Lomnici praktika

Európa egyedülálló tátrai obszervatóriumában a célpont a napkorona

Molnár Csaba

Molnár Csaba

2009. szeptember 1., kedd 00:00

Négyszáz évvel ezelőtt, 1609. augusztus 25-én mutatta be Galileo Galilei maga készítette távcsövét Velencében. Az eszköz segítségével az égi jelenségeket soha nem látott részletességgel tudták a csillagászok megfigyelni, megszületett a modern asztronómia. Az évforduló tiszteletére 2009 a csillagászat nemzetközi éve. Ellátogattunk Európa különleges obszervatóriumába a Tátrában.
A lanovka tejfehér ködben halad. Semmit sem látunk, még a néhány méterre lévő sziklák is csak derengenek. A felvonó a tengerszint felett 1751 méter magasságban lévő Kőpataki-tótól emelkedik kilencszáz métert, hogy végül 2634 méteres magasságban megérkezzen a Lomnici-csúcson épített négyemeletes házba. A tíz turistával együtt három emeletet lépcsőzünk fölfelé. Felirat figyelmeztet bennünket, hogy csak ötven percet tölthetünk a csúcson. Ez érthető is, hiszen a kilátó látogatható területe olyan kicsi, hogy a húszpercenként érkező turisták tömege hamar kezelhetetlenné válna. Amikor megérkezünk az épület látogatószintjére, belépünk egy elegáns bárba, amely első látásra igen valószínűtlenül hat vagy két és fél kilométer magasságban, egy sziklakiszögellés tetején.
A boróka, a bolgár rózsa és az uborka zamatát idéző, régi gyógyszertári üvegcsére emlékeztető palackba töltött Hendrick’s gint és Becherovkát kínáló bár melletti falra szerelt LCD képernyő arról tájékoztat, hogy jelenleg 9,8 Celsius-fok van a csúcson. A falakon a kilátó és a drótkötélpályák építésének képei, illetve e mérnöki alkotások megvalósításában úttörő szerepet játszó emberek fotói. Közöttük van a mosolygós Országh György is, aki a múlt század harmincas éveiben a tátralomnici gyógyfürdő igazgatójaként (testvérével, Józseffel együtt) elsőként kezdte népszerűsíteni a turistacsalogatónak szánt drótkötélpálya terveit (ma úgy mondanánk, lobbizott az ügyért).
A kifogástalan pincéröltözékben dolgozó mixer éppen forró csokit készít az egyik turistának, aki kimegy a teraszra, és alig lép kettőt-hármat a kinti faasztalig, az áthatolhatatlan ködben (vagy a magas hegyi környezet okán legyünk romantikusak: felhőben) már alig látszik. A pultosnál senki sem tölt hosszabb időt egyhuzamban a csúcson, gondolhatják a turisták, akiket a szigorú női hang máris a lanovkaállomásra parancsol, hiszen lejárt a nekik szabott ötven perc (amely a valóságban inkább egy óra). Pedig tévednek.
Van ugyanis valaki, aki napokig tartózkodik folyamatosan a Lomnici-csúcson lévő megfigyelőállomáson, nekünk pedig éppen vele van találkozónk. Mielőtt tehát kimennénk a szabadba, hogy fényképeket készítsünk az ideiglenesen nem létező kilátásról, és próbára tegyük bátorságunkat a mélység fölé épített hajóorrszerű kilátóponton állva, a közönség előtt általában zárva tartott ajtón kopogtatunk. Miután bebocsátást nyerünk, szűk létrán felmászva csakhamar a csillagvizsgáló kupolájának belsejében találjuk magunkat. Vendéglátónk, aki a Szlovák Tudományos Akadémia (SZTA) Kísérleti Fizikai Intézete űrfizikai osztályának munkatársa, kék, kantáros nadrágjában nem kis büszkeséggel vezet minket körbe.
– Én már harminchárom éve dolgozom itt – mondja Samuel Stefánik. – Nem megyek le mindennap a csúcsról. Tíz napig egyhuzamban itt fenn vagyok.
A technikus a kedvünkért kinyitotta a csillagvizsgáló kupolájának ablakát, annak ellenére, hogy a rendes megfigyeléseket általában közvetlenül napfelkelte után, még jóval az első turisták kilencórai megérkezte előtt végzik. Akkor általában tisztán látható a nap, és légörvények sem zavarják az észlelést. Az egyébként magasan járó nap most csak halvány foltként sejthető a felhőbe burkolózó kupola mellett. A dómban lévő egyik távcső végén – egyfajta közös közép-európai műszaki emlékként – Praktika fényképezőgépvázat veszünk észre. A valaha volt NDK talán egyetlen világszínvonalú gazdasági tevékenysége, az optikai ipar emblematikus drezdai alkotása lassan befejezi a csillagvizsgálóban évtizedes szolgálatát. Szeptemberben leszerelik, helyét modern fényképezőgép veszi át. A Praktikát pedig múzeumban helyezik majd el.
A Lomnici-csúcson lévő obszervatórium legfontosabb célja a napkorona megfigyelése. A napkorona a Nap atmoszférájának külső, a fotoszférán és a kromoszférán kívül eső rétege. Ennek fénye halvány a mélyebben fekvő rétegekéhez képest, így megfigyelése nehéz. Nagyon gyenge fénye miatt a szokványos elhelyezkedésű csillagvizsgálókból nem is lehet vizsgálni.
– A koronát csak az űrben keringő űrtávcsövekkel vagy a tengerszint feletti nagy magasságban épített obszervatóriumokból lehet megfigyelni – mondja Jan Rybak, az SZTA Csillagászati Intézete napfizikai osztályának kutatója. – Ennek az az oka, hogy ha a vastag légrétegen halad át a koronából érkező sugárzás, a szóródás ellehetetleníti a megfigyelést.
A lomnici obszervatóriumban a napkorona sugárzását mérik évtizedek óta, az ottani megfigyelésekből áll rendelkezésünkre az egyik leghosszabb időtávot felölelő adatsor a naptevékenységről. Bár kezdetben csak meteorológiai állomást terveztek a csúcsra, az épületet úgy építették meg 1940-re, hogy azon egy később felépítendő csillagvizsgáló kupolájának is maradt hely. Ahogy az első szputnyik felbocsátását, a napkoronát vizsgáló kutatóállomás kialakításának kezdetét is az 1957-es nemzetközi geofizikai évre időzítették, és öt év alatt készültek el vele. A rendszeres megfigyeléseket 1964-ben kezdték el, és folytatják mind a mai napig. A korona sugárzását különleges távcső, az úgynevezett koronográf teszi lehetővé, amelyet 1930-ban fejlesztett ki Bernard Lyot francia csillagász.
– Ki kell küszöbölnünk a teleszkóp segítségével a hagyományos értelemben vett napfényt, hiszen mi a korona sugárzására vagyunk kíváncsiak, amely százezerszer gyengébb, mint a napkorong sugárzása. A koronográfban gyakorlatilag művi napfogyatkozást állítunk elő mesterséges „Hold” segítségével. Nem is a Nap közvetlen fényét a legnehezebb kitakarni, hanem a szórt fényt. Ha csak egy apró hiba vagy porszem marad a távcső tükrein és lencséin, az az egész képet tönkreteheti – mondja a csillagász.
A koronakutató csillagászok tehát mindenki másnál jobban rajonganak a napfogyatkozásért. A tátralomnici csillagászati intézet legtöbb munkatársa a néhány héttel ezelőtt lezajlott nagy ázsiai teljes napfogyatkozás idején is a helyszínen, az Új-Guinea partjaitól északkeletre fekvő, huszonkilenc atollból és öt szigetből álló, az éghajlatváltozás okozta tengerszint-emelkedés által eltűnéssel veszélyeztetett Marshall-szigeteken figyelte meg az igazi Hold által kitakart napkorong körül felragyogó koronát. A teljes napfogyatkozás idején általában az időjárási körülmények is különösen kedvezők. Az időjárás pedig nagy úr. A Lomnici-csúcson lévő obszervatóriumban évente körülbelül százötven napon alkalmasak a légköri viszonyok a megfigyelésekre.
A csillagvizsgálóban a napkorona vizsgálatának eszközei mellett 1981 óta neutronmonitor is van, amelynek távcsövei ólomgyűrűben működnek, hogy kiszűrjék a zavaró sugárzásokat. A neutronmonitor által mért adatokat valós időben közvetítik az interneten, amelyet olvasóink a http: //neutronmonitor.ta3.sk/realtime.php címre kattintva kísérhetnek figyelemmel.
A napkorona vizsgálata – bár úgy tűnhet – egyáltalán nem önmagáért való dolog.
– Általában azt gondolják az emberek, hogy az olyan távoli dolgok, mint például a naptevékenység, nincsenek hatással az életükre. Bizonyos esetekben azonban a csillagászat kilép az akadémikus tudományok közül, és alkalmazott tudománnyá válik – magyarázza Rybak. – Számos módja van annak, ahogy a Nap befolyással lehet a Földre, és e hatások közül néhány a napkoronából ered.
A korona érdekességét a hőmérséklete adja. Míg a Nap felszíne néhány ezer kelvin hőmérsékletű, addig a koronáé elérheti az egymillió kelvint is. Ez első látásra szinte érthetetlen, hiszen egy hidegebb test fűt egy több nagyságrenddel melegebb területet. A jelenség magyarázata a Nap keltette mágneses erővonalak viselkedésében rejlik. Az égitest mágneses tere nem hőként, hanem másféle sugárzások segítségével juttatja az energiát a Nap belsejéből a koronába. Ott az energia szétszóródik, így a koronát alkotó plazma hőmérséklete emelkedik. Sok töltött részecske elhagyja a Nap környezetét, ez a napszél. A napszél volumenét jól érzékelteti, hogy a távozó részecskék miatt a Nap másodpercenként egymillió tonnányi tömeget veszít, olvasható az www.enc.hu oldalon. Amikor a napszél töltött részecskéi elérik a Földet, bár a bolygó mágneses tere megvéd minket, meghibásodást okozhatnak az elektromos berendezésekben.
– A Napból folyamatosan lépnek ki részecskék, amelyek állandóan kölcsönhatásban vannak a földi mágneses térrel. A napkitörések alkalmával azonban e részecskék és a sugárzás mennyisége sokszorosára nőhet – mondja Jan Rybak. – E részecskék geomágneses viharokat okozhatnak a Föld atmoszférájában, amelyek hatással lehetnek a műholdakra, az elektromos hálózatra, illetve a kőolaj- és földgázvezetékekre is. A Föld környezetét elhagyó űrhajósok számára is veszélyesek lehetnek a napkitörések. Korábban, amikor az emberi társadalom még nem támaszkodott a mai mértékben a technológiai vívmányokra, ez nem volt akkora gond, de napjainkban a jelentősége egyre nő.

A szerkesztő ajánlja