Sugallatok

Turányi Gábor a rossz épületekről, a megbízók jelleméről és arról, hogy a befektetett szellemi energia soha nem vész el

2004. február 21., szombat 00:00

Divatoknak, ideológiáknak nem hódolt be. Harminckét évesen jutott első önálló munkájához. Hagyománytisztelet és újítás egy tőről fakad építészetében. Azt tanulta, hogy dolgozni csak úgy érdemes, ha legkisebb munkáját is az öökkévalóságnak szánja.
Ugyanezt tanítja diákjainak a Magyar Iparművészeti Egyetemen.
A veszprémi vár bejárata mellett palánkkal takart jókora romhalmaz éktelenkedett évekig. Három különböző korú és stílusú, rossz állagú ház, valóságos szégyenfolt a műemlékek mellett. Az arra járót most ugyanazon a helyen a Veszprémi Modern Képtár Vass László-gyűjteménye fogadja. Aki látta, mi volt ott korábban, bizonyára azt hiszi, hogy új épületet emeltetett a város. Nem. A romhalmaznak találtak új funkciót Turányi Gábor tervei szerint. A múzeum tökéletesen belesimul a környezetébe. A termeiből kitekintő látogató pedig új perspektívából pillanthatja meg a Tűztornyot és a várost. Van miért örülnünk, több okból. Mostanában ritkák az olyan alkalmak, amikor a helyi önkormányzat, a művészetbarát magánmecenatúra és a megőrizve megújító építészeti szemlélet összefogásának köszönhetően olyan új érték jön létre, amely díszére válik a településnek.
– Mit jelent egy ilyen munka az építésznek? Kétségbeesik? Örül neki? Vagy ahogy mondani szokták: kihívásnak tartja?
– Elvetemült optimizmussal kell nekilátni, ha mások reménytelennek tartják is. A legfontosabb építésztulajdonságra kérdezett rá. Hinni kell abban, hogy kialakítható, amit szeretnénk. De hitre, előrelátásra, az álmodni tudás képességére minden munkához szükségünk van. Veszprémben egy középkori alapokon nyugvó ház, egy kis barokk és egy romantikus épület romjait kellett úgy megkomponálni, hogy múzeum lehessen belőlük. Nagyon tetszett a feladat, mert nem egyszerűen műemlék-helyreállítás volt, hanem időutazás. Rengeteget segített, hogy előre eldöntött funkciónak megfelelően kellett építenünk. Nincs rosszabb, mint a bizonytalan megbízó, aki nem tudja, mit akar, vagy csak hasznot akar. Óriási különbség van aközött, hogy meghatározott, nemes feladatra tervez valaki vagy spekulációra. A szakma legsúlyosabb problémája ma az anyagi indíttatású építés.
– Aminek majdnem mindig lélektelen, környezettől idegen épület az eredménye. Borvendég Béla írta: „A mai világ építészete színes. A magyar tarkabarka. A színskála a minimálépítészettől a kacsalábon forgóig terjed. Sznob és alpári egyszerre.” Miért van ez így?
– Nem kellene hogy így legyen. De hogy egy épület rossz vagy jó, az a megbízó jellemétől, személyétől és az építés céljától is függ. Azért van annyi rondaság az országban, mert az építészet sok esetben pénztermelő médiummá süllyedt. Az igazán jól sikerült épület mögött mindig olyan megbízó áll, aki megbízik az építészben, nem a saját akaratát erőszakolja rá, de van elképzelése, és van anyagi ereje is. Járnak már köztünk ilyen emberek. Ziegler János ostyasütő, aki gyárat építtet magának, Vass László cipészmester-műgyűjtő, aki múzeumot alapít. Vannak kiváló egyházi megbízók, és vannak magánépíttetők, akik értelmes és igényes családi házban akarnak lakni. A mi szakmánkban ezeket sokkal jelentősebbnek tartom, mint a gigantomán építményeket.
– De ezek a gigantomán építmények hosszú távra megváltoztatják környezetüket, és veszélyes folyamatokat indíthatnak el.
– Nincsenek illúzióim, de két, sőt három minőségemben gondolkodom: mint állampolgár, építész és tanár. Állampolgárként lehetek elkeseredett és pesszimista, de építészként nem, mert úgy nem lehet dolgozni. Tanárként pedig végképp nem lehetek még csak szomorkás sem. Erőt ad, ha akármilyen kicsi területen olyat tudok létrehozni, amiről rögtön látszik, hogy száz év múlva is jó lesz. Akkor úgy érzem, hogy ez nemcsak az én életemben jelentős, hanem az országéban is. A kicsi, jól sikerült munkáknak sokkal nagyobb a hatásuk, mint gondolnánk. Én egyébként állampolgárként is optimista vagyok. Olyan mozgásokat észlelek, olyan emberekkel találkozom, akikről azt gondoltam, csak évekkel később fognak felbukkanni. Kis- és középvállalkozókkal, magánemberekkel. Nem kizárólag olyan értelmiségiekkel, akik műalkotásban akarnak lakni, hanem átlagemberekkel, akik észreveszik a minőséget.
– Önt mi vitte az építészpályára?
– A családban nem volt építész. Anyai nagyanyám, Magyary-Kossa Margit jó amatőr festő volt, talán tőle örököltem némi rajzkészséget. Szakmaválasztásomat végső soron kényszerhelyzet döntötte el. Túlságosan korán. Nagyapám Kadarkút környékén gazdálkodott, apám jogász volt, 1950-ben kitelepítettek bennünket. Balatonszéplakra kerültünk, ahol egy kis Bauhaus nyaralóban laktunk. Nekem azóta is az „a ház” jelképe. A széplaki ház, a rajzkészség meg a családi kényszerhelyzet sodort el Pécsre. Éltek ott rokonaink, a szüleim beadtak az ottani építőipari technikumba, mondván, az távol esik a zűrzavaroktól, és legalább szakmát ad. Pécsett elég hamar kiderült, hogy van készségem az építészethez, de arról szó sem lehetett, hogy egyetemre menjek. Az Ybl Miklós építőipari főiskolára jelentkeztem. Mindig akadt néhány tanár – az Yblben Beszédes Kornél és Rados Márta –, aki biztatott, de önbizalmam sokáig nem volt. Nem hittem, hogy lesz belőlem építész.
– A Lakótervben kezdte a munkát a hetvenes évek közepén. Milyen emlékei vannak erről az időszakról?
– Óriási szerencsém volt, hogy sikerült Jurcsik Károly mellé kerülnöm. Az ő karizmatikus személyisége hatalmas lendületet adott. Instrukcióira figyelve kezdtem hinni abban, hogy talán lehet belőlem valami. Többet tanultam a műtermében, mint a Műegyetemen, amelyet végül munka és két gyerek mellett végeztem el. Hat évig csak inaskodtam nála, önálló munkát nem kaptam. De jól éreztem magam ebben az állapotban. Hat év múlva azután Varga Leventével, Cságoly Ferenccel, Csikós Zoltánnal, U. Nagy Gáborral és Tomay Tamással átvonultunk az Általános Épülettervező Vállalathoz, amely elég szörnyűnek tűnt. De a főmérnök kitűnő építész, Rimanóczy Jenő volt. Ő hívott bennünket, és mi, fiatalok amolyan szigetként jól elvoltunk. Rimanóczy azt mondta: remek építészeti feladatok vannak itt, csak rendőrségnek, pártháznak, börtönnek hívják őket. Itt kaptam az első önálló munkát.
– Ez volt a badacsonytomaji üdülő, amelyet Ybl-díjjal jutalmaztak.
– Igen, a mai napig szeretem ezt az épületet, szellemi értelemben ma is megállja a helyét, csak kicsit rogyadozik. Az Ybl-díj jókor jött, a mi szakmánkban szent volt, legalábbis akkor. Mindenki megkapta, akit nagyon tiszteltünk. Önbizalmat adott, lendületet a folytatáshoz, hogy fiatalon nekem is odaítélték. De néhány évig nem volt folytatás. A szívinfarktus is korán jött, de hála istennek, mert harmincöt évesen még kiheveri az ember. Rengeteg pozitív élménnyel is járt a betegség. Lelassított, jutott időm a szemlélődésre. Újra készen lettem valamire, mint a Jurcsik melletti inaskodáskor, és nem mókuskerékben pörögtem. Ebben az állapotban ért a tervezett budapesti expó magyar pavilonjára kiírt pályázat, amelyet legnagyobb megdöbbenésemre megnyertem. Az expó elmaradt, a tervem nem valósult meg, de nem fogtam fel kudarcként. A befektetett szellemi energia mindig megtérül. A magyar pavilon jó alapul szolgált később a herendi Porcelaniumhoz. Oda beépültek azok a szellemi energiák, amelyek a pavilon tervezésekor munkáltak bennem. Nagyon mély hagyományt próbáltam épületben megfogalmazni, olyan közösségi gondolatokat, amelyek állandóan foglalkoztatják az embereket. Elvetemült elképzelés volt, hogy ahhoz hasonlót vigyek végbe, ami némelyik költőnknek, mondjuk Pilinszkynek sikerült, aki egy vékonyka kötetben összefoglalta az ország sorsát. Hasonló szándék, álomkép élt bennem arról, hogy az építészettel is lehet olyasmit csinálni, mint az irodalommal vagy a filmmel. Hogy egy műbe bele lehet sűríteni több száz évet meg közös élményt. Költőnek, írónak és festőnek képzeltem magam egyszerre. Most már nemigen derül ki, hogy szabad-e ilyet építésznek tennie. Talán a herendi Porcelanium annyiban visszaigazolás, hogy érzi az ember, olyan területekre kalandozik, ahol érzelmeket kavar.
– Ezt a munkát és az el nem készült pavilon makettjét bemutatták a 2002-es velencei biennálén, ahol Ferencz Istvánnal és Nagy Tamással képviselte Magyarországot. Heves támadások érték…
– A biennále körüli vitában nem egyedül rólam volt szó. Ferencz István és Nagy Tamás munkáiban is ott motoszkál a hagyomány folytatásának szándéka, a hely szellemének tisztelete, a helyi építőanyagok megbecsülése. Ez olyan szemlélet, amely ma sokaknak nem tetszik. Ez válthatta ki az indulatokat azokból, akik a nemzetközi trendeket kérték számon a kiállítás kurátorán, Sulyok Miklóson. Akkor ez hideg zuhanyként ért minket, mert az előző korosztály: Farkasdy, Jánossy, Jurcsik, Szrogh, Zalaváry nem ezt a mentalitást és stílust hagyta ránk.
– Szakmai vita volt ez, vagy nagyon is ideologikus? Létezik-e nálunk az a „nem ideológiákat, hanem belső hitelességet kereső közeg, az elfogulatlan látás képessége”, amelyről a Zürichben tanító Moravánszky Ákos beszél Közép-Európáról szólva?
– Akkor azt hittem, szakmai kifogásnak álcázott ideológiai támadásról van szó. De azóta lecsillapodtak a kedélyek, árnyaltabban tudok fogalmazni. Nem több ez, mint eltérő életfelfogás. Amelynek helye van. De azt nem vagyok hajlandó elhinni, hogy emiatt kettészakad az építésztársadalom, és a szakmánkba is beférkőzhet a megosztottság. Az építészek soha nem tudták függetleníteni magukat a közélettől vagy ha úgy tetszik, a politikától. Épületeinkkel igenis állást foglalunk. De nemcsak a szűken vett szakmáról, hanem az életről. Mi a hagyomány, a természet pártján állunk, a kisebb közösségeket szeretjük, nem a gigantikus feladatokat. Ez máris közösségi vagy nemzeti ügy.
– Visegrádi erdei iskoláját vagy a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság Erdészeti Információs Központját, amely egyszerre hagyományőrző és újító, nagy elismeréssel fogadta a szakma. Mi mindentől függ, hogy van-e egy országnak saját, csak rá jellemző építészete?
– Nagyon sok mindentől. A kultúrától. A szellemi és az anyagi igényességtől. A múltunk ismeretétől és a kísérletező bátorságtól. Egy biztos: nem lehet egyszerűen elhatározni, hogy mától nemzeti építészetet művelünk, és az ilyen meg ilyen lesz. Ebből nem jön ki semmi. Még akkor sem, ha a múlt századforduló építészeti mozgalmainak, nagy egyéniségeinek ez sikerült. Az más kor volt, ma ez így nem valósítható meg. De úgy igen, ha a hely sugallatából, a hely szellemét megfejtve, tiszteletben tartva tervezünk meg egy-egy épületet. Ezeknek az összessége lehetne a nemzeti építészet. Ez az, amire szerencsés vagy okos országok rájöttek. Nem a nagyokról beszélek, hanem például Portugáliáról vagy Finnországról. De érdemes körülnézni a szomszéd országokban is. Csehországban és Szlovéniában nagyon szerencsés és látványos fölfutás következett be az elmúlt tíz évben. Gyorsan meg tudták ragadni a jó minőséget. De ehhez közösségi elképzelés kell, egyéni dzsungelharcokkal nem megyünk semmire.
– És pénzzel sem…
– Az építéshez mindig kell pénz, de nem csak az. Sőt hihetetlenül nagy szellemi károkat okoz, ha a pénz kerül előtérbe. Az erdei iskola kifejezetten olcsó épület. Életem egyik legolcsóbb munkája az újlaki plébániabővítés volt. A mai napig az egyik legjobb épületemnek tartom. A vasárnapi perselypénzt használtuk föl hetente.
– Sorra lemondott közfunkcióiról a tanítás kedvéért. Miért?
– Rátermett, sőt harcias építész mindig van annyi, amennyi kell, de a továbbadásra soha nem vagyunk elegen. Az én korosztályom sokat kapott az előttünk járóktól, vigyáznunk kell arra, hogy mi is továbbadjuk, amit tudunk.
– Első, harmad- és ötödéven tanít építészeti tervezést. Tudatos ez a beosztás?
– Igen, folyamatában akarom látni a diákok munkáját. Fontosnak tartom, hogy mindenkit személyesen megismerjek. Ezért kell ott lennem a tanulmányaik elején, a közepén, amikor csúcsformában vannak, és a diplomázásnál. Hála istennek, nagyon családias ez az iskola, tizennégyen tanulnak egy évfolyamon, összesen hetven diákunk van. Ennyi embert meg lehet ismerni személyesen, és arra is lehetőségünk nyílik, hogy ne az átlaghoz igazodjunk, hanem a közepest húzzuk föl a legjobbak szintjére. Izgalmas pedagógiai feladat, mint ahogy nagyon figyelünk arra is, hogy egymástól is sokat tanuljanak a diákjaink. És természetesen a tanárok a diákoktól. Nagyon szeretek így tanítani.
– Jelen leszünk-e építészetünkkel az Európai Unióban, ha nem is a „világszínpadon”?
– Ha ide való, itt jól működő, szépen elhelyezkedő épületeket, településeket hozunk létre, azokat befogadja a világ. De ez a jövőben a fiatalok dolga lesz, és bennük lehet bízni. Csodálkozással, nagy örömmel nézem, hogyan mozognak a tanítványaim külföldön. Egyikük bekopogott Barcelonában a világ egyik legjobb tervezőirodájába, kipróbálták, azóta is ott van. Másikuk most tanul Milánóban ösztöndíjjal, nemrég felhívott, hogy maradhatna-e még két hónapig, mert egy világsztárnál talált munkát, és szeretne ott dolgozni. Persze hogy maradjon. A jó képességű fiatalok sikerre vannak ítélve. A saját dolgunkat kell itthon jól tenni, és akkor nem lesz gond a világban sem.
***
Turányi Gábor 1948-ban született Kadarkúton. A Budapesti Műszaki Egyetem (BME) Építészmérnöki Karán szerzett diplomát 1975-ben. 1975–1981: a Lakóterv építésze, 1975–1985: a BME középület-tervezési tanszékén korrektor, 1981–1983: az Általános Épülettervező Vállalat (ÁÉTV) munkatársa. 1984-től a Magyar Építőművészek Szövetsége Mesteriskolájának mestere. 1987–1989: a Magyar Építőművészet főszerkesztője. 1989-től tanít a Magyar Iparművészeti Főiskolán/Egyetemen, 2002-től egyetemi docens, tanszékvezető. 1995-ben megnyitja a Turányi és Simon építészirodát. Legismertebb munkái: üdülő- és szabadidőközpont, Badacsonytomaj (1983), plébániaépület, Óbuda-Újlak (Vincze Lászlóval, 1986), Erdei Iskola, Visegrád (Földes Lászlóval és Göde Andrással, 1996), Porcelanium, Herend (Göde Andrással, Ignácz Erikával, Kalmár Lászlóval, Klemm Gabriellával, Simon Istvánnal, 1999), Pilisi Állami Parkerdőgazdaság Erdészeti Információs Központja, Budapest (2001), Veszprémi Modern Képtár – Vass László-gyűjtemény (2003). Kitüntetések: Ybl-díj (1984), Pro Architectura díj (1997).

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.