Népszakadék

Erdélyi Zsuzsanna az elhallgattatott Lajtha Lászlóról, a falusiak bizalmáról és a gyógyító imákról

2010. november 23., kedd 00:00

Lassan négy évtizede, hogy berobbant a köztudatba Erdélyi Zsuzsanna neve. Hegyet hágék, lőtőt lépék című, archaikus népi imádságokat tartalmazó gyűjteménye ismeretlen tudományágat teremtett a néprajzban, új irányt adott a népi vallásosság kutatásának. Most ismét műfajt teremt: a Lajtha László zeneszerző, zenetudós gondolatfüzéreit közlő A kockás füzet című könyve egyszerre lebilincselően izgalmas dokumentumregény, néprajzi módszertan és művészettörténeti tanulmánykötet. És Erdélyi Zsuzsanna még tele van tervekkel!
Januárban tölti be kilencvenedik életévét; s nemcsak csodálatos szellemi rugalmasságát őrizte meg kifogástalan állapotban, de azt a bájt is, amely fiatalasszonyként vonzóvá tette, mostanra, időskorára pedig egyenesen elragadóvá. Színes és élvezetes mesélő, de hiába próbálom arra rávenni, hogy életútinterjút készítsünk, csak legyint. Őróla már annyi mindent megírtak, mondja – és máris sorolja fejből, ki mindenki készített vele interjút akár a Magyar Nemzetnek is az elmúlt évtizedekben. Néhány hete jelent meg Lajtha Lászlóról írott – pontosabban Lajtha László szavait tartalmazó – A kockás füzet című könyve. Ragaszkodik ahhoz, hogy erről írjak, mert számára nagyon kedves ez a kötet. E bizonyos kockás füzetben jegyzetelte éveken át a zseniális, világhírű zeneszerző nagy ívű kultúrtörténeti eszmefuttatásait. A dolog tragikuma, hogy ezek az előadások nem a világ tudományos akadémiáinak dísztermeiben, hanem vasúti fülkében, kétfős közönség előtt hangzottak el, miközben a Lajtha vezette néprajzi gyűjtőcsapat vidékre, az adatközlőkhöz utazott.
– A vidéki utazások megviseltek fizikailag, lelkileg bennünket. Úgy szálltam fel a vonatra, hogy tele voltam feszültséggel, négy gyereket hagytam hátra – emlékszik vissza Erdélyi Zsuzsanna –; természetes, hogy aggódtam, minden rendben lesz-e velük és az édesapjukkal. A negyedik gyermekem öt hónapos volt, mikor újra gyűjteni kellett utaznom, nyilván érti, mit éreztem, mikor el kellett válni tőle, de muszáj volt, élni kellett. Lajtha szintén zaklatott ember volt, a rendszer által megalázott, megnyomorított zseni. Általában havonta egy hetet – volt, hogy többet – jártuk a falvakat, kánikulában, sárban, szélben, fagyban. Ez idő alatt megesett, hogy összevesztünk, megesett, hogy kibékültünk, mindenesetre sokat voltunk együtt. Az utolsó években kezdtem erős vágyat érezni arra, hogy Laci bácsi gondolatait megőrizzem. A hosszú vonatutakon művészettörténetről, zenetörténetről, illetve a készülő műveiről beszélt… Sajnáltam volna, ha elvész ez a rengeteg tudás, amely csak úgy ömlött belőle, azt hiszem, volt is egyfajta beszédkényszere, hiszen elhallgattatott ember volt! Kezdetben a kezembe akadó papírdarabokra jegyzeteltem a szavait, és ennek eleinte nem is örült. Rám mordult, hogy maga csak ne írogasson semmit! Mit firkál? Szép nyugodtan elmagyaráztam neki, mennyire fontosnak tartom, hogy megőrizzem az utókornak a szavait. Sikerült meggyőznöm. Sőt egy-egy nyugodtabb estén ő maga mondta, hogy vegyem elő a füzetemet. Most, hogy a jegyzeteimet könyv formájában a kezemben tarthatom, látom, milyen nagy értéke az is, hogy a Lajtha-művek megszületéséről, az alkotói folyamatról magától az alkotótól kaphatnak képet azok, akik a zenéjét, művészetét kutatják. Bár Laci bácsi egészségét megviselték a vidéki utak, mégis talán az utazás illúzióját adták neki, hiszen előtte ő bejárta Európát, hatalmas nyugati baráti körrel rendelkezett – aztán hirtelen bezárták a vasfüggöny mögé. Nem látogathatta kint élő fiait, nem ismerhette a menyeit, az unokáit. A felesége? Rózsi néni előtt tartotta magát, velem talán őszintébb mert lenni. Évtizedekig úgy gondoltam, hogy ennek a füzetnek csak halálom után szabad napvilágot látnia. De aztán hagytam magam meggyőzni, és ma már örülök, hogy a világ elé tártam e vibráló művészember gondolatait, meg bemutathattam a mi véletlen tákolta gyűjtőcsoportunk mindennapjait. Azt hiszem, hogy ez a könyv méltó párja Solymosi Tari Emőke – szintén most megjelent – Lajtháról szóló Két világ közt című interjúkötetének.
– Ami akkor fárasztónak tűnt, ma már a magyar etnográfia egyik legfényesebb fejezete.
– Most, hogy öreg fejjel visszanézek az életemre, nem is tudom, honnan volt erre ennyi energiám. Isten adta. Különös feladatokhoz különös energiát. Míg kicsik voltak a gyerekeim, éjjel dolgoztam, sokszor reggel négyig-ötig. Az uram, aki orvos volt, sokszor arra ébredt, hogy az íróasztalomon még ég a lámpa. Olyankor kirohant, és veszekedett velem, hogy hagyjam abba, feküdjek le, tönkreteszem magam, de én erre azt feleltem: lelkem, én olyan jól érzem magam, szárnyalnak a gondolataim, boldog vagyok, hogy dolgozhatok! Annyira hozzászoktam ehhez a munkatempóhoz, hogy három-négy óra alvás elegendőnek bizonyult, persze csak akkor, ha hagytak, hogy magamtól ébredjek fel. Az 1949-es kommunista hatalomátvétel után nagyon nehéz évek következtek a családunkra. 1951-ben a férjemet, Dobozy Elemér belgyógyász-kardiológust kitették a klinikai állásából, és egy csepeli kis SZTK-ban kapott csak munkát. Én még rosszabb káder voltam, mert engem meg előzőleg a Külügyminisztériumból dobtak ki. Éppen vártam a harmadik gyerekemet, valamiből élnünk kellett, ekkor hívott Lajtha László, hogy dolgozzak vele.
– Honnan ismerték egymást?
– Gyerekkorom óta ismertem, az édesapámnak szakmai kapcsolata volt vele. Én amolyan trianoni gyerek vagyok: Kolozsvárott keletkeztem, és Komáromban születtem. Édesapám, Erdélyi Pál irodalomtörténész a kolozsvári könyvtár igazgatója, a szellemi élet egyik vezetője volt. Nem volt hajlandó felesküdni a román királyra, ezért el kellett hagynia Erdélyt, és valami megélhetés után kellett néznie. A megélhetést a család csallóközi kis pusztája biztosította, amelyet ő anyai ágon örökölt, így kerültünk román vödörből csehszlovák csöbörbe. Menekülésünk idején édesanyám félidős volt velem, két bátyámmal zötyögtek hetekig a vagonban, az élet engem már akkor megedzett. A jelenlegi Magyarország területére az iskoláztatásunk miatt kellett átjönni, édesapám nem akarta a gyerekeit szlovák iskolába járatni. Először magyar Komáromban jártunk az elemibe. 1930 elején tudtunk feljönni a fővárosba. A pesti lakásunkhoz közel volt a Néprajzi Múzeum, ahol Lajtha László, az akkor még fiatal muzeológus kutató dolgozott. Édesapámnak gyönyörű kalotaszegi varrottasgyűjteménye volt, négy hatalmas láda, abból eladott a múzeumnak, innen az ismeretségünk Lajthával. Akkoriban nyurga kiskamasz voltam, hoszszú copfokkal, amelyeket ő kedvesen meghúzogatott. Így kezdődött az ismeretségünk.
– Mielőtt a néprajzos éveiről beszélgetnénk, idézzük fel diplomatakarrierjét!
– Jó nyelvérzékem van, és szerettem is nyelvet tanulni, a latint is. Így könnyen mentek a neolatin nyelvek, a Veres Pálné Gimnáziumban komolyan vették a francia- és németnyelv-tanulást. Az egyetemen magyar–olasz–filozófia szakot vettem fel. Egy udvarlóm hívta fel a figyelmemet arra, hogy a Külügyminisztérium gyakornoki ösztöndíjakat hirdetett Rómába. 1943 januárjában mentem ki Olaszországba, eredetileg egy évre készültem, de közben Rómát bombázni kezdték, így aztán minket, ösztöndíjasokat hazaküldtek. De a kint töltött idő gyümölcsöző volt: bejártam az egyetemre, mellette a római Santa Cecilia Zeneakadémiára, hogy karbantartsam zongoratudásomat. Tele voltam tervekkel, sok mindent szerveztem, például még az olasz rádióban a magyar kultúráról felolvasást is! Amint itthon is véget ért a háború, ledoktoráltam, és azonnal megkaptam a külügytől a kinevezésemet: én voltam Magyarországon az első női diplomata, a sajtóosztályon olasz referens. Talán volt érzékem a szervezéshez, mert a főnökeim nagyon sok ilyen jellegű feladatot bíztak rám. Az utolsó év már nem volt könnyű, politikai nehézségek, gondok, vállalhatatlan betegségek sora jellemezte ezt az időszakot. 1948 elején elbocsátottak.
– Ezután találkoztak ismét Lajthával?
– Ő ekkortájt tért vissza Londonból, előtte Párizsban is dolgozott, írta a Gyilkosság a katedrálisban című film zenéjét, amely T. S. Eliot híres drámája alapján készült, és a világhírű Höllering rendezte.
– Miért nem maradt kint?
– Ezt kérdezte mindenki, kinti barátai is, például Paul Valéry, Milhaud, Poulenc, Madariaga, Romain Rolland! De azt válaszolta: neki itt a helye, ő magyar, és semmi olyat nem csinált, ami miatt félnie kellene! 1948 októberében jött haza, két hónap múlva, karácsony ünnepén elhurcolták Mindszenty bíborost. Minden vezető állásban lévő embernek alá kellett írnia egy hercegprímást gyalázó nyilatkozatot. Erre ő természetesen nem volt hajlandó, így azonnal elbocsátották a Nemzeti Zenedéből, ahol harminc éven át tanított, majd igazgatott. Két évig alig néhány száz forintos nyugdíjból volt kénytelen tengetni az életét. Lajtha fiai akkor már külföldön éltek, az egyikük, Laci orvos volt, az uramnak régi jó barátja. A két család barátságát az is szorosra fűzte, hogy az uram volt Laci bácsi orvosa évtizedeken keresztül, sőt ezt a lakást a Lajtha-házban – ahol már hatvanegy éve élek – szintén Laci bácsi szerezte nekünk. Lajtha László akkor már nemzetközileg elismert zeneszerző volt. Mellőzése és megaláztatása botrányt kavarhatott volna. Hogy ennek elejét vegyék, a kormányzat létrehozta azt a néprajzi gyűjtőcsoportot, amelynek ő lett a vezetője. Engem pedig úgynevezett szövegesnek, vagyis textológusnak vett fel. A kezdeti időkben még nem gyűjtöttünk magnóval, ezért nekem kellett leírni mindent, ami nem zene: az énekszövegeket, a népszokásokat és a szociográfiai adatokat, hogy például mikor ki énekelte a dalokat. Ennél jobb gyakorlatot sehol nem szerezhettem volna ahhoz a gyűjtőmunkához, amelynek eredménye az archaikus imákat tartalmazó Hegyet hágék, lőtőt lépék című kötet lett. A csapat harmadik tagja az angyali természetű, örökké derűs és ragyogó hallású Tóth Margit volt, aki a zenei jegyzeteket készítette, és kottázta, „nyersezte” a dallamokat. Aztán adta oda Laci bácsinak. 1953-tól 1963-ig dolgoztam együtt velük. Margit a negyedhangokat is képes volt megkülönböztetni egymástól, élete utolsó évtizedeit Kairóban töltötte, oroszlánrészt vállalt az ősi kopt egyházi zene lejegyzésében.
– Összebarátkoztak az adatközlőkkel is?
– Nem barátságnak, hanem jó kapcsolatnak nevezném ezt inkább. Az idős emberek megbíztak bennünk, megnyíltak nekünk, és ez nagyon nagy dolog volt, főleg abban az időben, mikor a városi embertől tartottak falun! Lajthának az volt az elve, hogy a népi hagyomány a periférián maradt meg legtovább, ezért jártunk a nyugati határvégekre. A soproni főapát, Bán János és Géfin Gyula szombathelyi teológiai rektor adott nekünk kísérő papírt, hogy segítsenek bennünket az emberek, mert jó ügyben járunk. Ezzel mentünk a papokhoz, és ők hívták be az énekeseket, mert csak így volt bizalmuk hozzánk. Mi vallásos néphagyományt gyűjtöttünk, hangszeres és énekelt népzenét. Az előbbit a jó öreg cigányok, az utóbbit a jó énekes öregaszszonyok szolgáltatták: a kegyesek, a búcsúvezetők, az előénekesek, akikből minden községben volt néhány.
– A Hegyet hágék, lőtőt lépék kötetben megjelent archaikus népi imák között van olyan, amelyik a szívéhez nőtt, amit imádkozik néha?
– Szinte mindet tudom fejből, de nekem egyik sem olyan, amit imádkoznék. Ezek a szövegek nekem más kategóriát jelentenek. Amikor végigjártam a magyar nyelvterületet, és láttam, hogy mindenhol megtalálhatóak az ilyen emlékek, kíváncsi lettem arra, hogy ez kifejezetten magyar örökség-e, vagy előfordulnak a velünk együtt élő nemzetiségek hagyományaiban is. Kiderült, hogy igen, különösen a román imák gyönyörűek, fantáziásak, tele gazdag képekkel! Végigjártam a délszláv és az északi szláv „népszakadékokat” és svábjainkat. Ezek a szövegek már lefordítva arra várnak, hogy kiadjuk őket, remélem, még lesz erőm hozzá, és az európai gyűjtéseim kiadásához is! Hamarosan megjelennek azok az írások is, amelyek az évtizedek során a Hegyet hágék, lőtőt lépék kötettel kapcsolatosan akár recenzióként, akár méltatásként vagy glosszaként jelentek meg.
– E könyv sikere lassan negyven éve töretlen.
– Azt hiszem, valami nagyon mély, ősi emberi igényt elégít ki. Régen kemény volt az élet a faluközösségben, az emberek nem értek rá „lelkizni”, nem szaladgáltak pszichiáterhez, nem is igen volt kíváncsi senki a bajaikra. Az asszonyoknak szülni kellett és dolgozni. Amit az emberek átéltek, ami fájt nekik, azt kivetítették és áthelyezték az égi szférába, Mária alakjába és Krisztus szenvedéstörténetébe. Amikor a gyönyörű Mária-altatókat énekelték, a boldog anya jutott kifejezésre, a Mária-siralmakba és a fájdalmas énekekbe pedig a bánatukat sírták bele. Úgy tűnik, ezek az imák ma is gyógyírt jelentenek a lelki szikkadásra, a szívbéli szikesedésre.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.