Látta-e már Budapestet széjjel?

Ludwig Emil

2007. november 2., péntek 00:00

Budapest társadalmi, szellemi életéhez egy évszázadon át éppúgy hozzátartoztak a viccek, mint az irodalmi kiadók, újság- és folyóirat-szerkesztőségek, kávéházak, kaszinók, presszók és a lóversenypálya. Az első modern politikai vicc már egy órával később megszülethetett, mint az 1867-es kiegyezés utáni első párt. Felmenői a régi világ adomái, anekdotái, Jókai Mór szép hegedűszóban előadott élczei voltak. A pesti vicc azonban igazi nagyvárosi termék volt. Első virágkorát az 1919-es kommün előtt, alatt és után élte, részben a valóság kínálta témagazdagság miatt, másfelől mert igazi politikai viccek csakis ellenzékben születhetnek, és olyan közegben terjedhetnek, ahol a hatalom minimum hat hónap elzárással díjaz egy jó poént. „Az Ojság” 1919-ben utcára került számai után meg kellett érni az újabb „felszabadulást”, hogy az emberek megint csak a vicclapokból tájékozódhassanak az igazságról, ám a Szabad Száj és a Pesti Izé című újságok is csak addig éltek (1948-ig), amíg a kommunista párt – a rivális pártokéval együtt – meg nem elégelte a kellemetlenkedésüket. A politikai hatalom és a vicc kapcsolatának természetellenes voltát mutatja a Lúdas Matyi sorsa, amelyiknek mindenkori „konstruktív” politikai humora sem az egypárti, sem az 1990 utáni pluralista rendszert nem élte túl. Sajnos a jelek szerint az utóbbi évtizedben a klasszikus pesti viccek is diszkréten eltűntek, ami a magyar társadalmi és szellemi közélet súlyos kórtünete, mert azt ne mondja senki, hogy ilyen kormány mellett a szőke nőkön kellene röhögnünk. Lám csak, milyen igaz, hogy egy jó vicc szülőágya a börtönnel való fenyegetettség!
Rákosiék diktatúrája ebből a szempontból ideális közeg volt. A hatalom által a magyar népre ráerőszakolt szovjetrendszer idegensége, a Sztálint és legjobb magyar tanítványát övező, mesterségesen gerjesztett, nevetségességbe átforduló személyi kultusz légkörében gombamódra termettek a viccek. Megint csak a pesti aszfalton, a belterjes vidéki társadalomban, kisvárosokban és falvakban az ellenséges rádiót sem lehetett titokban hallgatni. A hőn szeretett pártfőtitkár elvtárs 60. születésnapját az ókori Bizánc stílusában ünneplő országban a valóságot ez a vicc tette helyre:
Az igazságos Rákosi Mátyás álruhát ölt, hogy meggyőződjék a nép igazi életéről. Beül egy sötét moziba, ahol persze a filmhíradó az ő születésnapi ünneplését mutatja. A nézők felállva, egyszerre tapsolnak, és éljenzik őt. Egy férfi a mögötte lévő sorból ekkor óvatosan megveregeti Rákosi vállát: „Állj föl te is, kopasz, mert elvisz az ÁVO e miatt a csirkefogó miatt!” A párt mindenható napilapját, a népfrontba bedarált Magyar Nemzetet és az említett hetilapot így árulta a rikkancs: – Szabad a nép? Magyar a nemzet? Ludas a Matyi! De csak a vicc szerint… A párt elméleti folyóiratának címét így idézték a polgári gondolkodásúak: Béke és szabadláb. De csakis maguk között.
Vége-hossza nem volt a rövid, velős börtöntörténeteknek, amelyek keserű humorát az adta, hogy bármelyikük igaz is lehetett volna. – Te miért kerültél ide? – kérdi az egyik cellatárs. – Izgatásért. Szidtam a rendszert. És te? – Nyugtatásért. Azt mondtam, nem tart már sokáig. Vagy: – Te mennyit kaptál? – tudakolják az újonnan érkezett elítélttől. – Tíz évet – feleli. – És miért? – Nem csináltam semmit – válaszolja az új ember. – Az nem lehet – mondják erre –, azért csak hat évet adnak. Bacsó Péter A tanú című filmjének minden képtelensége az 1950-es években megtörtént példákon alapul. Tény, hogy központi parancsra narancsot, gyapotot, gumipitypangot kellett termeszteni a magyar éghajlaton; a rákosi viperát (Vipera ursinii rakosiensis) pár évig rákosrétinek kellett írni hivatalosan; de az sem akármilyen tudományos tréfa, hogy Lukács filozófus elvtárs tézise szerint a szocializmus „minden eddigi rendszerek legjobbika” volt.
A pesti nép az 1956-os felkelés, de még a véres szabadságharc idején sem veszítette el egészséges humorérzékét. Az utcákon, majd a barikádokon örökbecsű darabok születtek. Azokban a hetekben tényleg az aszfalt volt a viccek szülőhelye, de hát micsoda látvány lehetett, amikor október 23-án estére széttépett párttagkönyvek borították az utcákat: az örökkévalónak hirdetett, egymilliós taglétszámú MDP néhány óra alatt semmivé lett!
1956. október végének borongós ege alatt is újra kivirágzott a pestiek humora. Árulkodó, hogy a viccek témája és politikai hangneme milyen messze van a magát az események szellemi előkészítőjének tartó reformbaloldal stílusától. A nép szava – ha nem is az Isten szava volt e nehéz napokban – hitelesen megörökítette a forradalom atmoszféráját. 1956. október 6-át, a párt által 1949-ben kivégeztetett, majd rehabilitált vezetők újratemetését a magyarok többsége a kommunisták belső ügyeként, a hatalom közelgő bukását jelző reményteli eseményként élte meg. „Itt nyugszik Rajk László / Nyakára tekeredett a piros zászló / Porain akkor lesz áldás / Ha követi Rákosi Mátyás” – terjedt városszerte az addig is a „mozgalom saját halottjának” tekintett volt belügyminiszter népies sírfelirata. A felkelés napjaiban röpcédulán terjedt e közlemény: „Ezúton tudatjuk, hogy a 12 éves politikai szeminárium záróvizsgáit október 23-án kitűnő eredménnyel letettük.” A pesti átlagember akkor is mindenről pontosan értesült, ami a világban történik. Midőn november 4-én a szovjet csapatok – az épp abban az időben tetőző geopolitikai válság árnyékában – lerohanták Budapestet, voltak akik „Isten hozott benneteket a Szuezi-csatornánál!” köszöntést írtak egy Duna-parti házfalra. Az Üllői úton, a József körúton, a Práter utcában rommá lőtt épületek állva marad tűzfalaira hirdetést mázoltak: „Saroklakását gyorsan, kiköltözés nélkül leválasztja Grebenyik” (a hadműveletet vezénylő szovjet tábornok). „Lődd a várost és a népet, ezzel is a békét véded!”; „Gyűjtsd a vasat és a fémet, szovjet tankot add a MÉH-nek!” – ilyen és ehhez hasonló formában tértek vissza a bukott rendszer ostoba propagandaszövegei a felkelők átiratában. A klasszikus pesti humor csillogó gyöngyszeme a híres sláger címének szomorúan aktualizált változata: „Látta-e már Budapestet széjjel?”
Kádár János hatalomra kerülésével visszatért az 1950-es években megszokott helyzet a viccmesélés terén is. Egy-egy jó, azonban rossz időben rossz helyen elmondott viccért könnyen lehetett éveket kapni. Szellemi ellenállók óvatosan terjesztett röpcédulákon, az éj leple alatt falakra firkálva közölték véleményüket az új hatalomról, közülük fővárosszerte keserű öröm tárgya volt a Kálvin tér hatalmas tűzfalán – a pár héttel korábban levert ötágú csillag helyén – napokig olvasható felirat: „Egy forint a forró lángos, le van sz…va Kádár János!” Írógéppel sokszorosították az ősszamizdatokat, mint például a Kossuth rádió napi műsorát, valamikor 1956–57 telén.
Reggeli torna: ökölrázás, futás bőrönddel, százméteres sorban állás. Lapszemle: a Népszabadság el nem égetett példányainak egyéb célú felhasználása. Egész óránként rém- és álhírek. Népszerű zeneszámok: bevonulási induló; Offenbach: Kádár meséi; katonakórus. Előadja a 22. gárdahadosztály, vezényel Grebenyik, Sztálin-orgonán kísér Zsukov. Reklám: ingyenes társasutazás Szibériába. Kívánságra házhoz lövünk. Délben pontos időjelzés: az ötödik ágyúlövés 12 órát jelez. Szív küldi szívnek szívesen. Disszidálók küldik az otthoniaknak: ott túl a rácson egy másik világ van; Kéthly Anna küldi Kádárnak: kis Jánosom, remélem megbocsátja, hogy búcsú nélkül hagytam el magát. Politikai kabaré, előadják: Kádár Apró Dögei. Az esti műsorzárás után a központi munkástanács tagjainak békés összefogdosása zavartalanul folytatódik.
Az 1960-as évtized derekáig jellemző politikai állapotot az alábbi, mondjuk úgy, tréfás jelenettel lehetne illusztrálni. Játszódik Budapesten egy belvárosi presszóban 1958-ban, Hruscsov szovjet pártfőtitkár magyarországi látogatása idején. Két pasas összehajolva sustorog a szimpla kávéja fölött. – Tudod, mi a különbség Árpád vezér és Kádár között? – kérdi az egyik. – Árpád adott egy fehér lovat Szvatopluknak, és kapott érte egy országot. Kádár adott öt fehér lovat Hruscsovnak, és ráadásnak adott még egy országot. Amíg halkan kuncognak, odalép hozzájuk a szomszéd asztaltól egy ballonkabátos férfi, és megkérdezi: – Hát azt tudják-e, hogy mi a különbség a feketés poharak és maguk között? A poharak itt maradnak, maguk meg velem jönnek.
Így ment ez akkoriban. Évtizedek múltával az jelezte a rendszer gyógyíthatatlan voltát, amikor az odáig éppen az építésében jeleskedő bennfentesek hozakodtak elő ilyesfajta bölcsességekkel: „A szocializmus azon nehézségek leküzdésére való, amelyek nem lennének, ha nem lenne szocializmus.” Ezen jót nevettek, de azon soha, ha valaki nem a hivatalos nevén merte nevezni az 1956-os „ellenforradalmat”. ’56 a rendszer tabuja volt. Még az 56-os számtól is úgy rettegett a hatalom, mint ördög a tömjénfüsttől. Amikor egy iskolás gyerek elemelte az 56-os villamosról a járattáblát, a rendőrség a diákcsínyt képes volt politikai üggyé felfújni. Kádár állítólag azt üzente a kormánynak a hetvenes években, amikor a sertéshús árának emelésére készültek, hogy őtőle lehet egy kiló karaj ára akár 48 forint, 52 forint vagy 58 forint – csak 56 ne legyen!
Az ose – októberi sajnálatos események – eufémiát Moldova György emelte át a politika világából a szatíráéba. Évtizedekkel korábban és könnyebben megtehette, mint a pártfunkcionárius Pozsgay Imre, aki csak 1989-ben mondhatta ki a népfelkelés szót.
Azóta (szinte) mindent el lehet és el szabad mondani a forradalomról. Jót is, rosszat is. Kérdés, hogy minek nevezzük az egy évvel ezelőtt, a felkelés és szabadságharc ötvenedik évfordulóján történteket, amikor az egykori KISZ-vezetőkből összeállt kormány ismét védtelen, fegyvertelen, magyar zászlót lengető civilekre emelt fegyvert a pesti utcán. Nevezzük októberi sajnálatos eseményeknek? Megint?

A szerkesztő ajánlja

Lázár Fruzsina

A magyar költőnő, akinek el kellett fojtania nőiességét, hogy sikeres lehessen

Nemes Nagy Ágnesnek még mostoha sors jutott. Vajon a mai írónők átveszik a hatalmat az irodalomban?

Pintér Bence

Olyan vérfagyasztó a valóság, mint a legkegyetlenebb mese

Az elmúlt évtizedekben számos, a 13 gyermekét ágyhoz láncoló, megkínzó Turpin családéhoz hasonló eset került napvilágra.

R. Kiss Kornélia

Apátia lett úrrá a baloldali bicskei ellenzéken

A szír származású jelölt a migránskampány miatt visszalépett, a másik szocialista is idő előtt visszavonulna. Csak a Jobbik száll szembe a Fidesszel.

Katona Mariann, Hutter Marianna

Szél tanácsadója: Kósa azt mondta, magyar vagyok, nem afgán

Megszólalt a tanácsadó, akit Szél Bernadett javasolt a nemzetbiztonsági bizottságba.