Mindig bízott a szabad világban

2008. december 22., hétfő 22:29

Jeszenszky Géza
(1941, Budapest) történész, politikus

1959-ben érettségizett a Toldy Ferenc Gimnáziumban, Antall József volt az osztályfőnöke és történelemtanára. Két évre egész osztályát eltiltották az egyetemi felvételitől, mert az 1956-os forradalom első évfordulóján „néma tüntetést” tartottak. 1966-ban az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem–angol szakon diplomázik, majd 1971 és 1973 között könyvtár kiegészítő szakot is végez. 1970-ben egyetemi doktori címet szerez. 1976-tól  tanít a mai Corvinus Egyetem Közgazdaságtudományi Karán, 2006 óta mint egyetemi magántanár. 1989-től 1990-ig a Társadalomtudományi Kar dékánja, 1990-től a nemzetközi kapcsolatok tanszék vezetője. 1984–1986 Fulbright-ösztöndíjasként a Kaliforniai Egyetemen tanára. Ott volt az 1987-es első lakiteleki találkozón, a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja, 1989-től 1990-ig az MDF külügyi bizottságának vezetője. 1990-ben az országos elnökség tagjává választották. 1990. május–1994. július közt a Magyar Köztársaság külügyminisztere. Az MDF X. országos gyűlése után kilépett a pártból, a Magyar Demokrata Néppárt alapító tagja. 1998–2002 közt között az Orbán-kormány washingtoni nagykövete. Számos hazai és külföldi szakmai tudományos egyesület tagja. Több száz tanulmánya, cikke jelent meg nemzetközi és hazai folyóiratokban, heti- és napilapokban, két önálló kötetet jegyez. Felesége Héjj Edit, Antall József nővérének a lánya.

Öt évvel ezelőtt, ugyancsak a rendszerváltozás miniszterelnökére emlékezve, a Magyar Nemzet Határozott atlantizmus címmel cikket közölt tőlem. Meggyőződésem, hogy annak minden gondolata, minden mondata ma is érvényes. Ma azonban tovább kell vinni e témát.
Antall mai rágalmazóira nem kívánok szót vesztegetni. Nem ismerték Antallt, még ha éveken át egy pártban, akár egy kormányban is voltak vele. Kivételes műveltségét talán ma senki sem vonja kétségbe, de a kommunizmussal szembeni meg nem alkuvó múltja már nem eléggé ismert. Erről elég beleolvasni Rainer M. János Jelentések hálójában – Antall József és az állambiztonság emberei, 1957–1989 című könyvébe. A beszervezett barátok, ismerősök jelentései is megállapítják, hogy Antall a nyugati politikai és gazdasági rendszer híve, született politikus, szakmai munkája mellett rendkívül tájékozott mind a bel-, mind a külpolitikai kérdésekben. De vajon miért volt ő annyira szilárd híve azoknak a nyugati demokráciáknak, amelyek a ma széles körben osztott felfogás szerint Jaltában odadobták Európa felét az oroszoknak, 1956-ban cserbenhagyták a magyar forradalmat, majd egész jól belenyugodtak abba, hogy ők jólétben élnek, Európa keleti fele pedig szovjet függésben?
Noha Antall gondolkodásában valóban meghatározó volt Magyarország 1945. évi szovjet megszállása, a kommunista hatalomátvétellel szembeni – utólag esélytelennek bizonyult – polgári ellenállás (amelyben édesapja is erősen érintett volt), majd a magyar forradalom brutális leverése, de ezek okairól, nemzetközi hátteréről neki jóval árnyaltabb volt a felfogása, mint a mai leegyszerűsítőké. Ő is sok mulasztást, hibát látott a Nyugat politikájában, kezdve Hitler, majd Sztálin békítgetésétől a rövid távú, önző, szűk látókörű, csak a saját jólétüket féltő gondolkodásig. Ugyanakkor meggyőződése volt, hogy a szabad világ léte jelenti az egyetlen reményt a kommunizmus belátható időn belül bekövetkező eltűnésére, hogy nem lesz igaza Szekfű Gyulának, aki 1946-ban, moszkvai követi megbízatása elfogadásakor 150 évnél is hosszabb ideig tartó szovjet hódoltságról vizionált. A titkosszolgálati jelentésekből is kitűnik, hogy az 1956-ban felcsillanó remény után a fiatal Antall milyen nehezen vette tudomásul a Kádár-rendszer megszilárdulását. Azért figyelte annyira behatóan a nemzetközi élet alakulását, mert kereste, törté-
nik-e valami, ami változást hozhat Magyarország és térsége helyzetében. Miközben az Erhard nevéhez kapcsolt nyugatnémet gazdasági csoda, az arra épülő szociális piacgazdaság optimizmussal töltötte el, mert látta benne a kommunizmust békésen legyőzni képes modellt, azt is érzékelte, hogy Nyugat-Európa beletörődött a földrész felosztásába. Amerikától többet remélt, természetesen nem felszabadító (atom)háborút, de a további szovjet terjeszkedés megakadályozását és azt, hogy nem törődnek bele a Közép-Európa fölötti kommunista uralomba. Igaza lett, Carter megfogadta nemzetbiztonsági tanácsadója, a lengyel születésű Brzezinski javaslatát, hogy véget kellene vetni „a Kelet-Európával szembeni nyájas érdektelenségnek, ezentúl az Egyesült Államoknak legalább anynyi érdeklődést kellene tanúsítania Kelet-Európa iránt, mint amennyit Szovjetunió tanúsít Latin-Amerika iránt”. Reagan azután nevén nevezte a Gonosz Birodalmát, és a rakétavédelem „csillagháborús” programjával olyan választ adott az SS–20-as szovjet rakétákra meg az afganisztáni invázióra, hogy Gorbacsov mélyreható belső reformokra szánta el magát, annak érdekében, hogy lépést tudjon tartani Amerika erejével. Amikor a Szovjetunió feladta a Nyugat elleni támadó háború gondolatát, megszűnt a közép-európai csatlós országok stratégiai értéke. Mivel egyre inkább tehertétellé váltak mind gazdasági, mind politikai értelemben, Gorbacsov részéről bátor és ésszerű lépés volt sorsukra hagyni őket. Amint ez bekövetkezett, a szovjet birodalom kártyavárként omlott össze.
A világban sokan tartottak attól, hogy a szabaddá vált Közép-Európa ismét az egymás közti ellentétek és a nagyhatalmi érdekütközések zónája lesz. Hogy ez nem következett be, abban Antall Józsefnek igen nagy szerepe volt. Határozott és céltudatos politikájával elérte a politikai és katonai béklyót jelentő Varsói Szerződés és a gazdasági kiszolgáltatottságot intézményesítő KGST feloszlatását. Lehorgonyozta a magyar nemzet hajóját a visegrádi együttműködés mellett, és bevitte hazáját az Európai Unió és a NATO előszobájába. Siettette e folyamatokat, mert tudta, hogy az elszalasztott alkalmat a történelemben is ritkán lehet pótolni, és azzal is tisztában volt, hogy sokfelől fenyegetik majd új veszélyek nemcsak a helyreállított magyar demokráciát és a többi szabaddá vált közép-európai országot, de az egész nyugati világrendszert is.
Kiemelt helyet foglalt el Antall világpolitikai gondolkodásában Oroszország. Csak a hamis propaganda terjeszti, hogy Antall oroszellenes volt. Ellenkezőleg, becsülte az oroszokat és kultúrájukat. Az első világháborús hadifogságot megjáró apjától és apai nagyapjától sok jót hallott az orosz emberekről, s mindig határozott különbséget tett a jóindulatú orosz nép és a bennünket tönkretevő (sztálini) szovjet politika között. Antall itthon és külföldön is hangsúlyozta, hogy 1956-os forradalmunk brutális leveréséért a szovjet vezetés a felelős, nem pedig az orosz nép vagy az orosz katona. Jelcin elnök ezt megérezte és értékelte, azt pedig gyakran hangoztatta, hogy az 1991. augusztusi puccs idején Antall a világ legtöbb vezetőjét megelőzve állt ki mellette. De a magyar miniszterelnök azt is tudta, mennyire törékeny az orosz demokrácia, milyen komoly bázisa van a „vörösbarna” erőknek, a jobb- vagy baloldali mezben jelentkező terjeszkedéspárti irányzatoknak. Úgy vélte, hogy ezek kordában tartása Oroszországnak is érdeke, mert az ottani szegénység és elmaradottság felszámolása (ami egyben a demokratikus berendezkedés legbiztosabb garanciája) csak akkor lehetséges, ha az ország hatalmas erőforrásait a belső fejlesztésre fordítják, nem pedig az expanzió újabb formáira. Gyakran hangsúlyozta, hogy Oroszország mindig megmarad nagyhatalomnak, bármilyen is lesz politikai rendszere, ezért számolni kell vele, és támogatni kell az ottani demokratikus tendenciákat. Óvott viszont attól, hogy ennek jegyében a Nyugat fékezze, esetleg el is utasítsa az új Európa biztonságát egyedül garantáló NATO bővítését. Azt remélte, hogy az orosz politikai vezetés és elit megérti, valódi veszély nem nyugat, hanem dél és kelet felől fenyegetheti.
Antall erősen tartott az Észak és a Dél, a jóléti társadalmak és nyomorban élő harmadik világ közötti konfliktustól, amit a vallási fanatizmus, a fundamentalizmus tehet igazán veszedelmessé. Ezért is fordított különös figyelmet Törökországra, amely – kedvező esetben – jótékony irányba befolyásolhatja Közép-Ázsia török nyelvű népeit, s velük együtt az egész iszlám világot.
Az euroatlanti gondolat, vagyis Észak-Amerika és Európa szoros együttműködése és szövetsége Antall és szellemi követői számára azt az eszközt jelentette és jelenti, amely képes a világ problémáinak kezelésére, a megfelelő válaszok megtalálására. Az Amerika és Európai közötti kapocs lazulása, vagy egyes európai országok különutas politikája csak a plurális demokrácia ellenfeleit erősítheti. Amikor Putyinról még senki sem hallott, Antall többször figyelmeztette hazai és külföldi közönségét a XX. századi európai történelem tanulságaira, a leghangsúlyosabban a NATO 1993. június 3-án a budapesti Országház felsőházi termében tartott munkaértekezletén. „A felbomlott Jugoszláviában elkövetett súlyos hibák után ügyelni kell arra, hogy mellőzzük a rögtönzéseket. (…) Az etnikai problémákat, a nemzetiségi ellentéteket nem szabad meghagyni konfliktusteremtő forrásként. (…) az összehangolatlan külpolitika végzetes. Ennél végzetesebb csak az, ha a NATO két lábán, az amerikain és az európain, nem tud stabilan állni. (…) A legfontosabb a külpolitikában, a katonapolitikában a preventív gondolkodás érvényesítése. (…) A követő külpolitika, amelyik csak regisztrálja az eseményeket, és utána akarja levonni a konzekvenciákat, teszi meg a lépéseket, az kudarcra van ítélve.”
Ez a figyelmeztetés, kritika érvényes a jelenlegi magyar kormány passzív külpolitikájára, de az Európai Unió nemzetközi állásfoglalásaira sem a távlatos, a megelőző szemlélet jellemző. A most felálló új amerikai vezetés elsődleges feladatának a közel- és közép-keleti helyzet lehűtését, optimális esetben rendezését tekinti, de ezt nagyban megkönnyítené, ha Európával közösen tudna kialakítani egy új Oroszország-politikát. Ez a politika legyen határozott és következetes, mentes a gyöngeség és a megosztottság jeleitől, erősítse meg a baráti szándékokat, de utasítsa vissza az energetikai zsarolás és a gazdasági hegemónia-törekvés minden megnyilvánulását. Antall József beszédeinek most megjelent angol nyelvű válogatása ezt üzeni az atlanti szövetség minden tagjának, kiemelten pedig hazánknak.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.