Kapuőrök

Wahorn András a kútba dobott kutyáról, az üvegpalotákról és a kapavágásról

2008. október 14., kedd 00:00

Bejárta a világot, lakott a New York-i Beverly Hillsben, most Mezőszemerén él. Változtatja a dolgokat, változtatják a dolgok. Az elismert festőművész, a legendás Bizottság egykori frontembere most országos önvédelmi mozgalmat indít. És nem viccel.
Hideg van itt.
– Szeretem a hideget. Csak akkor gyújtok be, ha Ágika is itt van.
– Nem gondoltam, hogy ilyen kicsi, kivénhedt parasztházban lakik.
– Nincs szükségem nagyobb és szebb házra. Ha lennének még ilyen vágyaim, Amerikában maradtam volna.
– Nem magányos itt vidéken? Nem nyomasztó a kilátástalanság, a munkanélküliség?
– Munkanélküliség csak a városban van. Itt lehet a kertben termelni, csirkét tartani. Míg Pasaréten laktam, sokkal magányosabb voltam. Igaz, az első itteni élményem rossz volt: fölvettem pár helyi embert, hogy segítsenek, mert gőzöm sincs a mezőgazdaságról. Megkapták a lóvét és eltűntek. Aztán három hét múlva kiraboltak. Ehhez nem vagyok hozzászokva, Los Angelesben éltem nyolc évig, de a hátsó kapumat egyszer sem zártam be. Ettől kezdve azt mondtam: nem is ebben a faluban lakom, csak a házamban. Körbekerítettem drótkerítéssel, vettem fegyvereket, és jól éreztem magamat.
– Aztán mégis bekapcsolódott a közéletbe.
– Mert mikor láttam, hogy a szomszéd néni hogy járt, az felidegesített. Tudta, kik vitték el a krumpliját, és kérte őket, hogy adják vissza. Azt felelték, nem adják. Azt mondta, akkor elmegy a rendőrökhöz, mire megfenyegették. Senkinek nem mert szólni. Harmadnap a tyúkját is elvitték. Akkor átjött hozzám, kihívtuk a rendőröket, akik mondták, ez csak egy csirke volt, szabálysértés. Pedig a paragrafus szerint bármekkora lopás bűncselekmény, s ha az elkövetők a jogosult tudta és beleegyezése nélkül mennek be valakinek a helyiségébe vagy bekerített tulajdonára, két évig terjedő szabadságvesztéssel sújthatók. A rendőrök nem ismerik a törvényt. Persze hogy a lakosság sem ismeri. Hát megpróbáltam tenni azért, hogy az ilyen ügyek bekerüljenek a helyi újságba, tévébe. Kérdeztem, ki beszélne erről; senki. Idős emberek, félnek. Azt sem tudják, menynyi a rendőrség telefonszáma. Belekeseredtek a sorsukba, jó magyarosan. Némelyik azt mondja: Bandikám, úgyse lehet csinálni semmit, ez egy ilyen ország. Elkezdtem gondolkozni, hogyan tudom rávenni őket, hogy mégis tegyenek valamit.
– Hogyan?
– Szórólapot küldök minden lakásba, s rajta lesz, hogy mik a jogaik. Javaslom, hogy kerítsük be a portánkat, a javainkat helyezzük biztos helyre, s ha mégis megtörténik a baj, értesítsük a rendőrséget, a polgárőrséget, a polgármestert. Szakembereket kell hívni, akik megtanítják a polgárőröknek, mi a vagyonvédelem, az önvédelem. Ez egy önvédelmi mozgalom lehetne, és nem csak Mezőszemerén. Ha a kistérségek összefognak, mondjuk tíz község, már lehet erre pénzt szerezni. Tegnap voltam a közgyűlésen, nagyon tetszett a testületnek a dolog.
– Minden betörést cigányok követnek el?
– Igen, de az irányítók fehérek. Mióta itt élek, két szervezett betöréssorozat történt, az egyiknek én is áldozata voltam. Ennek vezetője a Madzag gyerek volt, aki fehér. A legutóbbi tíz napban nemcsak a szomszéd nénihez törtek be háromszor, hanem egy másik emberhez is; a kutyáját bedobták a kútba, és elvitték a láncfűrészét. Ez esetben a fő vádlott ismét fehér, igaz, az anyósa, Dzsuvás Piroska cigány asszony. Az ő padlásán találták meg az ellopott tárgyakból azt, amit nem sikerült eladniuk.
– Mi a véleménye a Magyar Gárdáról?
– Mikor az olaszliszkaihoz hasonló eset történik, és végigmasíroznak a falun, abban semmi rosszat nem látok. Itt a legtöbb ember azt mondja, bárcsak jönnének ide is. Csak azt nem értem, miért néznek ki úgy, mint a fasiszták, és miért a Kuruc.info hirdeti őket. Közvetlenül a rendszerváltás után két dolog tűnt fel nekem: a szexlapok, amik tetszettek, valamint a nacionalizmus, ami nem tetszett. Annak idején a Vajda Lajos Körben egyformán gondolkoztunk, de a rendszerváltozáskor hirtelen kiderült, hogy az egyik zsidó, a másik magyar, a harmadik mit tudom én, milyen. Engem zavar a nacionalizmus, pláne a fasiszta egyenruha. Miért nem a Magyar Demokratikus Charta weboldalán hirdeti magát a Magyar Gárda? De az is probléma, hogy senki sem kérdezi őket a rádióban, a tévében, tehát csak róluk beszélnek, de velük nem. Nem tartom jónak, hogy be akarják tiltani a szervezetüket, egész addig, míg nem tesznek valamit, amiért a törvény szerint betiltás jár.
– Mi az, hogy nacionalizmus?
– A nacionalizmus az ország érdekét jelentette egy régi világban, mikor egyik ország serege átment a másik országba, mindent letarolt, megerőszakolta a nőket, és aki életben maradt, hazavitte rabszolgának. De most nem ez van.
– Amikor a multik rabszolgaként dolgoztatják a magyarokat, vagy amikor külföldiek kezére jut az ország vagyona, az mennyiben más?
– Mikor a külföldi áruházak idejönnek a szép üvegpalotáikkal, olyan kultúrát hoznak, amiért régen kijártunk Bécsbe. Náluk is lehet magyar szalámit kapni, tehát a koszos kis boltok nyugodtan bezárhatnak. A bevásárlóközpontok az új templomok, oda járnak hét végén is az emberek. Ha mi nem csináljuk meg a bevásárlóközpontokat ilyen színvonalon, csinálja meg helyettünk az osztrák vagy a francia. Ha törvényellenesen, csúszópénzekért adják az ország vagyonát külföldieknek, az bűn. De ha a magyar törvények szerint ki lehet fosztani Magyarországot, akkor az ellenség nem kívül van.
– Hanem a törvényhozásban.
– Az a baj, hogy rossz a viszonyunk a törvényhez. Ha egy amerikai elmegy valahová, megkérdezi, mi a törvény. Megmondják neki, és aszerint cselekszik. Ha egy magyarral ismertetik a törvényt, azt feleli, hogy ez szerinte hülyeség, jobban is lehetne csinálni. Mikor elmegyek az autószerelőhöz, azt mondja: Bandikám, van egy ötletem, ezt a csövet ide berakom, oda meg fúrok egy lyukat, így jó lesz. Elmegyek a másikhoz, aki azt mondja, az előző egy hülye, ide kell becsatlakoztatni azt a csövet és oda fúrni a lyukat. Az amerikai szerelő megnézi, mi a szabály, és aszerint jár el. Ezért vagyunk szerencsétlenek, de ezért vagyunk zseniálisak is. A magyarság lényege, hogy más a viszonyunk a valósághoz; a személyes véleményünkből indulunk ki, és ez olyan baromi nagy hatással van ránk érzelmileg, hogy muszáj azt mondanunk, hogy a másik hülye, vagy nem magyar, vagy túl magyar. Mikor hazajöttem, nem értettem az újságokat, mert a nyelvezetük annyira szubjektív, hogy nem lehet belőlük kibogozni a valóságot. Két-három év kellett ahhoz, hogy ismét tudjak magyar tévét nézni. Hányszor elhangzik, hogy feltaláló nép vagyunk, mennyi eredeti ötletünk van. Ki a jó feltaláló, aki megnézi, hogyan kell a dolgokat csinálni, vagy aki rögtön azon töri a fejét, hogyan lehetne jobban? Mivel azonban szerelmesek vagyunk a véleményünkbe, nem tudunk kompromisszumot kötni, tehát nem értjük a törvény koncepcióját. A törvény az a kompromisszum, amit meg kell kötni, hogy együtt tudjunk élni. Ha megkötöttük, a továbbiakban nem kérdés, hogy egyetértünk-e vele. A magyar törvényhozók nem alakítják ki a kompromisszumot, csak veszekszenek húsz éve a parlamentben, s persze nem csoda, hogy közben széthordják az országot.
– A kesznyéteni esetről nyilván hallott: egy gazda, akinek széthordták a terményét, áramot vezetett az ágyásai köré, és a tolvaj meghalt. A jogvédők szerint ez gyilkosság.
– Míg csak ceruza volt a kezemben, én is ezt mondtam volna. A mezőgazdaság a városi ember szemében gyönyörű, kellemes dolog. Valójában mindennapos harc a természet ellen, s ha jön a gaz, a fagy vagy egy újfajta krumplibogár, oda a termés. Látok idős embereket, akik az év nagy részében reggeltől estig kapálnak, nem is tudnak már rendesen kiegyenesedni. Mikor látják, hogy ki van húzkodva a krumplijuk, áramot vezetnek a kerítésbe, ezt megértem. De csak azóta értem, mióta én is kapáltam egész nyáron. Akik ellopták a szomszéd néni csirkéjét, azoknak ugyanakkora kertjük van, mint neki, de nem dolgoznak. A házaikon sokszor ablak sincs, a tető is be van szakadva, de parabolaantenna van rajta. Az egész világot látják, tudják, milyen az, amikor valaki kezet mos, dolgozik stb. Ezer éve nem dolgoznak, valószínűleg nem fognak ezután sem. Másképp állnak az élethez, más a kultúrájuk. Nomádok.
– Attól, hogy megvédjük tőlük magunkat, még nem fognak megváltozni.
– Nem akarom őket megváltoztatni. De tőlem csak addig lopnak, míg hagyom. Ha idejön valaki, és a szobám közepére akar szarni, mit tegyek? Kezdjek vitatkozni? Lehet, hogy felfogja, hogy ez nekem nem tetszik, de ő akkor is oda akar. Ez az ő kultúrája. Én ezt értem, de nem hagyom, hogy a szobám közepére csináljon, inkább kizavarom. Alapvetően nem akarom a dolgokat megváltoztatni, csak most látok egy lehetőséget.
– A rendszerváltozáskor meg akarta változtatni a Himnuszt. Nem sikerült, erre megsértődött, és elment Amerikába.
– Nem ez volt akkor az egyetlen csalódásom. Az első választáson nem ismerhettük a pártokat, fényképekre kellett szavazni. Volt egy ilyen fiatalemberekből álló párt és volt egy olyan fiatalemberekből álló párt. És volt egy öreg fószer, aki csak ült szomorúan. Nem tudtam fölfogni, hogy azt választották meg. Aztán azt mondtam, ehelyett a százéves búvalbélelt kesergő helyett írjunk másikat, ami lelkesítő, és arról szól, hogy életerősek vagyunk, optimisták és magyarok, elűztük a komcsikat, és mostantól minden másképp lesz. Soha annyi támadást nem kaptam! Hogy én egy Rákosi vagyok… hogy a mi ezeréves szent himnuszunk…
– Nemzeti imádság.
– Ez?! Hogy a balsors régen tép?! Micsoda szemtelenség, hogy megbűnhődtük a múltat meg a jövendőt? Saját magunktól bűnhődünk! A mohácsi csatát azért vesztettük el, mert amit megbeszéltek a vezérek este, arra másnap, mikor kijózanodtak, már nem emlékeztek, és az egyik sereg nem vonult oda. Amerikában arról lehet megismerni a magyarokat, hogy keseregnek és nem tartanak össze. Az ott élő oroszok segítik egymást. A zsidók az egész világon segítik egymást, kivéve a magyar zsidókat. Ez nem a balsors meg az Isten miatt van, hanem mert ilyenek vagyunk. A cigányaink is ilyenek. A francia cigányok nagy karavánokkal vonulnak, ünneplik magukat, itt meg a cigányság önmagát tartja sakkban az uzsorával. A népek sorsát meghatározza, melyik területen laknak. Mi nem tartozunk se a Kelethez, se a Nyugathoz. Itt vagyunk a kapuban. Mi vagyunk a kapuőrök, rajtunk áramlik át az energia keletről nyugatra, ezt kéne megérteni. De a nép egyik fele a Kelethez akar tartozni, a másik a Nyugathoz. Az egyik kuruc akar lenni, a másik labanc. Az egyik jobboldali, a másik baloldali.
– Azt nyilatkozta, hogy aki ide bejön lopni, azt lelövi. Ez az ön meghatározása szerinti nacionalizmus. Egyébként pedig törvénytelen.
– Mit tegyek, magyar vagyok. Ez egy adottság. Egyébként Amerikában fordult elő velem először, hogy sírás jött rám, mikor egy magyar verset hallgattam. De nem akarok a magyarságomra büszke lenni, mert arról én nem tehetek. Arra akarok büszke lenni, amit csinálok.
– Miért jött haza?
– Hogy közelebb legyek a lányomhoz, meg hát fölkértek a Jövő Háza igazgatójának, s úgy tűnt, ez a munka épp nekem való. Aztán eltelt két hónap, s még nem volt kinevezésem, bár már operatív tevékenységet vártak tőlem. Megkérdeztem az ügyvezetőt, hogy mi a helyzet, erre mutatott egy sms-t, amit a miniszter küldött neki, hogy Wahorn ki van nevezve. Korábban komoly munkáim voltak kint, művészeti vezetője voltam az Encyclopaedia Britannica website-jának, tudtam, hogyan kell működnie egy projektnek. De ez lidércnyomás volt, nem tudtam aludni. Rájöttem: ezek azt hiszik, találtak egy öreg rocksztárt, akivel együtt lehet piálni, és mindent aláír. Ez már csak azért se jött össze, mert nem iszom tizenegy éve.
– Hogy mennek a képei?
– Most egész jól. Korábban a halott művészek uralták az aukciókat. Azonban Magyarország kicsi, a gyűjtő is kevés meg a kiemelkedő művész is, ezért elkezdték előszedegetni az élőket. Engem is megkeresnek a gyűjtők. De ennek semmi köze a képeimhez. Ez a kép a feje fölött csak azért ér sokat, mert Wahorn András festette. Van egy történetem, ezért a képeim jelentenek valamit. Amerikában nem jelentettek semmit, mert nem volt mögöttük ez a történet.
– Ez a történet a Bizottság zenekar.
– Mikor hazajöttem, ettől nagyon szenvedtem. Hetente adtam interjút, s mindig a Bizottságról kérdeztek. A Bizottság négy év volt az életemben. Persze azok az évek olyanok voltak, mintha az Úr ránk fordította volna a reflektorát. Aztán máshová fordította. Körülbelül ilyen a művészek sorsa. De azóta rengeteg dolgot csináltam. Például tizenöt évig dolgoztam számítógéppel, nem tudtam szabadulni a vonzásától. Az ember három dimenzióban egész világokat tud alkotni, aztán egyetlen klikkel megváltoztatja. Persze a festmény más, több, mint amit ábrázol. Nem csak az a fontos, hogy maga láthatja ezen a képen az Úristent egy rakétában. Odakentem a vászonra a lendületemet, az erőmet, személyes energiát tettem halhatatlanná. Olyan ez, mint a kapavágás: nem a lyuk számít, hanem az, hogy oda becsapott valami. Ebből a szempontból a legjobb számítógépes kép sem ér fel egy ceruzavonással, ami igazi papíron van.
– Most új történetbe fekteti az energiáit. Lehet, hogy ismét reflektorfénybe kerül. De mi van, ha mégsem jön össze a dolog?
– Én most hiszek ebben. De csak azt akarom megváltoztatni, amit lehet. Ha senki nem követ, abbahagyom. Tudom, hogy a vágyaim, a véleményem nem pont olyanok, mint a körülöttem élő embereké, és ezért nem őket hibáztatom. Ilyen vagyok, ezért vagyok művész, nem pedig bányász, üzletember vagy orgazda.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.