környezetvédelmi célokat is köteles szolgálni. A természetvédelem szempontjából igen értékes vizes élőhelyek jövőbeni fenntartása csakis a két szakma közös megegyezése alapján valósulhat meg. Egy alvízi országban, ahol a vízkészletünk kilencven százaléka határon túlról érkezik, a vízgazdálkodás létjogosultságát megkérdőjelezni a hozzá nem értés jele. A homokhátság elsivatagosodásának megfékezése csakúgy nem képzelhető el vízgazdálkodás nélkül, mint az ár-, illetve belvízvédelem. Ráadásul a vízgazdálkodásnak az országhatárainkon túl kell mutatnia, hiszen az egyre hevesebb árhullámok és aszályok ellen hatékonyan csak a sík és hegyvidéki víztározók segítségével tudnánk védekezni. Ha e létesítmények mindeközben zöld energiát is termelnek, az csak hab a tortán – zárja szavait Ligetvári professzor.
Ez utóbbi gondolat gyakorlati lehetőségeit Mosonyi már a negyvenes években számba vette – nyilván korának elvárásai, hangsúlyai szerint. Nekünk viszont ma a környezetvédelmi, gazdasági, politikai, szociológiai és műszaki szempontokat komplex módon figyelembe véve kellene végre higgadt párbeszédet folytatnunk a vízenergiáról. Lehet, hogy végül arra jutnánk, hogy Magyarország földrajzilag alkalmatlan a vízerő hasznosítására, de az is lehet, hogy bizonyos dolgokban – talán éppen környezetvédelmi megfontolásból – Mosonyinak adnánk igazat. Ám ameddig ez a hazai közbeszédben csak a számtalan tabuk egyike marad, nem jutunk túl a húszéves kérdőjeleken.

A szerkesztő ajánlja

Lázár Fruzsina

A magyar költőnő, akinek el kellett fojtania nőiességét, hogy sikeres lehessen

Nemes Nagy Ágnesnek még mostoha sors jutott. Vajon a mai írónők átveszik a hatalmat az irodalomban?

Pintér Bence

Olyan vérfagyasztó a valóság, mint a legkegyetlenebb mese

Az elmúlt évtizedekben számos, a 13 gyermekét ágyhoz láncoló, megkínzó Turpin családéhoz hasonló eset került napvilágra.

R. Kiss Kornélia

Apátia lett úrrá a baloldali bicskei ellenzéken

A szír származású jelölt a migránskampány miatt visszalépett, a másik szocialista is idő előtt visszavonulna. Csak a Jobbik száll szembe a Fidesszel.

Katona Mariann, Hutter Marianna

Szél tanácsadója: Kósa azt mondta, magyar vagyok, nem afgán

Megszólalt a tanácsadó, akit Szél Bernadett javasolt a nemzetbiztonsági bizottságba.