Szegfűk, tulipánok, mákvirágok

2003. május 31., szombat 01:00

Óriási érdeklődés kísérte Lovas Istvánnak május 29-én és 30-án, folytatásban megjelent személyes hangú írását, amelyben azt sérelmezte, miként fordulhat elő, hogy a dolgokat végre nevükön nevező – úgynevezett radikális – jobboldali újságírók céltáblájává váltak a velük vélhetően hasonlóan gondolkodó értelmiség egy részének. Sőt, igen sommásan értékelve a Magyarországon lezajlott privatizációt, azt vetette föl: „…a radikális újságírókat a legnagyobb hanggal bírálók hivatali idején adták el a nemzet vagyonát. Posztkommunistáknak és külföldieknek.” Az alábbi írásban a szerző – emlékeit is felelevenítve – újságcikkek és más adatbázisok alapján azt próbálja bemutatni, nem túlságosan a felszín alá merülve, hogy a kapcsolatrendszerek és összefüggések milyen laza szövetű hálója okozta a hazai privatizáció folyamatának eredményét, s mindez ma miként befolyásolja a folyamatosan formálódó politikai paletta szereplőit.

Az 1990 és 1994 között lebonyolított privatizációs tranzakciók nemhogy csatornát, hanem a mai napig sűrű forgalmat lebonyolító, széles kommunikációs sugárutat teremtettek az MDF-es politikusok és a KISZ egykori vezetői között. Ez idő tájt közhelyszámba ment, hogy az ÁVÜ irodáinak ajtaján kifüggesztett névtáblákat nézegetve a látogató azt hihette, hogy a KISZ vagy az MSZMP központjában jár. Az MDF politikusai és klienseik alkotta igazgatóság döntései nyomán részben az egykori KISZ-es Csepi Lajos ügyvezető igazgató operatív irányításával óriási értékű vagyontárgyak kerültek állami tulajdonból bagóért magánkézbe. Az ÁVÜ magatartásáról szólva jelzésértékű lehet az az 1999 augusztusában, egy orosz lapban megjelent nyilatkozat, amelyet egy magyar fegyvergyártó cég, a Digép privatizálása után adott a világsajtóban maffiakapcsolatairól elhíresült Szemjon Mogiljevics: Van náluk (t. i. Magyarországon) egy szervezet – hasonlít a mi Vagyonügyi Állami Bizottságunkra –, amely feladatát nem abban látja, hogy ellenőrizze az eladásokat, hanem abban, hogy kedvezményes hiteleket is ígérve üzletembereket arra vegyen rá: vásároljanak az államtól. Mogiljevics e megállapításával csak félig jutott el az igazságig, okfejtéséből hiányzik egy elem. Az ÁVÜ ugyanis több esetben úgy adott el a gazdaságot alapvetően meghatározó gyárakat tudatosan, hogy abból Magyarországnak kára származzon. A magyar feldolgozóipar ebbe rokkant bele. Így a hatalmas hasznot hajtó növényolajipar – ugyancsak ellenőrizetlen – külföldieknek történt átjátszásához például olyan MDF-es politikusok neve kötődik, mint Raskó Györgyé és Pongrácz Tiboré. Az ügylettel a parlament gazdasági bizottsága is foglalkozott, amelynek akkori MDF-es elnöke Takácsy Gyula volt. Sokat nem lehetett várni a bizottságtól, mivel a visszás privatizációs gyakorlatot egyébként is jól ismerő Takácsyt nem izgatta fel túlságosan a dolog. Ő ekkor más privatizációs esettel volt elfoglalva: már az ÁVÜ igazgatóságának tagja volt, amikor a szervezetben eldöntötték, hogy megszabadulnak attól az állami tulajdonban lévő Főszer Rt.-től, amelynek épp Takácsy volt a vezérigazgatója. A privatizációs tehnika szerint a vállalatot szétdarabolták, majd részenként adták el. Ebből az egyik kft. – a hatályos cégadatok tanúbizonysága szerint – végül Takácsy Gyula és felesége cégének tulajdonába került. Arról azonban, hogy ebből mit profitált az állam, csak elképzeléseink vannak.
De térjünk vissza a növényolajgyárakat tömörítő vállalat (NÖMOV) „eladásához”, amelyből a gazdaságnak végső soron nulla forint bevétele származott. Az MDF-es Raskó és Pongrácz ekkor tagjai voltak a vagyonügynökség döntést hozó igazgatóságának, utóbbi annak elnöke volt. Pongrácz, aki ma is az MDF-ben politizáló „konzervatív értelmiségi”, a NÖMOV eladását szentesítő szerződés aláírását követő napon már szó szerint nem emlékezett a nemzetgazdaságot alapvetően hátrányosan érintő ügyletre, főnöke, Szabó Tamás privatizációs miniszter pedig szóba sem állt az ugyanezen a napon őt ugyancsak a növényolajgyárak eladásáról firtató újságíróval. Ma már szinte érthetetlen, hogy ezeket az embereket nem állította pellengérre a napraforgó-termesztésből és -feldolgozásból élő, több tízezres létszámot elérő, azóta folyamatosan a megélhetéséért küzdő tömeg.

Pongráczra jellemző az a határtalan cinizmus is, hogy vezető tisztviselője lett annak a Caola Rt.-nek, amelyet nagy botrányt kavarva a KISZ KB utolsó első titkára, Nagy Imre vásárolt meg a vagyonügynökségtől egyetlen forintért, s aki állítólag azzal fejezte ki háláját, hogy az MDF prominensei lakiteleki kirándulásaikon Caola szappannal moshatták kezeiket.
Nagy Imre barátja és üzlettársa, a szintén egykoron KISZ-es Kocsis András Pongrácz szűk bizalmi köréhez tartozik. Kocsis idejében felismerte korának hívó szavát, szinte rátapadt a magukat nemzetinek tartó politikusokra: 1990-ben Torgyán mellett kötött ki, a számára fontos privatizációs ügyletek „lezavarása” után pedig az 1998-as országgyűlési képviselőválasztás idején már az üzlettárs-barát Pongrácz Tibor kampányában tüsténkedett. Kocsis András volt az is, aki nagyban hozzájárult az MDF alatt elkezdett, s a Horn–Kuncze-kormány alatt befejezett másik nagyon fontos vertikum, a Magyarországon hagyományos termelési kultúrát képviselő cukorgyárak felszámolásához, hogy ezzel válhasson teljessé az itt, a feldolgozóiparban nyomuló külföldiek immáron hazai monopóliuma. Az igazgatóság elnökeként aktív részvételével privatizálták a Magyar Cukor Rt.-t, majd a sajátosan értelmezett nemzeti érdek jegyében a céget villámgyorsan továbbadták a – német–osztrák – konkurenciának. Az európai országokban az ilyet ellenséges kivásárlásnak hívják a büntető törvénykönyvekben.

Ugyanis az első pillanattól kezdve mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a valódi szándék a cukorgyárak bezárására és csupán a magyarországi piac megszerzésére irányult, a politika pedig ismét csak fedezte ezen akciókat. Ilyen előzmények után legalábbis elgondolkodtató, hogy az MDF elnöke, Dávid Ibolya vagy a Deák Ferenc Társaságban Boross Péter exminiszterelnök hogyan kompromittálhatja magát nap mint nap Pongráczcal az írott sajtóban vagy a kamerák kereszttűzében.
A NÖMOV eladásában Raskó György is kulcsszerepet játszott. Raskó a Világbank alkalmazottjaként érkezett a rendszerváltáshoz, kevesen tudják, hogy már akkor érdekeltségébe tartozott egy, a magyar mezőgazdaságnak konkurenciát jelentő szójaimportcég, a Hunsoya Kft. Ilyen előzmények után tölthette be az Antall-kormányban – az Alkotmánybíróság határozata szerint is alkotmányellenesen – a Földművelési Minisztérium közigazgatási államtitkáraként a vagyonügynökség igazgatósági tagjának státuszát.

Így tehát két helyről vett részt a magyar élelmiszeripar leépítésében, amely hozzájárult a mezőgazdasági termelés addig soha nem látott visszaeséséhez. Majd szinte közvetlenül azután, hogy feladta az állami érdekszférában betöltött pozícióit, angolszász befektetői csoport nevében jelent meg a gazdasági életben, minap pedig egy budai sörözőben egy asztaltársaságban múlatta az időt Csepi Lajossal, és az MSZP és a német–orosz hadiipar nagy lobbistájával, a Horn-éra alatti ipari miniszterrel, Fazakas Szabolccsal. Utóbbival egyébként tisztviselőként együtt szerepel neve a Ventura Rt.-ben, de ez a Himnuszban is megénekelt, történelmi tokaji borvidék elherdálásában való közreműködéséhez képest tényleg csak részletkérdés. Az MDF-ből az MDNP-be, majd a Centrum Pártba igazolt Raskó legutóbb a Fidesz kongresszusán tűnt föl, ugyan ő is csupán az pártadminisztráció nehézkességének tudta be, hogy egyáltalán kapott meghívót. De ha már ott volt, többeknek dicsekedett el azzal a szocialisták és szabad demokraták közös gazdasági holdudvarához tartozó Bankár Rt. nevében, hogy épp most vásárolták meg sikeresen a „horvát Bábolnát”. A sokak által jobboldalinak hitt politikus egyébként nem először bukkan fel vezetőként a mezőgazdasági cégek magánosításánál ügyködő Bankár Rt. érdekeltségeiben, az pedig csak a józan paraszti ész következtetése vagy rosszízű pletyka lehet, hogy köze lehetett ahhoz az ügylethez is, amelynek során a Horn-kormány privatizációs minisztere, Suchman Tamás az elmúlt hónapokban megvásárolta a Bankártól a privatizált Hejőmenti Állami Gazdaságot. Tegyük hozzá, így formálódik az irányított médiacsöndben Magyarországon az új nagybirtokrendszer. Az önkritikát nem ismerő Raskótól a baloldali média általában sosem felejt el véleményt kérni az agráriumot érintő, mindenkori kormányzati intézkedésekről. A Hit Gyülekezete hetilapjában, a Hetekben például azt nyilatkozta 1999-ben, hogy Torgyán József agrárminiszter 25 botütést érdemel tevékenységéért. Nos, egyöntetű szakértői vélemények szerint Raskónak az MDF kormány alatt tett kártékony erőfeszítéseiért Raskónak akkora fenekelés jár, hogy azt ki sem bírná.

Mint minden hatalmon lévő pártot, az MDF-et is körbevették olyan tanácsadók, amelyek önértékelési zavarokat okoztak a szervezet működésében. Nem segítettek elemzések tucatjaival abban sem, hogy az MDF őszintén szembe tudjon nézni az 1994-ben elszenvedett választási vereség okaival. A Nemzeti Kör MDF-es súgólyukának, O’sváth Györgynek is csak most, 2002-ben jött meg a kedve a kritikához. A Nemzeti Kör állásfoglalásában nem túlságosan mélyenszántó gondolatként a jobboldal választási vereségéért például a jobboldali sajtó hangnemét teszi felelőssé. O’sváth mind a mai napig az MDF elkötelezettje, ami nem okoz meglepetést. Az MDF-kormány ideje alatt tűnt fel a privatizációs szervezet igazgatóságában, ám sehol sem lehetett olvasni tőle arról, hogy a nemzeti érdekek védelmében felemelte volna bármikor a hangját valamilyen kétes magánosítási ügylet miatt, amiből bőven akadt. Volt MDF-esek tudni vélik: O’sváthot csupán túlértékelt külföldi kapcsolatai miatt tartotta Antall József – állítólag azt terjesztette magáról, hogy „egy suliba” járt Helmut Kohllal –, ám a használhatatlan ötleteket osztogató tanácsadót a kormányfő rövidesen levegőnek nézte. Ennek ellenére az antalli hagyományokra hivatkozó MDF vezetői ma sem hessegetik el maguktól az állami cégekben – Malév Rt., Antenna Hungária Rt. – Horn Gyula kormányát is kiszolgáló „mindenkori tanácsadót”.
A nemzeti vagyon elherdálásáért való aggódás egyébként a nemzeti körösökből másokra sem volt jellemző azok közül, akik akkoriban szintén tagjai voltak az MDF-kormány alatti ÁVÜ igazgatóságának. A jogász Jávor Béla például amellett, hogy 1993–1994-ben szintén itt vehette fel tiszteletdíját, biztosan hallott, netalántán tudomást is szerzett egy-egy korrupciógyanús ügyletről, publikációiban még áttételesen sem kritizálta a privatizációs gyakorlatot. A szintén a Nemzeti Körhöz tartozó Martonyi János az MDF kormány alatt privatizációs szakembernek számított, hiszen 1989-ben Németh Miklóstól kormánybiztosi megbízást kapott a (spontán) privatizációs stratégia végrehajtására. Kinevezése után épp a Magyar Nemzetnek adott egyik nyilatkozatában előrevetítette e nép tragédiájaként is számon tartható adós- és bankkonszolidáció okát:

„A (privatizációs) hitelkonstrukció lényege, hogy vevőket, vállalkozókat teremtsünk. Alakuljon ki a vállalkozói réteg, amely úgy dönt, hogy megszabadul alkalmazotti kiszolgáltatottságától.” Martonyi az Antall-kormány külügyi államtitkársága mellett 1990-től két éven át az ÁVÜ igazgatóságának elnökhelyettesi pozícióját töltötte be. E minőségében adott nyilatkozataiból az tükröződik, hogy a – társadalom feje fölött lebonyolítandó – magánosítás mind a Németh-, mind az Antall-kormány alatt csupán ideológiai kérdést jelentett számára, ami valójában a rendszerváltozás idején hatékony kommunikációs eszköz volt az égbekiáltó igazságtalanságok elfedésére. 1992-ben például ezt nyilatkozta a Figyelőnek: „A privatizáció tehát a demokrácia szükséges feltétele. Éppen ezért ma sem értem, ha egyesek azt hangsúlyozzák, hogy a privatizáció nem öncél, hanem csak (!) egy hatékonyabb gazdaság megteremtésének az eszköze. A privatizáció igenis öncél is, mivel értékválasztást tükröz, azt tudniillik, hogy milyen társadalmat, milyen politikai rendszert akarunk.” Nos, ilyen érvek alapján – miközben a külföldi cégek egész piacokat vásároltak, illetve a KISZ-esekből, MSZMP-sekből vállalkozóvá vedlett politikusok létrehozták az MSZP gazdasági holdudvarát – a privatizáció gyakorlatát kritizálókat az MDF-en belül rendre szélsőségesnek, demokráciaellenesnek értékelték, észrevételeiket szó nélkül le lehetett söpörni az asztalról.

A magánosítási folyamat visszásságairól másoknak is lehetett hivatalból értesülésük. Például a jobboldal 2002-es várható választási győzelme elé centrumosként gáncsot vetett Kupa Mihály egykori pénzügyminiszternek vagy a külgazdasági tárcát vezetett Kádár Bélának, aki a szocialista–liberális holdudvarhoz tartozó, a már említett Bankár felügyelőbizottságából ballagott most át a jobboldalért aggódó, átmenetileg szalonképesnek tűnt Nemzeti Kör páholyába. És vajon csak a fatális véletlennek köszönhető-e, hogy az állandóan nemzeti érdekről harsogó Kádár Béla épp akkor volt az MDF-kormány tagja, amikor a nyugati piacokat birtokló magyar külkereskedelmi vállalatokat beterelték egy Investor nevű részvénytársaságba, amelynek következtében a magyar ipart egyszerre fosztották meg a nyugati piacoktól. E külkereskedelmi vállalatok értelmetlen koncentrációjának, a keleti piacok összeomlásának és az infláció felpörgetésének meglett az eredménye: a magyar feldolgozóipar összeomlott.

Máté Lászlónak, az MSZP pénztárnokának, a Budapesti Vegyipari Gépgyár egykori párttitkárának – aki később javarészt (nem saját jogon hozzájutott) kárpótlási jegyekből vásárolta meg munkahelyét – Martonyival szemben nem volt szüksége ideológiai okfejtésekre, vajon mivel is lehet megindokolni a privatizáció létjogosultságát. Az MDF-kormány ideje alatt az MSZMP vagyonának kimentésével, illetve a magánosítással alapozta meg gátlás nélkül több milliárd forintra tehető vállalatbirodalmát. Mint maga is eldicsekedett vele: az akkoriban a földművelési minisztérium épületében található irodájából. Tanulságos, hogy mindezek után 1994-ben, közvetlenül az MDF választási veresége után hogyan vélekedett az előző négy évben tapasztalt közállapotokról. Arra a kérdésre, hogy nem fenyegeti-e a mai kormányzópártokat is az „MDF-szindróma”, Máté a következőket válaszolta: „…Fontosnak tartom, hogy az 1994 utáni időszakban a képviselők, a fideszes Kósa Lajos szavaival élve, »üvegzsebűek« legyenek. Ne legyenek kijáróemberek, ne legyenek megvesztegethető képviselők, ne legyenek a háttérben hatalmas ajándékok. Ezt fontosabbnak tartom, mint azt, hogy a képviselőknek egy csapásra minden más tevékenységet megtiltsunk.” Tudható persze, hogy minden szentnek maga fejlé hajlik a keze. Már a Horn-kormány idejében történt, hogy Máté szemet vetett az orosz adósságállomány privatizációjára, ahol versenytársa is akadt Hujber Ottó, az MSZP vállalkozói tagozatának akkori vezetője személyében. Hujber neve a közéletben először az olajgate-botrány kapcsán merült föl, pedig felfigyelhettek volna rá korábban is: az MDF alatti privatizációs hullámban vásárolt be a Fegyver- és Gázkészülékgyárban (FÉG), s ez idő tájt formálódott készre az elhíresült Intertraverz nevű cégbirodalma.

Az MDF köpönyegében telelte át a rendszerváltást külügyminisztériumi helyettes államtikárként Szokai Imre, aki később, egészen a Tocsik-botrányig a Horn-kormány ÁPV Rt.-elnöke lett és Gyurcsány Ferenc üzlettársa, Szilvásy György is, aki az Antall-kormány idején a Miniszterelnöki Hivatal helyettes államtitkára, a Medgyessy-kormányban a GYISM közigazgatási államtikára volt. De a bukott kancelláriaminiszter, a szocialista Kiss Elemér is kapott helyet az Antall-kabinetben, ahol a Környezetvédelmi Minisztérium államtitkáraként gyakorolhatta a közigazgatást.

A hab a tortán azonban mégis csak Bokros Lajos, aki az MDF négy éve után Horn Gyula kormányának pénzügyminisztereként kényszerítette térdre a társadalmat. Bokrosról az MSZP erzsébetvárosi szervezetének honlapján egyebek között a következő olvasható: „Che ifjú harcostársa, forradalmi indulatokkal és a tőke könyörtelen logikájával. Sokan még mindig a jövő emberének tartják.” Bokros Lajos az 1990-es választásokon MSZP-s színekben került be a parlamentbe, ám két hónapig volt képviselő csupán, ezt követően az ÁVÜ igazgatóságában landolt. Néhány hónappal később Antall József kormánya elnök-vezérigazgatói széket kínált fel számára abban a Budapest Bankban, amelynek közpénzek milliárdjait felemésztő konszolidációja és a magyar államnak csupán nyolcmillió forintot hozó privatizációja keltette botrány hullámai elől még a Népszabadság sem tudott kitérni. Pedig megtehette volna, hiszen az MDF-kormány alatt talált régi-új gazdájára. Az MSZP egyik pártcégét, a Szabad Sajtó Alapítványt is magába foglaló új tulajdonossal kötött privatizációs szerződést Antall József személyes kinevezettje, Horti József, a Hírlapkiadó Vállalat vezérigazgatója írta alá. S ha már a médiánál tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a konzervatív oldalt 1997 óta folyamatosan gyalázó tv2 alapítója, résztulajdonosa és a közelmúltig vezérigazgatója, Tolvaly Ferenc, az MDF listavezetője lett az európai uniós képviselőválasztási listán.
A MSZMP utánpótlását ellátni hivatott KISZ-vezetők közül többen – látván a rendszerváltás nyújtotta, vissza nem térő lehetőséget – a privatizációs technikák adta gazdagodás felé vették útjukat.

A Medgyessy-kormány jóvoltából azonban mára utolérte magát a vagyongyarapítás miatt politikai karrierjét évtizednyi ideig félre tévő egykori KISZ KB titkár, Gyurcsány Ferenc, aki szintén az MDF-kormány alatti privatizáció idején gazdagodott meg. A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon még Kajdi Józseffel együtt képviselte az állampárt ifjúsági szervezetének álláspontját, azonban útjuk ott kettévált: Gyurcsány vállalkozó, Kajdiból pedig Antall kormányfő mellett a miniszterelnökséget vezető politikai államtitkár lett. A sors akkor hozta őket (formálisan) össze ismét, amikor aláírták azt a szerződést, amelynek alapján a MeH óvodájából a Gyurcsány tulajdonában lévő Altus Rt. székhelye lett, pincéjét pedig – az annak azóta is otthont adó – országgyűlési képviselői klubbá alakította át.
A nemzeti vagyon elherdálását az MDF-en belül csupán néhányan tették szóvá. A pártból kitaszított Csurka István mellett a néhány parlamenti képviselőt tömörítő, lassan a feledés homályába vesző Monopoly csoport. Ám hiába készítettek komoly jelentéseket konkrét ügyekről az MDF vezető politkusainak, kormánytagoknak, a kártékony folyamatot nem tudták megakasztani. A „szembeszél” túlságosan erős volt, az MSZP-nek és az MDF-nek a privatizációban érdekelt gazdasági holdudvarai ugyanis pillanatok alatt öszszeértek. Mindez legérzékelhetőbben egy 1991-ben megjelent cikkben érhető tetten, amelyet Széles Gábor, az MDF elnökségének tagja és a már említett KISZ-es Kocsis András, Torgyán tanácsadójaként jegyzett közösen. Széles Gábor éveken keresztül az MDF–001 rendszámú Mercedesével demonstrálta hovatartozását, aminek meglett az eredménye: a Videotonhoz önerő nélkül jutott hozzá, csupán bankhitelből. Négymilliárd forintot pedig annak idején sem osztogattak akárkinek. Széles biztosra ment: a friss igazgatótanácsba a párton kívüli szocialista, Hujber Ottó közvetlen munkatársa is helyet kapott.

Már a cikk címe is mindent elárul: Második kiegyezést! A politikai közéletben nagy port felkavaró közös írásukban a szerzők a „szekértáborok lebontása érdekében” sürgős közmegegyezést sürgettek. Visszatekintve már látható: nyitott ajtókat döngettek, a rendszerváltás, illetve annak legfontosabb része, a privatizáció sajnos az általuk megfogalmazottak szerint valósult meg. Az írás körül óriási vita kerekedett az MDF-frakcióban, s a már ideológiamentes, szemérmetlen érdekérvényesítés láttán Antall József is felemelte a hangját. Talán nem véletlen, hogy leginkább Szabó Tamás vette védelmébe a Széles–Kocsis-álláspontot, amelyből tanulságos elolvasni pár idézetet.
„A szervetlen rendszerváltozás következményeként ma nincs olyan réteg, amely igazán nyertese lenne a fordulatnak. (Még a gyorsan »meggazdagodott« mai tőkés sem, hiszen nem lehet biztos abban, hogy stabilizálhatja megszerzett pozícióját.) …A válságból való kijutásunk alapvető kérdése az együttműködés, a hatalmi elit kiegyezése a nemzeti és külföldi tőkével. (…) Kiegyezésre van szükség! Nem elsősorban a pártok kiegyezésére, hanem az új hatalmi elit és a nemzeti tőke egymásra találására. Meggyőződésünk, hogy kölcsönös az érdekeltség a harmonikus együttműködésben. Az egyik gazdasági, társadalmi bázist talál, a másik demokratikus teret a válságkezelésük enyhítéséhez – tegyük hozzá őszintén –, érdekeik érvényesítéséhez. Az országgyűlési és helyhatósági választásokon hatalomra került új politikai elitnek az ország jövője érdekében ki kell egyeznie, meg kell békélnie és össze kell fognia a műszaki és gazdasági szakértelmiséggel, s ezen belül az előző rendszer adminisztrációjával, szakértői garnitúrájával. (…) Tudomásul kell venni, hogy nincs két elit Magyarországon. (…) A politikai élet szereplőinek és a hazai tőke együttműködésének, kiegyezésének alapja a gazdasági jogalkotás középpontba állítása, gyors tulajdonrendezés és a nemzeti polgárságon belüli címkézések (zsidó, vörös, fehér stb.) elvetése lehet. (…) Így tudunk valódi partnereink és nem kiszolgálói lenni a számunkra olyannyira szükséges külföldi tőkének, amely egyébként megosztaná és szétforgácsolná fejlődő gazdaságunkat és néhány monopólium uralma alá kényszerítené az országot. (…) Világosan ki kell mondani azonban, hogy a rendszerváltással nem a polgárság vagy annak valamely markáns csoportja került hatalomra, hanem jó szándékú, hazafias értelmiségiek olyan csoportja, akik – önhibájukon kívül – társadalomszervezési és gazdaságirányítási gyakorlat nélkül kezdtek a történelmi feladathoz. De az ország ma nem bír el még egy fordulatot és hatalmi váltást, ezért katasztrófa lenne új választások kiírása. Akarja, nem akarja, ennek a garnitúrának a küldetése a válságkezelés levezénylése. A feladat nagy. A mai hatalmi elit csak akkor tudja ezt megoldani, ha képes és hajlandó kiegyezni és összefogni a polgársággal, s megkapja annak támogatását.”

Az MDF-kormány ideje alatt módosított alkotmány szerint Magyarországon szociális piacgazdaság építése kezdődött: a gyárakat sorra bezárták, a munkahelyeket felszámolták, a mezőgazdaság tönkrement, a munkanélküliség addig soha nem látott mértéket öltött hazánkban. Ahhoz, hogy ez így legyen, a régi és az új hatalom összekacsintására volt szükség. A magyarországi tömeges privatizáció, azaz a korrupciótól sem mentes vagyonátadás-vagyonszerzés a Németh-, majd az Antall-kormány idején kezdődött el, a Horn-kormány alatt felgyorsult, s csak az Orbán-kormány alatt torpant meg. A Medgyessy-kormány most újra fölvette a fonalat, a politika megrendelésére a tömeges privatizáció folytatódik. Hírek szerint már Bábolna is elkelt, e pillanatban pedig a kórházak privatizációjánál, vagyis az egészségügy tönkretételénél tartanak.
Ennek a töretlen folyamatnak a trendjét vizsgálva az sem lenne meglepő, ha egy szép napon arra ébrednénk, hogy egy keresztényszociális koalíció (MSZP–MDF) kormányozza az országot.

Bihari Tamás

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.